2011. dec. 4.

Kardos Albert: Toldi XII. éneke


Arany Jánosra rendkívüli szükség van a magyar nyelvi és irodalmi tanításban; mi tanárok nem is tudnánk nélküle ellenni. Nemcsak azért, mert a magyar nyelv és vers használatára nézve ő a szabályunk és példánk, az a mester, akinek szavára esküszünk, nem is csak azért, mert több műfajra, balladára, népies elbeszélésre, naiv époszra elévülhetetlen mintákat hagyott reánk, hanem azért is, mivel a hazai középiskoláknak nem minden rétegében magyar ifjúságába az ő nyelve és szelleme önt igazán magyar és teljesen nemzeti tartalmat.

A tősgyökeres, de kissé nyers magyar fiú megnemesedik az ő művészien népies stílusától és a magyar életből merített, de az idealizmus magaslatára emelt jellemeitől; az idegen származású, de magyar szóban és érzésben kissé vérszegény tanulónak pedig éppen Arany műveiből kell magába szívnia a magyar nyelv és a frázis nélküli magyarság éltető nedvét. Aranyra vonatkozólag csakugyan bele kell vésnünk a magyar tanuló lelkébe, amit Horatius hirdetett a görög írókról honfitársainak: Nucturna versate manu, versate diurna: hadd váljék Arany tanuló ifjainknak igazán testévé és vérévé. Sőt a nagy költőnek minden finom szépségét, összes apró célzásait magunk is leginkább tanítás közben fedezhetjük föl és élvezhetjük szívünk szerint. Viszont a költőnek akár nyelvi botlása, akár jellemzési hibája, ha még oly csekély, soha hamarabb szemünkbe nem tűnik, mint éppen a tanítás folyamán. Ezúttal magam is oly észleletekkel akarok előállani, melyek azt bizonyítják, hogy néha-néha a mi Homerosunk is szundikált. Azt vettem ugyanis észre, hogy Arany János, mikor a Toldi XII. éneke készült, minden valószínűség szerint igen sietve dolgozott.

Itt mindenekelőtt a verselésnek némely szálkái szúrják a szememet. Arany már költői pályája kezdetén is a legnagyobb gondot fordítja a külső formára; különben is, mikor a nyilvánosság elé lép, akkor már évek óta gyakorlott mester, aki a versszerzést, kivált a kádencia-készítést otthon és debreceni diák korában még rímkovács Kovács József iskolájában tanulta. S íme a XII. éneknek összesen 20 strófájában nagy számmal és feltűnően rossz rímek fordulnak elő, mint: király – miá (I. str.), nem lenne szép – becsületét (2. str.), felesége – érte (4. str.), felséges – beszédet (6. str.), minap – inast (9. str.); más szempontból, de azért szintén hibáztatom az utolsó rímpárt: ökre – örökre. – Jól ismerem Toldit elejétől végig, de mondhatom, hogy hasonló gyönge, még assonance-számba sem vehető rímekre nem emlékszem; azt pedig bizonyosra merem mondani, hogy az előző 11 énekből annyit együttvéve sem kutathatunk föl, mint amennyire könnyű szerrel is reábukkantam a XII. énekben.

Arany azonban nemcsak a legkitűnőbb rímelő, hanem még inkább figyelmére méltatja a magyar versnek némely belsőbb sajátságait, melyeket elméletileg is ő fejtett ki legelőször és amelyek közé tartozik többek között, hogy a magyar verssor a gondolat követelményei szerint szakad ízekre, és hogy minden vers-íz vagy legalábbis minden verssor egymaga különállva is értelmet foglal magában. – Éppen azért a magyar alexandrinus vers legelemibb kellékének mondható, hogy a sor közepén, ha lehet, értelem, de mindenesetre szó végződjék. De ki mondhatná, hogy a diaeresisnél értelmi megnyugvás van e következő sorokban?

De ily erőt, mint a // mely van e vitézben. (2. str.)
A mire szükségem // leszen, avval tartom. (13. str.)

Csak a legfeltűnőbbeket válogattam ki, hogy nagyon is pedáns hírbe ne keveredjem, s mert különben is vannak sorok, melyek az idézetteknél sokkal súlyosabb kifogás alá esnek, mert bennök a hatodik szótag szót szakít ketté:

Toldi György pedig le // süté fejét mélyen,
De ingét is oda // adta barátjának.

De bármily hibás legyen is e két sor, mégis van annyi mentsége, hogy a költeményben akad nehány párja; az igaz, hogy nem sok, az összes tizenegy pénekben, az előhangot is beleszámítva, nem több, mint nyolc; fordulnak elő azonban a XII. énekben olyan gyarló verssorok is, melyek nemcsak Aranynál, de a verselésre csak kevéssé ügyelő költőnél is szembe tűnnének, mint:

Akkor az urakhoz fordult a felséges
Király s ekkép tartott hatalmas beszédet. (7. str.)


Mert villogott szeme és iszonyú pogány
Harag sötétellett a király homlokán. (12. str.)

Hiába vizsgáltam végig az egész Toldit, a legnagyobb figyelem mellett sem találtam e két sorpárhoz hasonlókat, amelyekben t. i. oly szoros értelmi és mondattani kapcsolatban álló szavak, minő a jelző és jelzett, szakadjanak el egymástól és kerüljenek külön-külön sorba.

Ha Arany, a forma legnagyobb mestere, ilyen gyors egymásutánban annyit vét a rím, a metszet, a sor szabályai ellen, bizonyára könnyen támadhat bennünk az a gondolat, hogy mindez nem a véletlen műve. De ha a külalak elleni vétségek nem is győznének meg e föltevés helyességéről, súlyosabb beszámítás alá eső hibák, melyek irodalmunk legfinomabb érzékű kritikusainak figyelmét vonták magukra éppen a XII. ének hangjában, jellemzésében, szóval tartalmában, e hibák bizonyára reákényszerítik velem együtt az olvasót is, hogy a költemény utolsó éneke felől gondolkodóba essék és feltűnő fogyatékosságainak valamilyen magyarázatát keresse.

A XII. éneknek, jobban mondva a költemény befejező két szakaszának hangja ellen Toldy Ferenc emelt kifogást mindjárt a költemény megjelenésekor, midőn a „Magyar Szépirodalmi Szemlé”-ben (1847) Aranynak pályanyertes művét ismertette. A költeményre halmozott magasztalás közben sem tudja magát visszatartani a következő megjegyzéstől: „Szerzőt finom ízlése híven megőrzi ugyan a pórias vagy aljasba süllyedéstől; mégis nehány apróságot változtatva óhajtanánk egy második kiadásban látni. Így a többek között a berekesztésben „a világ ökre” képnek mással felcseréltetését várjuk, mert a hely, ha valahol, itt komoly s méltó gondolatokat kíván.”

Ha a többi kifogásaiban nem is, ebben az egyben nagy igaza van Toldy Ferencnek. Lehr Albert, aki a „Toldi”-hoz írt nyelvi és tárgyi magyarázataiban a Toldy Ferenc megrovásait sikeresen cáfolja, „a világ ökré”-nek igazolására nem tud egyebet fölhozni, mint hogy: „népies metonymia, melyet csak az elegantián kapkodó hibáztathat”; aztán ilyen példákat sorol föl: Hat ökrös polgár, négy ökrös gazda, hat ökör jár ki az udvarából stb. Mintha Toldy Ferenc a megrovott kifejezésnek népies, avagy éppen használatos voltát vonta volna kétségbe? S mintha „a világ ökre” azért, mert népies, már magától érthetőleg odaillenék egy komoly költeménynek záró soraiba, melyen csak kevéssel előbb is patetikus hang uralkodott?

Különben én már a hibás rímekről szólva, fennakadtam a befejező sorpáron:

De, kivel nem ér föl egész világ ökre,
Dicső híre-neve fennmaradt örökre.

E két sor rímjében azonban nem az összehangzást kevesellem (inkább sokallom), mert zenei szempontból a rímpár kifogástalan, hanem igenis megütköztem a rím banális voltán, mert e rímek erősen emlékeztetnek a ponyvahistóriák talál – halál és a felköszöntők harcsa – tartsa kádenciáira. Sőt, ha már ki kell mondanom, hát kimondom, hogy nekem úgy rémlik, mintha a Toldi berekesztő strófájában a falusi búcsúztatókat írogató Aranyból is maradt volna egy kevés.

Ahhoz az igazán költői képhez, melyet az előhangban rajzol elénk Arany, midőn az őszi éjszakákon égő, tenger pusztaságon át lobogó pásztortűzhöz hasonlítja Toldi Miklós dicső emlékét, bizonyára nem méltók és költői hatásra véle nem is mérkőzhetnek ez utolsó sorok:

Senki sem állhatott ellent haragjának,
De ingét is odaadta barátjának.
S ha nem ellenkedett senki az országgal,
Örömest tanyázott a víg czimborákkal.
Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Nem az örökségen czivódó gyermeket,
De kivel nem ér föl egész világ ökre,
Dicső híre-neve fennmaradt örökre.

Nem is e sorokban foglaltatnak Toldi Miklós igazi jellemvonásai, annak a Toldi Miklósnak, akit a költő úgy akart lelkünkben megörökíteni, mint a jó gyermeknek, a romlatlan föld fiának, a középkori magyar vitéznek (lovagnak) mintaképét, hanem az utolsó előtti strófában:

Így szerette anyját a daliás gyermek . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Rettenetes vitéz támadott belőle,
Kalász módra húllt az ellenség előtte,
Védte az erőtlent, a király, országot
Csuda dolgairól írtak krónikákat.

Ezek a Toldi Miklóshoz igazán méltó sorok; és a költő bátran elhagyhatta volna a költemény legutolsó strófáját, melyre bizonnyal a symmetriához való túlságos ragaszkodása csábította, úgy gondolkozván, hogy az előhang két strófájának megfelelően a berekesztő résztől is – melyest az elbeszélés tulajdonképpeni testétől nemcsak ezen „-„ nyomdai jelnek kellene elválasztani, hanem az „Utóhang” fölírásnak is – két strófányi terjedelmet követel a műszerkezet arányossága.

Azonban az utolsó énekben a költeménynek komoly, értelmes hangját zavaró végső rímpáron (ökre – örökre) kívül más hibáztatni valót is talált Kemény Zsigmond, aki a költői szépségek kiérzésére Toldy Ferencnél is kiválóbb fogékonysággal volt megáldva.* Kemény ugyanis a Toldi Miklós egyenes jellemével nemigen tartja megegyeztethetőnek e két sort:

Én meg ide jöttem feladni tettemet
S várni vagy kegyelmet vagy büntetésemet. (5. str.)

„Mi tudjuk – úgymond Kemény – hogy Toldi nem ezért indult Nagyfaluból Budára. Az utazás alatt, sőt Pesten sem törte fejét ily szándékon s egyáltalában nem is tőn a véletlen bűn az ő lelkiismeretére akkora hatást, mely miatt sürgetve ösztönöztetett volna e nemére a lojalitásnak. Következőleg vallomása csak az a proposnak ügyes felhasználását tanúsítja. Ildomos fillentés az egész, melyet az ő helyzetében minden elmés lovag csalhatatlanul elkövetett volna; de az Arany Toldijának őszinte és ravaszság nélküli jelleme nem hasonlít az á propos-kat felhasználni tudó lovagokéhoz.”

Gyulai Pál egyetemi előadásain és Lehr Albert, aki különben kötelességének tartja az Aranynak akár műalkotására, akár nyelvére eső legcsekélyebb foltot is lemosni: a Toldihoz írt magyarázataikban igyekeznek Kemény kifogását megcáfolni. Az igazat megvallva, magam sem tartom valami nagy bűnnek azt, amit Toldi az idézett két sor elmondásával elkövet, de annyi bizonyos, hogy Miklósnak a király előtt tett nyilatkozata, mentegetődzése mindenesetre csak mesterségesen illeszthető bele a Toldi jellemébe, és tagadhatatlanul némi érdességet alkot a jellemnek különben kristálytiszta felületén, melyet, ha Kemény Zsigmond éles szeme észrevett, bizonyára nem a kákán keresett bogot. – Szóval e két sorra reáfért volna egy kevés csiszolás, amikor aztán a rosszakarat sem akadhatott volna fenn rajta.

Van ennek a talán nagyon is apróra boncolt XII. éneknek még két sora, melyek nem annyira a kritikusokat, mint magát a költőt akasztották meg és amelyekről Arany bizonyára jobb szerette volna, ha soha ki nem siklottak volna a tollán. Azon két strófa közül, amelyeket „Utóhang”-nak neveztem, az első foglalja magában e sorokat:

Nem is lőn asszonynyal tartós barátsága
Azután sem lépett soha házasságra.

E két sor majd hogy útját nem vágta a Toldi szerelmének, de legalábbis akadályozta és késleltette, amint azt Arany maga vallja a Toldi szerelméhez írt előszavában. Nem sok megfontolás mutatkozik tehát e két sorban és talán ha higgadtabb megfontolás vezeti Aranyt e két sor papírra vetésekor, valószínűen előre is belátta volna, mennyi zavarnak lesz majd kútforrása e hely. Mert azt bizonyosra vehetjük, hogy a költőnek már Toldi írása közben is eszében forgott az egész mondának a feldolgozása, ami mellett elég tanúság, hogy a Toldi megjelenése után azonnal hozzá fog Toldi estéjéhez.

Az olvasó bizonyára már türelmetlenül kérdi, hová akar mindez vezetni: Mire való volt engem fáradságos utamon végig kísérnie, amíg én a Toldi XII. énekéből összeböngésztem a hibás rímeket, kiszedegettem a zökkenős verssorokat és egybegyűjtöttem minden kifogást, amellyel csak ez ének hangját és tartalmát valaha illették?

Mindezzel én azt a meggyőződésemet akarom kétségtelenné tenni és az olvasóra is mintegy reákényszeríteni, hogy a XII. éneknek külalakbeli fogyatékosságait és tartalmi hibáit nem tulajdoníthatjuk csupán a véletlennek, hanem magyarázatát kell keresnünk. A magam részéről nem tudok jobb magyarázattal előállani, minthogy Arany, köztudomás szerint, Toldit pályaműnek szánván, kénytelen volt a sürgős határidő miatt költeménye végső részét elhamarkodni, sietségében a versek utolsó csiszolásáról, a legtalálóbb hang megválasztásáról, az apróbb jellemvonások harmonikus egyeztetéséről lemondani.

E föltevésemben csak megerősít a költő sógora, Ercsey Sándor, aki Arany János életéből (Bp., 1883.) című művében érdekes megjegyzéseket ad elő a Toldi készüléséről, de akinek könyve csak akkor került kezembe, mikor fejemben már rég megfogamzott a föntebb kifejtett hipotézis. (E sorok külső egymásutánja különben belső gondolatmenetemet is híven tükrözi.)

Ercsey szerint ugyanis Arany hivatalos teendői miatt a Toldi megírására csak az éjjeli és kora reggeli órákat, azokat is úgyszólván csak lopva fordíthatta: a mű az 1846. év nyarán készült, aránylag igen rövid idő alatt. S e rövid időből is sokat elrabolt az, hogy a tőszomszédban lakó csizmadiának legényfia ugyanazon nyári éjszakákon, alig néhány lépésnyire Arany dolgozószobájához, késő éjjelekig fújta a klarinétot, ami az Arany türelmét gyakran nehéz próbára tette és őt vérig bosszantotta. (I. m. 38. l.)

Nem a mindenáron hipotézis-alkotás vágya vezetett e sorok írásában, hanem hogy valai csekélységgel én is hozzájáruljak a Toldi megszületése külső körülményeinek ismertetéséhez és a költemény némely részletének méltányos megítéléséhez; és ugyane szempontokból fejezem ki azt az óhajtásomat, vajha Aranynak még élő hozzátartozói, jó barátai és költőtársai, akik talán e tárgyban bizonyosabbat tudnak, nyilatkoznának föltevésem helyessége vagy helytelensége felől.

* Kemény Zs. Tanulmányok. Kiadta Gyulai Pál II. köt. 147-191. lap

(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 102-108. old. – Szerkeszti Ballagi Aladár – I. évf. 1. füzet – Bp., a Magyar Tudományos Akadémia kiadása 1891.)

***

ÉSZREVÉTELEK KARDOS ALBERT CIKKÉRE
„TOLDI XII. ÉNEKÉ”-RŐL

Folyóiratunk egyik belmunkatársa cikkíró utolsó sorai által felhívatván az észrevételre, pótlásul ezt írja. Arany a Toldi XII. énekét gyorsan írta, mert köztudomásúlag pályamű levén, 1846 december közepére be kellett fejeznie, hogy az akkor igen hátrányos postaviszonyokat is tekintetbe vevén, a munka idejében érkezzék Budapestre, a pályázatra. A pályaművek 1847. január legelején kiadattak a bírálóknak s ezek már január 23-án kihirdették az eredményt, mely Toldit jelölte ki győztesül. Erdélyi János aznap rögtön ír Aranynak és tudósítja őt győzelméről. (L. Arany J. hátrahagyott iratai és levelezései III. k. 30. l.)


Miért fordított Arany az utolsó énekre kevesebb gondot, mint a többire, azt a sietségen kívül még más körülmények is megmagyarázzák, melyekre nézve a hivatkozott levelezés 22. és 23. lapjai adnak kellő felvilágosítást. Arany ugyanis ekkor hivatalos teendőin kívül ezer más irodalmi tervvel volt elfoglalva, melyek mellett Toldi csak mellesleg – magánszorgalomból – készült lassacskán mindaddig, míg a pályázati határidő a költőnek körmére nem égett. Szilágyi Istvánnal rengeteg terjedelmű munkásságba fognak. Sophoklest, Platont, Aristophanest, főleg pedig Shakespearet olvassa s részben fordítja Arany, ezenkívül Szilágyi Egy Zrínyi című drámáját is fésülgeti, inkább a maga dolgát hanyagolván el kissé, mintsem tekintélyes barátja iránt legyen késedelmes.

Hogy aztán a XII. ének miért maradt úgy s miért nem simíttatott át a különben oly gondos Arany által, arra is felel a Levelezések 59. és 67. lapja. Petőfi ugyanis ezt írja új barátjának: „Hallom, visszakérted Toldit, javítni vagy mi. (Arany maga is írja Szilágyinak, hogy Toldin itt-ott javítani akar.) Ugyan minek? Hanem már ott van, legalább iparkodjál felküldeni, hogy minél hamarabb kinyomhassák s aztán hadd bámulhassa két ország!” Azonban Aranyt e dicséret se szédítette volna meg, bizonyosan átjavítja a bírálók által is kifogásolt helyeket (az egy „ökre-örökre” kivételével, melyben nem engedett), ha az ápr. 17-iki tűzvész Szalontát le nem égeti. E hangulat, mely Aranynak Petőfihez írt ápr. 21-iki levelében tükröződik, nem volt alkalmas az aprólékos javítgatásokra, de meg a leégettnek most már minél előbb pénzt is kellett, azért ment Toldi úgy ahogy s Petőfi gondjai alatt végre június végén kikerül sajtó alól. (79. lap.

A nagyon is népies kifejezések meghagyását ismét megmagyarázza Petőfi nehány levele s különösen a 64. lapon olvasható, melyben elragadtatását fejezi ki afölött, hogy mikor Toldi alszik, a nyál folyik szájából. („Ezért sokan le fognak köpni, de én megcsókollak”.) Hogy változtatott volna ezeken Arany, mikor Petőfinek meg éppen ez tetszett legjobba. Ezek az okok tehát, melyek miatt a XII. ének olyan, amilyen.

(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 108-109. old. – Szerkeszti Ballagi Aladár – I. évf. 1. füzet – Bp., a Magyar Tudományos Akadémia kiadása 1891.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése