2026. szept. 10.

Walter Bloem (1868-1951): Az elvesztett haza (könyvismertetés)

 

Fordította: Schöpflin A. Budapest, Franklin Társulat kiadása. 1920.


    Strassburgban vagyunk 1870. szeptemberében. A hetek óta tartó, szakadatlan ágyúzás, mely a város nem egy szép pontját fekete rommá tette, a német ostromló ütegek félelmes, de már megszokott koncertje hirtelen eláll, megszűnik, mintha elvágták volna. – Mi ez a minden zajnál félelmesebb csend? A dóm, a Münster ormán ott leng a felelet: „sápadtan és hosszan, mint egy halotti lepedő:” a fehér zászló. Strassburg kapitulál. És kezdődik a vég. A két Küsz testvér, a strassburgi polgármester fia és leánya, zokogva borul egymás karjába. Szedán után és Páris előtt, itt, ezzel a drámai jelenettel kezdődik Walter Bloem regényes. Egy földdarab, egy népfaj, egy országrész csendes haláltusája ez. ELZÁSZ TRAGÉDIÁJA. Tragédia, mely inkább a lelkekben, mint a külső eseményekben folyik tovább. A háború tovább zúg Páris felé, a döntés, a végső győzelem felé. Elzász, a francia haza testéről erőszakosan leszakított Elzász  a győző kezébe marad. A hadsereg nyomában bevonul a német közigazgatás, a német hivatalnokok, tanítók, tanárok, az egész mindenre elszánt apparátus, „átveszik” a hivatalokat, átszervezik az iskolákat, rányomják a magok faji, nemzeti, kulturális bélyegét mindenre. S teszik ezt a végleges berendezkedés fölényes biztosságával.
    Elzász franciahű lakossága, ez a különös, származására és népi tájnyelvére nézve is német, de lelkében, tradícióiban, intelligenciájában, kultúrájában francia nép, még föl sem ocsúdhatott kábult meglepetéséből – már azelőtt az alternatíva előtt áll: maradni és németté lenni, vagy kivándorolni a „régi” hazába. (1870-ben még nem volt erre műszó, ma van: „repatriálni”.) Vagy a szülőföld – haza nélkül, vagy a haza – szülőföld nélkül. De hiszen még nincs vége mindennek, még nincs békeszerződés, még tartja magát Páris,m ég izzásba hozza a szíveket Gambetta, még előnyomulhat Bourbaki tábornok – még jöhet, igen még jöhet fordulat! Még jöhet – de nem jön. A vergődő szívek minden reménykedő feldobbanására egy újabb csalódás pörölycsapása zuhan, míg világosan és félreismerhetetlenül előttük áll a sors és a jövő. Akkor, aki nem bírja, belepusztul, aki kibírja: robotolja tovább az életet.
    Küsz Emil, Strassburg utolsó francia polgármestere belepusztul ebbe a konfliktusba. A leánya Cécile, a regény főhősnője pedig oly árván és reményvesztetten marad, mint egy viharvert, tolla-tépett, nyomorult kis madár. Vőlegényéből, ami méltatlan hozzá és méltatlan a francia katona nevére, kiábrándul, a másik férfi pedig, a rokonszenves, talpig férfi Eggermann porosz hadnagy, aki iránt ébredő szerelmét ellensúlyozza nemzeti érzése – elesik a háborúban. Ezekbe a keretekbe az író csupa élő alakot állít. Még a jelentéktelen mellékalakjai is csupa markáns egyéniségek. Egyformán beleéli magát a győztesek, s a legyőzöttek pszichológiájába, mesteri objektivitással festve mind a kettőt. Egy-egy ecsetvonással villámszerűen világítja meg a két faj, a francia s a német különböző karaktervonásait s köztük a kettőből kombinált tragikus elzászi népet, amelyet ide-oda dobál labdaként a történelem kifürkészhetetlen „logiká”-ja. Ha Elzász MAI helyzetének a képét akarjuk megkapni, nem kell semmi egyebet tennünk, mint megcserélnünk a győztes és a legyőzött szerepét. Félelmesen és fájdalmasan markol belénk ez a regény. Hiába, nagyon közel áll hozzánk. A fordítás Schöpflin Aladár munkálja, minden ízében művészi.

                                             REMÉNYIK SÁNDOR

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 40. szám Cluj (Kolozsvár), 1920. okt. 9.

Olosz Lajos (1891-1977): Ha majd a vékony aranyindák egy sugárfában összeérnek…



Vak, meddő, fekete az éj,
szeretetlen,
puszta,
síri…
Remeg benne néhány bús fény,
néhány leorzott égi lámpa.
Sok mázsás sötétség
szoritja ,tépi.
Egyik a másiktól fájó messze,
nem tudnak biztatva szembe nézni.
Fojtó ködön, sűrű gyászon,
ezernyi éjes meghaláson
arany indákkal kúsznak össze.
Ahol egyszer majd összeérnek
örökké vége lesz az éjnek,
ha majd a vékony aranyindák
egy sugárfában összeérnek.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 40. szám Cluj (Kolozsvár), 1920. okt. 9.

Áprily Lajos (1887-1967): Hómezőkön is túl… (1912)

 

Maholnap őszi ködben áll a házunk
s körül a fák is mindmegannyian.
S túl őszi tarlón, hómezőkön is túl,
valahol messze jön-jön a fiam.

Nyárban fogant, tavasz világra hozza,
rózsás fülébe április kacag,
s nem ott halálos bánatot szivébe
hervadt levél és őszirózsa-szag.

Pici vendégét egy pár kurta évre,
már várja őt az Élet-szálloda,
a nagy chaos-ból vakmerőn kiválik
s majd, büntetésül, visszatér oda.

Új lét csirája, első rózsbimbó,
kis lmodó az anyasziv alatt,
zsarnokságod hatalmát máris érzem:
bilincsbe verted mennyi vágyamat!

Ó mennyi álmom, mennyi tervezésem
széttépte apró, nyugtalan kezed,
mondd meg, mit adsz majd érettük cserébe,
mit adsz nekem, ha Párist elveszed?

Talán a sok feláldozott reményből
tebenned szomjúság és vágy fakad,
és évek mulva majd valóra váltod,
amit a sors ma tőlem megtagad.

Amig anyád bágyadtan zongorázik,
És gondol néha elmerengve rád,
s künn ősz van -: fejét tenyerébe hajtja,
jövődbe néz és mit se lát apád.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 40. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 9.

Lovász Pál (1896-1975): A Tisza visszavár

 
Arany Tiszának áldott, régi partja,
szeretve néz-e most is rád a Nap?
A szívem vándor-vágy hiába hajtja,
nem láthatom most kedves tájadat!

Pedig már minden, jaj, sietve sürget
s csak hull a peerc, az óra és az év:
a szívem már a csendben elmerülhet,
már oly közelről int felém a rév!

A hajló partok barnuló ölében
nyárfák remegtek május-esti kéklen,
s kakuk kiáltott tul a partokon.

Arany Tiszának áldott, régi tája,
tudom, te vársz a régi napsugárba,
te vársz reám aranyló alkonyon...

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 40. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 9.

Finta Gerő (1889-1981): Az "Anakreoni dalok”-ból

 
Nem tudok úgy dalolni
Anakreon, mikép te;
Nem tudok úgy szivemből
Jóizűet nevetni.

- Honnan vevéd a kedvet,
Honnan a bájt, a mellyel
A bort s a léha asszonyt
Megszépited dalodban?...

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 39. szám Cluj (Kolozsvár), 1920. okt. 2.

Theodor Storm (1817-1888): Asszonykéz

 

Tudom, egy árva szó panaszt
Ejteni nem fog gyönge ajkad -
De miről szájad csöndbe hallgat:
Halvány kezed bevallja azt.

Kezed – a szemem rajt’ pihen -
A bú finom rajzát mutatja,
S hogy éjjel álmatlan nyugatja
Magát egy nagybeteg sziven.

Ford.: Berde Mária

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 39. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 2.

Ricarda Huch (1864-1947): Mi távol a világ zaja…

 

Mi távol a világ zaja
Itt fennt a hegytetőn.
Az ég alól a büszke sas
Vijjog fenyegetőn!
A szél ádáz nótát üvölt,
Patak zuhog vadon -
Félénken, halkan zengem én
Szerelmes kis dalom…

Ford.: Bakóczi Károly

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 39. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 2.

Hermann von Gilm (1812-1864): Mindenszentek

 
A szagos rezedákat add idébb,
Az ősz piros virágit tedd elébem.
Beszéljünk szerelemről újra még,
Mint kikeletkor régen.

Titokba’ hadd szorítom meg kezed.
S ha meglátnák? Hát az is mindegy nékem.
Csak kapjak egy nyájas tekintetet,
Mint kikeletkor régen.

A sír ma kivirágzik és kigyúl,
A holtaké ez egy nap minden évben.
Borulj szivemre s újra kivirúl,
Mint kikeletkor régen.

Ford.: Bakóczi Károly

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 39. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 2.

Irene forbes-Mosse (1864-1946): Nyugtalanság

 
Forbes-Mosse, Irene | Calambac Verlag
Feküdte én fehéritett lepelre,
S ágyam fölött a feketült gerendán
Hálózott vén, varázsos pókok nyelve.

Feküdtem álmodón kék messzi pusztán,
Mézterhes méhek döngtek ott köröttem
Kínomra édes enyhet mégse osztván.

Feküdtem fölháynyt búzakéve ágyra,
Csélcsap pipacsból füzért fonva nektek -
Jaj, hév szerelmi szín a rőt s a sárga.

Feküdtem barna bükkfalevelekbe,
S a lomb közt, láttam, villámok cikáztak:
Magányos szűm vad vihart nem remegne.

Most fekszem útra, kőre és mohára,
Mert jönnöd kell, nevemmel ajkadon,
Mondván: Im kelj föl nem vagy többet árva!

Ford.: Berde Mária

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 39. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 2.

Eduard Mörike (1804-1875): Szép Rotzaut

 

Ringang királynak lánya ki?
- Rotzaut, Szép-Rotzaut -
Álló egész nap mit tesz ő,
Hisz jól tudom, se fon, se sző…?
Vadászik és halászik.
- Vadászlegénye óh ha lennék,
Hogy véle halra, vadra mennék!
- Énszívem, csöndbe légy.

Kevés idő múlik-telik,
- Rotzaul, Szép-Rotzaut -
Ringangnál szolgál a gyerek,
Paripa hordja és nyereg
Szép Rotzauttal vadászni.
- Királyfi istenem, ha volnék,
Lelkem Szép-Rotzauért bohón ég…
- Énszívem, csöndbe légy.

Egyszer a cserfánál pihennek,
- Kacag Szép-Rotzaut -
- Mit vetsz rám oly mohó szemet?
Ha mersz csókolj meg engemet!
Oh döbben a fiú -
De egyet gondol. Hisz szabad…
Szép-Rotzautnak hév csókot ad…
- Énszívem, csöndbe légy.

Hallgatva tértek oszt’ haza,
- Rotzaut, Szép-Rotzaut -
Ujjong az apród balga lelke:
- S ha még ma császárné leszel te
Nem fáj az énnekem,
Erdőn a lomb mind tudja ám:
Szép-Rotzaut ajkát megcsókolám…
- Énszívem, csöndbe légy…

Ford.: Berde Mária

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 39. szám Cluj (Kolozsvár), 1920. okt. 2.

Walter Gyula (1892-1965): Minden a mienk

 

Zöldszínű pázsitját a rét,
mint selyemszőnyeget, kinálja
felénk. Ezernyi margarét
nevet ránk a fűből kiválva.

Érettünk ömlik, csurg a nap,
szivünkre hull csak minden illat,
a kis domb minket hivogat,
s a virágok, amik kinyiltak.

Miénk csak a friss levegő,
Minden: a föld, a lebegő
madár, a messzi ég, az ér hí.

Minden érettünk van ma itt,
s ha ajkam most csókot szakít
ajkadról, itt minden megérzi.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 39. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 2.

Reményik Sándor (1890-1941): Hiúság

 

Mikor a lélek már higgadni tud
És azt hiszi, hogy kiforrt és megért,
S véli, hogy most már letörülheti
Békén a kapott seb ajkán a vért,
S véli, hogy most már békén elbocsáthat
Sok űzött lepkét, tarka semmiséget,
Sok fénybevágyást, sok virágos ágat,
S véli, hogy most már leszűrt, tiszta lett -
És mind az óbor kiömleni készül
És követni a hulló levelet:
Akkor üti fel benne a fejét
A hiúságnak örök ördöge
És a szent álmok szent szivére lép.

Én felfedtem a hiúság szemét
És szóltam: jövel, kövess engemet.
És nézd meg a te rózsaberkeid
És nézd meg a te pálmaligeted
Egy – két – tiz – ezer esztendő után!
Nézd az Időt,mely ítéletet tart,
Tekintsd a síri porrá lett avart
És nézd a múmiát, a feketét…

Én felfedtem a hiúság szemét
És mutattam a sírokat neki,
A süppedt, mohos márványköveket,
Leonardo kifakult álmait,
Hogy minden meddő volt, hiába lett,
S hogy roppant áloméhségek helyett
Jobb a mindennap kis kenyerét ennem.
Én felfedtem a hiúság szemét.

De csak dörömbölt, ágaskodott bennem.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 39. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 2.

Walter Gyula (1892-1965): Ez hát az Ősz?!

 

Az őszi estben szótalan,
hull a levél, mint holt arany,
hull, hull, szitál némán, pereg,
mint orsóról a gyöngyszemek.

Szitálgat, halkan, nesztelen,
hogy nincs egy csöppnyi nesze sem,
nem ver egy csöppnyi, csöppnyi zajt,
sem, mintha egy bús lány sóhajt.

Csak foszlik, foszlik, egyre más,
oly végtelen a hervadás,
oly csöndes, mint a lehelet,
hogy peregnek a levelek.

Mintha tudnák hiába, csak
sikoltanák: nem, nem szabad,
a Végzet mégis rendre mind
letépné őket idekint.

Hallgatnak, hullnak végtelen,
mert nincs könyör az égbe sem,
hová a fatörzsek pedig
águk kérőn emelgetik.

Nincs könyör fent az égbe sem,
nincs, nincs erő a Végzeten,
mert jő az, parancsol, legyőz.
Ez hát az Ősz, ez hát az Ősz?!...

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 41. szám Cluj (Kolozsvár), 1920. okt. 17.

Bartalis János (1893-1976): Fehér rózsató virága

 1930-ban

Szivem sír utánad szüntelen,
szemem könnytől ázott,
oh, hogy te nem látod ezt.
Arcom halovány és bús, int a hold.
És sírok szüntelen.
Szememnek tüze nem éget már,
Ajakam hamuszin és vértelen,
Mert te, kedvesem, távol vagy tőlem.
A nap nem süt, szomorú az idő.
És én mégis rólad gondolkozom.
Temetkeznek a fák. Ezer színben
feküsznek a levelek. És te
nem látod ezt, nem vagy itt mellettem.
Mindjárt elzarándokol a rózsa is
Mindenki elhagy engem.
Mint ahogy te is elhagytál engem
Fehér rózsatő virága.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 41. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 17. 

Reményik Sándor (1890-1941): Örökélet

Az 1910-es években 

A test a rozzant gálya elmerül,
Mentőcsónakot himbál a Halál,
Lelkem a fáradt árvízi hajós
Egy parányi kis dióhéjba száll.

És himbálja az óceán tovább:
Kis dióhéjban Hüvelyk Matyi-mécs,
Egy földi szikra ezredrésze csak
A végtelenben se sok, se kevés.

De útja immár biztos és örök,
A tengertölcsér bárhogy kavarog,
Meg nem roppantja csolnakát a szél
És el nem oltják semmi viharok.

És nem bácsitja semi balga vágy
És semmi rév és semmi dőre cél,
A végtelennek partja, révje nincs
S ki rajta leng, az mindig célhoz ér.

S velünk, mellettünk dióhéj-hajón
Úszik ki megszerettünk idelenn
S egymásé vagyunk mulhatatlanúl:
Piringó fények végtelen vízen.

A örökítéletet én így hiszem.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 41. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 17.

Olosz Lajos (1891-1977): Egy orom lecsúszott


- Somló Bódog halálakor -

Egy orom lecsuszott,
robajjal völgyet ért,
koporsója az örök folyó,
magasra felcsapott a hullám,
a vízcsipke nyugodni kiterül.
S a szivembe’ benn,
ott is megigott egy parányi csúcs,
egy picinyke orom,
s mégis benne volt a nagy világ.
Mint lekaszált élet:
arcra hullva ott feküsznek
szivemben az erősek és nagyok.
Kedvem volna mind, mind veszni hagyni,
talpra állni egyet sem engedni,
elejteni magát az Életet…
De egy másik ormon makacs, piros tűz gyúl,
lángja belecsap a végtelen ködbe,
életre keltem halottaimat
s vállamra vetem ujból az Életet.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 41. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 17.

Olosz Lajos (1891-1977): Téli éjszaka

 

Elsötétedett.
Felhő-fantomok
kusznak
a kisváros tetői fölött.
Havat dobál a szél,
nem ég egy lámpa sem,
egyedül érzi magát,
aki megy,
egyedül a keritések
eltünő során,
egyedül a sok-sok fal között,
ezernyi ember közt egyes-egyedül.
Körül tekint,
hivna valakit,
aki segitne taláncsak neki,
hogy kilépjen vagy kinyissa magát,
hogy öleljen vagy őt ölelje más,
de a vak, dermedő sötétben
beleég az iszonyu való,
hogy hiába ölelne, minden hiába,
mind-mind egyedül van,
amíg él, magában,
dermedő, havas,
téli éjszakán.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Áprily Lajos (1887-1967): - 20 °

 

Az erdőszélen lopva róka jár
a csapás végén havas bozótba fordul.
Mint holt kastélyon bűvös mese-zár,
a hó a ski alatt halkan csikordul.

A köd mögül rekedten szól a „kár!”,
jeges bajusszal ballag a favágó.
A hóban megválló napkora vár
s vércseppeket hullajt a kecskerágó.

Felborzult tollal ül a hímpirók,
Hózuzmarát szitál az ág le rája.
Félálomban lát nyár-illusiót
s olyankor szól alt-hangu fuvolája.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Reményik Sándor (1890-1941): Üres templomban

Az 1910-es években

Igy szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
Az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat,
A szentek komoly arca rámragyog.

Ha násznép járt ma itt: feledve rég, -
És mise sincs, se karinges papok,
Az oltáron két öröklámpa ég,
Az Istenemmel egyedül vagyok.

A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
Itt állok, szemben állok Ő vele
S nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
Csak fürkészem a nagy Akaratot;
Ugyis addig álok, míg Ő akarja
S ha nem akarja: összeroskadok.

Olyan végtelen áhitat fog el,
Mintha erdőben néznék csillagot,
Ahol az örök, ős csend ünnepel, -
Pedig – csupán egy templomban vagyok.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 45-46. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. dec. 12.

Finta Gerő (1889-1981) verseiből

 
SZÉP ŐSZI NAPSÜTÉSBEN

Szépen halok meg, szépen.
Szép őszi napsütésben.

Mikor a fáknak lombja
Csillan aranyba vonva.

A levél földre koppan. -
A szívem végsőt dobban.

S mint egy hullott levélre
Rámtűz a napnak fénye. -

Szépen halok meg, szépen.
Szép őszi napsütésben.

OH, ÉN KÓSTOLTAM, BÚ, BOROD

Oh, én kóstoltam, bú, borod
És laktam, bánat, sátorod.

Vigasztalan, vak éjjelen
A szenvedés szunnyadt velem.

Minden reményem holtra vált
S vágyódva várom a halált.

Függök az élet ághegyén
Férges gyümölcsként, íme, én;

De napsugárban fürdenem
Oly jól esik, én istenem:

Oly jól esik maradni még
És lenni, míg eljön a vég!...

SOROK

Nézni szálló pillére
S a fenn kékellő égre.

A repülő madárra,
Szélben bólongó ágra.

Édes kacajt neszelni
És halkan énekelni.

Gondolni tűnt napokra
És várni holnapokra.

Feledni minden sértést
S akarni a megértést,

Mind csak szépet remélni
És élni, élni, élni...

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cluj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Serestély Béla (1883-1968): Alusznak az álmok…

 
Egyedül maradtunk… Hajolj a szivemre…
Dobogó kebelem legyen ma a párnád;
mint hogyha valaki messziről izenne
és egy kedves vendég érkezését várnád,
úgy simulj ma hozzám… s úgy nézz a szemembe,
mintha két szemem két ezüst tó lenne.
Két ezüst tó, melyben aranyhalak usznak
s Ezeregyéjszaka meséi alusznak…

Dobogó kebelem legyen ma a párnád
s ringasson a vérem muzsikás zengése!
A két karom forró öleléssel vár rád,
de árvák egyedül nem maradunk mégse.
Véred a vérembe, vérem a véredbe!
Két kézzel a keblem tán nem is éred be?
Szivem dobogása oly mélyre viszen le,
mint hogyha valaki messziről izenne.

Ugy simulj ma hozzám s úgy nézz a szemembe,
mint a hogy ó-kutak mélyére néz a hold,
s nagyanyós meséket duruzsolj fülembe.
„Hetedhétországon volt egyszer, hol nem volt.”
S az álmok hajóján szálljunk éjszakára
messze-messze innen, Operenciára…
S úgy nézz a szemembe, (magad látod benne,)
mintha a két szemem két ezüst tó lenne.

Két ezüst tó, melyben aranyhalak úsznak,
olyan a két szemem… és a te két szemed,
ha rá szempilláid selyemredői húznak:
Álomországból jött két drága üzenet.
Szent titokkal teli. Néma s mégis édes
szerelemmmámortól áradó beszédes…
Lelkes vize fölött ágy-sirályok húznak
(vigyázz a szivedre, hangosan ne verjen!)
s lám mind magasabbra-magasabbra kúsznak,
(nehogy mindkettőnket nagy bajba keverjen,)
fel ne költsük őket… az álmok alusznak!...

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Serestély Béla (1883-1968): Alusznak az álmok…

 
Egyedül maradtunk… Hajolj a szivemre…
Dobogó kebelem legyen ma a párnád;
mint hogyha valaki messziről izenne
és egy kedves vendég érkezését várnád,
úgy simulj ma hozzám… s úgy nézz a szemembe,
mintha két szemem két ezüst tó lenne.
Két ezüst tó, melyben aranyhalak usznak
s Ezeregyéjszaka meséi alusznak…

Dobogó kebelem legyen ma a párnád
s ringasson a vérem muzsikás zengése!
A két karom forró öleléssel vár rád,
de árvák egyedül nem maradunk mégse.
Véred a vérembe, vérem a véredbe!
Két kézzel a keblem tán nem is éred be?
Szivem dobogása oly mélyre viszen le,
mint hogyha valaki messziről izenne.

Ugy simulj ma hozzám s úgy nézz a szemembe,
mint a hogy ó-kutak mélyére néz a hold,
s nagyanyós meséket duruzsolj fülembe.
„Hetedhétországon volt egyszer, hol nem volt.”
S az álmok hajóján szálljunk éjszakára
messze-messze innen, Operenciára…
S úgy nézz a szemembe, (magad látod benne,)
mintha a két szemem két ezüst tó lenne.

Két ezüst tó, melyben aranyhalak úsznak,
olyan a két szemem… és a te két szemed,
ha rá szempilláid selyemredői húznak:
Álomországból jött két drága üzenet.
Szent titokkal teli. Néma s mégis édes
szerelemmmámortól áradó beszédes…
Lelkes vize fölött ágy-sirályok húznak
(vigyázz a szivedre, hangosan ne verjen!)
s lám mind magasabbra-magasabbra kúsznak,
(nehogy mindkettőnket nagy bajba keverjen,)
fel ne költsük őket… az álmok alusznak!...

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Walter Gyula (1892-1965): Id. br. Wesselényi Miklós emlékére



Szent szövétnekét az emlékezésnek
kigyújtja most minden ifjú, öreg
s Tália hívei, kik sohse késnek
meghajtani hódoló fejöket,

a szellemnek, mit lényed kisugárzott,
ünnepet rendeztek, szépet,nagyot,
s a Multat, ezt a drága, büszke  zászlót
meglengették. Én is köztük vagyok.

És szivemforró, erjedő dalával
köszönök vissza egy századon átal,
Néked, Nagyúr, mert védted Táliát.

S rá visszhangozzák hangosan – Vivát
a lélek, amely Benned élt! – a bércek,
s tovább adják egy újabb ezredévnek.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Bartalis János (1893-1976): Egy új hárfát

1930-ban
Egy új hárfát szeretnék feltalálni,
amely folyton csak neked zengjen,
különös, ködös nótákat, fekete éjjeken.
Szegény leányka!
Te ártatlan rózsafakadás.
Mért nincs nekem időm, mert én akkor
mindig csak Téged siratnálak?
Mért nincs nekem időm, hogy én folyton
csak rólad gondolkozzam.
Nem lenne madár, amely zokogóbban tudná
siratni elveszett párját, mint ahogy én tudnám.
Elvégre… Mit ér az élet ha te nem vagy velem?
Oly kevés a veszíteni való ebben az életben,
hogy a Halál összedugott kézzel távozhatna tőlem.
Az ember előbb-utóbb elgondolja, hogy mért is él
a földön? - - - - -

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Eichendorff, Joseph von (1788-1857): Az elkésett vándor

 
De hol leszek vajon jövő tavaszra?
Kérdezgettem ha inket lent a róna
Kalaplengetve látott és dalolva,
S csokrot kinált a lomb sziromhavazva.

Csak azt tudtam: tavaszi fény kacag ma
S fényes folyók futnak tengerbe folyva,
Madár Tündérhonról mesél dalolva,
Hol alkony nem száll rózsás virradatra.

De most már este lesz. Régóta holtak
A kedvesek, kik velem vándoroltak,
És száraz csokrom esti szél zúgatja.

S az estharangok már üzennek értem
s magányosságomban döbbenve kérdem:
De hol leszek vajon jövő tavaszra?

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Eichendorff, Joseph von (1788-1857): Lorelei



Késő van, hűvös alkonyat,
Az erdőn merre visz lovad?
Az út magányos, végtelen,
Te szép menyasszony, jöjj velem!

„Gonosz a férfiak csele,
A szívem megtörték vele;
Kürtszó bolyong a lomb alatt,
Nem ismersz még, mentsd meg magad!”

Szép diszü ló, szép diszü hölgy,
Szebb testet nem látott a föld.
Ismerlek már – nagy ég! Megállj:
Boszorkány vagy te: Lorelei.

„Jól ismersz – büszke szirteken
Váram a Rajnát nézi lenn.
Késő van, éj száll hüvösen,
Innen ki nem jutsz már sosem.”

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Bardócz Árpád: Hó és vér


Tőlem már el nem visz vonat,
tőlem már el nem visz hajó:
rám hullasz minden éjszakán,
rám hullasz, mint a tiszta hó.

Lágyan befödsz és hűsítesz,
ha tikkasztón elönt a láz;
lágyan befödsz és csillapítsz,
ha gőg emészt vagy könny aláz.

Hűs és fehér vagy, mint a hó,
hűs és fehér vagy, mint a gyolcs:
gyógyíts! Így szól beteg szívem
s a lázam némán int: csak olts!

Tőlem már el nem visz motor,
tőlem már el nem visz batár:
képed most is lelkemben él
s emléked folyton visszajár.

Hozzám jössz békés estidőn,
hozzám jössz csendes éjjelen
s szívembe új tüzet hozol
ha halk és szenvedélytelen.

Forró s piros vagy,mint a vér,
forró s piros vagy, mint a láng;
száz vágyam mind feléd repül:
mind érted ég és mind falánk.

Vihet vonat, hajó, batár,
emléked mégis visszatér:
rám hullasz minden éjszakán,
rám hullasz, mint a tiszta vér.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 47-48. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. dec. 25.

Walter Gyula (1892-1965): Téli vers

 

Mint egy pásztor a furullyát,
kósza szelek egyre fújják
bús danájuk, rossz nótájuk,
dudorásszák komoran,
hegyen, völgyön, síkon átal,
harsány, hangos hahotával,
mint valami csúf, fonák dal
üteme, a szél rohan,
sikoltva rohan.

Meggörbesztve karmos újját,
rázogatva vén battyúját,
bontja, bontja, bontogatja,
oldozgatja Télapó.
Bontogatja, meg-megrázza,
egyre jobban,szaporázza,
s hull a pelyhek ezre, száza,
hullton hull a hó,
sűrű, drága hó.

Hull a hó pazar esője,
hamvasan, puhán a földre,
lepi, lepi, fedegeti,
betakarja, ami szenny,
ami sár van, mind elűzi,
legyen minden újra szűzi,
hócsillagját szertetűzi,
mindenfelé idelenn,
szerte idelenn.

Rászitál a háztetőre,
fára, rétre, kertre, kőre,
ráhull, ráring, rászitál,
rápereg, rápereg.
Az útakat, mint ezüstfény,
beöntözi s azok tüstént
csillognak, fehéren, büszkén,
gőgösen, mint gyöngyszemek,
mint a gyöngyszemek.

Mennyből az angyalok ezre
Télapóra néz nevetve,
fürgén, frissen, amint szórja
a pelyheket szerteszét,
gyémántjait, millióval,
s mosolyognak. Lent a hóval
habfehéren csillogóval
tündöklik  kert, utca, rét,
a kert, utca, rét.

Én is gyönyörködve nézem
az ablakból, pici résen
kandikálgat ki a tájra
szomjas, vágyó, két szemem.
Kint egy messzi óra kongat,
pajzángyermekek sikongnak
szánok szállnak, csengők bongnak,
s hólepel van végtelen,
hó van végtelen.

És lelkemre száll a béke,
eltünt ó rák mély emléke;
a boldogság áriája
szivemben megint zenél.
Örömöm immár betellett,
s mint a ringó, drága pelyhek,
én is kell most énekeljek:
Ó, be gyönyörű e tél!
Ó, be szép e tél!

S mindez csak a szívedért!

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 47-48. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. dec. 25.

Répay Andor: Dal


Ugy-e megengeded
Lelkem édes anyám,
Hogy a leveleket
Tábori lapokat
Más írja ezután?

Van itt a kórházban,
Ahol mostan fekszem
Egy kedves bajtársam,
Aki szeret engem;
Én még gyenge vagyok,
Ő ír majd helyettem.

Neki a falkarját
Vitte el a gránát,
Amikor egy éjjel
Szuronyroham után
Üldöztük a muszkát.

Nekem egyelőre
Irni még nem szabad,
De ha meggyógyulok 
- Amit Isten megad -
Megengeded ugy-e,
Hogy balkézzel írjak?

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 27. szám 1916. júl. 2.

Walter Gyula (1892-1965): Alkony



Belengte már a tájat
az alkony árva kékje.
Mélyén fakult homálynak
felbújt a hold az égre.

Dűlt házak tetejére
hull fénye sárga sávnak,
de hogy a földre ér le
szürkés szinekbe bágyad.

A kékség egyre lágyabb,
tompább, fárad fehérbe,
mint hamvadtán a vágyak.

S hogy egy felhő elérte
a holdat, hűs setétbe
ájulnak ind a házak.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 27. szám 1916. júl. 2.

Walter Gyula (1892-1965): Mindegy nekem



Mindegy nekem, Vágyamnak büszke sólymát
nem küldöm többé sohasem Feléd,
Hiába kérnéd, várnád, ostromolnád.
A porban gubbaszt, mint fakó veréb,
Nem küldöm Hozzád vágyam büszke sólymát.

Nem küldöm Hozzád. Mindegy már nekem.
Verjen a zápor. Tépjen a szél ujja.
Nem száll a vágyam zengő réteken.
Mint eddig. Büszkén, kevélyen, megújra.
Nem küldöm Hozzád. Mindegy már nekem.

Gubbasszon porban, mint fakó veréb.
Ne szálljon többé magasba, merészen.
Várjon csöndes, békét, hűs éjjelét
jövő napoknak. Lomhán heverésszen.
Gubbasszon porban, mint fakó veréb.

Mindegy nekem. Jó így is élni még!
Földön heverve. Semmiről se tudva.
Nem vágyva senki száját és szivét.
Pihenni árván, mint utszéli dudva.
Mindegy nekem. Jó így is élni már.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 27. szám 1916. júl. 2.

Hajós Sándor: Nyáréji bús monoton

 
Fekhelyén fölül az éjben, kutat szemével a mélyben,
És hall zúgást, hamint szél künn dúdolna a lombokon;
Egybefolyó örök zúgás, mindent tovasodró búgás,
Rémségeket fülbesúgás: nyáréji bús monoton,
Elkapja fekete árja s örök lesz e monoton:
Nyáréji bús monoton.

Fölszakadt az egész élet, iszonyú zsivaja rémlett,
S nem kesergett önmagáért, bús egyéni gondokon;
Vonat robogása messze, végtelen zúgásba veszve,
Lélek szemét kimeresztve: sírt az őrült monoton,
Bőgve zendült, bőgve gyilkolt a megbomlott monoton:
Nyáréji vad monoton.

Tücsök cirpel, zengő árva, béka kuruttyol mocsárba’,
Vélte szenvedő az éjben zokogón a romokon;
S mint neszelte, benne rezgett, búgon a vén meg a kezdet,
Szánta az ablakkeresztet, mint tör át a monoton,
Zúdult gyásszal, áradt rontva a halálos monoton:
Nyáréji gyászmonoton.

S előjöttek a torzarcok, kik nem birták már a harcot,
Áldozati rossz időnek, vesztek lelki nyomoron;
Az őrültek szent fehérbe’ nyargaltak bele az éjbe,
S érzőnek ölébe érve: csak búgott a monoton,
Könnyeztek ifjú arcába s dőlt szánalma monoton:
Nyáréji könnymonoton.

(S forogj, forogj örök kerék, zúgj csak malom: monoton,
Robogj, robogj örök vonat, nyáréji bús monoton.)

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 38. szám 1916. szept. 10.


Mögöttetek a titkok titka lappang
És akit el nem érek soha, az a lány.
Itt szemben állok most az árnyékommal,
És az is sápadt, az is halavány.

Lábam alatt az utca pora reszket,
De előttem ti némán állatok,
Némán, titkosan, mint ősáldozáskor
A hosszúszempilláju, nagy napok.

S én úgy, mintha panoráma-ajtón
Kukucskál be a kandi, kis gyerek,
Úgy vágyom látni, mit, mit rejtetek.

Aztán egyszer én is csak elalszom…
S úgy emlékszem rátok elmerengve,
Mint két lecsukódott halottszemre...

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 38. szám 1916. szept. 10.

Sipos Iván (1897-1938): Szerelem


Jó volna végre megpihenni.
Szelid szavakkal sirva: várni.
- Uram, jöhet, jöhet akármi,
Nem fáj már nékem többé semmi…

Olyan jó volna megpihenni
Dús keblek sima bársonyán!…
Tavaszunk vérző alkonyán
Beteg, becézett, bús gyermeknek lenni.

Jó volna végre végleg megpihenni,
És eldobálni minden vén talányt!…
Feledve multat, vért, jövőt,
Ölelni sirva egy szent, drága lányt!...

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 38. szám 1916. szept. 10.

Huzella Ödön (1891-1961): A hóemberek


    A csíki hegyeket befújta a hó. Kis falu fölött, amelyet gránátok tüzes haragja tépett, nagy hegyen két posztos baka áll. Esteledik. A hófúvás belepte az utakat hóval, zörögnek a fák és a fák alatt két hóember áll mereven. Bakák voltak. Posztos székely katonák. A hideg, a hó, a szélvihar mozdulatlan hóembereket csinált belőlük. A hó hullik a magasságos égből, a szélvihar elül és nagy, végtelen csend borul a két hóemberre meg az erdőre. A Csend – mintha csak a hó hullásának neszéből szólna, megszólal:

A Csend:
Enyém e tájék, széles horizonton
Terül el az én gazdag birtokom.


Az Öröm:
(Rózsaszín ruhás lány volt valaha, most fáradt, színtelen aggszűz, aki a csendnél keres menedéket).


S én kísérlek nővérem, e világon
Te szerzed meg élethez a jogom.
Mi voltam, ó, már régen elfeledtem,
Öreg vagyok – bár örök fiatal,
De kosaramból, ó, már szerte lebben
Az örömkacaj, mámor és a dal.

Voltam gyermeknek szőrös hintalója,
Kislánynak szőke, szép hajasbuba,
Egy piros kendő vagy egy rozmaringszál,
És voltam szivar vagy egy szép suba.
És voltam fehér ujjon pici vérfolt,
Ha ifjú lány serkentett gyenge tűt.
És lopva lopott csók a fül tövében,
És zongorán egy finom, szép etüd.
Voltam a gondok elsimogatója,
halkan zümmögő piros kályhatűz,
Gyermekgügyögés nagyanyók fülében,
Mikor unoka meséket betűz.

Rég volt… nem is volt… lesz-e ujra? Kétlem,
- Lásd, Csend nővérem én is kétkedem!
A bánat, a gond és a bús jövendő
Megfosztották kincsemtől két kezem.
Ma nem vagyok már, csak egy postakártya,
Amely a frontról végre hazaér,
Egy ujsághír, egy jó szó s tejbe mártva
Egy falat kenyér…

Most hát megyek keresni kincseim.
És visszahozni a menekülőket,
És eltörölni könnyet, bús panaszt,
Megyek keresni új és szebb tavaszt,
És mosolyt adni minden nőnek…

A Csend:
Nekem most nagyobb lett a birodalmam,
Csak más a tét, hol ember rám talál.
A földön nincs csend, csak néma szorongás,
És társam lett az arató halál.

A Csendből csengnek néma akarások,
S én vagyok vágya sok verekedőnek,
Aki karomban megpihenni vágyott.
Én vagyok az ágyutűz lelke,
Mely a gránátból búsan felsikolt,
s akinek szivét golyó hegye verte,
Méltán vagyok egy piros, pici folt…
S hóembereknek vagyok a hideg…

Az Öröm:
Én itt nem élhetek veled, Csend,
isten veled, hát elmegyek.
S talán – találkozunk az uton,
Én és – az élő emberek?


    (Eltűnik. De útjában mindig találkozik a Küszöbbel, amelyen túl a boldogság terme van. Az is kihalt, fénytelen, csöndes. S az emberek és az öröm között a Küszöb érzéketlenül áll és nem engedi őket összeölelkezni. A kélt hóembernek sem juthatott az öröm csókjából. Csak a Csend teríti rájuk nagy, végtelen finom, fehér fátyolát.)

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 45. sz. 1916. dec. 3.

Bors László (1895-1919): Amatőr


Indulásomkor így szóltam: mily fehér,
életem csúcsa és mily szépen ragyog,
nagy játékos, aki mindent elér,
így szóltam én: csak amatőr vagyok.
Számomra nem komoly az eszeveszett tánc,
nem akarok más lenni sosem mind dilettáns.

Tanáraim és egyéb szakállas aggok,
kik bölcs tanáccsal ellátni nagy serények,
fejüket rázták, a reszketőt, az aggot
és így szólottak elbúsulva szegények:
ez ifjú valóban tehetséges,
de csak egy negyedszázad a mi korunk óta,
és mennyivel más máma már a nóta!

Játékosa az életnek és irásnak,
és játékosa szegény nősziveknek,
mestere póznak kacajnak és sirásnak,
hajótöröttje távoli szigetnek,
észre sem vettem hogy kincset pazaroltam
s magam maradtam kijátszva elbukottan.

Bizony magam játszottam ki én szegény,
s a hurjaim a végsőkig megfeszültek,
a szemem sem maradhatott meg objektivnek,
lassan rövidet láttam mint vakondok,
és mindég jobban elmeritettek a gondok,

és hogy utolsó souot eldobtam, - kócbabát,
szokott így elhajítani a gyermek, -
azt gondoltam vége van nahát,
uj élethazugságot kovácsoltam fegyvernek,
ekkor piros ruhában és furi arccal,
elém rontottak mind, kik egykor voltak,
s mint a hogy sok lúd disznót győz le harccal,
kórusban és betanulva így szóltak:

Pierrot, Harlequin, Paprikajancsi,
szegény, szegény, szegény te,
ma, ugy-e nem akarod hallni,
ma két, ma három, na négy éve…
és ma az utolsó nap barátunk,
szegény barátunk, szellemes amatőr, -
tekints a falra, nézd ott függ ama tőr!

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 45. sz. 1916. dec. 3.

Gara Ákos (1877-1944): Zarándokút


Itt minden összeolvad, a mi szép:
Az élet hangja és a halk haláldal.
Ifjak vonulnak hómezőkön által
S mögöttük bátor vének árnya lép.

Mint szent zarándokút, úgy fest e kép.
Kereszt az úton, ének égbe szárnyal,
a zászló versenyt leng a hollószárnnyal,
És buzgón hordja bús terhét a nép.

Mint szürke Tannhäuser, vezeklem vétkem.
Halvány kezemben olvasó pereg.
Anyjára gondol egy síró gyerek.

Hósirba hull a jaj, a vér özönje,
Sok éhes holló tort ül gazdag étken.
De égbe száll a siró gyermek könnye.
(Galicia)

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 45. sz. 1916. dec. 3.

Gara Ákos (1877-1944): Purgatorium


A telkem fürdik tisztitó tüzedben,
Te embervértől izzó, bús kohó.
E harci játék gyászosan bohó.
Nevetni, sirni rajta egy a kedvem.

A dalt, a csókot majdnem elfeledtem.
Vétkezni vágyam többé nem mohó.
Lelkem fehérre ég, mint szűzi hó.
Királyi ércek bús salakja lettem.

Agyam maradt csak ép, e békeserleg.
Csordultig benne gyöngyöző ital.
A halk felejtés hős habjával telt meg.

A hangom úgy zeng, mint halotti dal,
Mint kincsükből kifosztott ősi termek,
Hol hivó szóra bús visszhang rivall.
(Galicia)

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 45. sz. 1916. dec. 3.

Barza Ferenc: Páholy kettő


I.
Mily féltve őrzi bibormélyü páholy,
Szerelmes sóhaj száll feléje számról,
S nem érzi tán, hogy érte ver szívem.

Színpadra néz. A primadonna táncol,
Lelkére most hull rózsaszinü fátyol, -
- S engem minden vágy ő felé viszen.

Ajkam remeg ábrándos, furcsa vágytól,
Azt rebegem, meghalnék érte százszor,
És ő csak néz, mint karcsu, enyhe nipp.

Karom szeretném feléje kitárni,
Mig zengnek szívem halk melódiái
És megcsókolni fehér kezeit.

Virágot kéne csak feléje szórni
És alázattal elébe omolni,
S elsuttogni… nagyon szeretem.

És érte hulló minden fénylő könnyem
Feléje nyújtni megbékélten, könnyen,
Mint harmatot a rózsalevelen.

II.
Opálos üvegjén keresztül,
A lámpa fényét rájaszórja
- S körötte libben részegülten,
Vágyam sok aranypillangója.

Mig a zsöllyében hátradőlve,
Mereng eltűnődőn és játszin,
Felém villan a keze fénylőn,
Mint frissentört, jószagú jázmin.

Fejét kissé oldalra hajtja,
hallgatja, hogy szivéhez küldöm
Lágy selymekbe szőtt vallomásom,
A trillázó primhegedükön.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 47. sz. 1916. dec. 17.

Bárdos László: Sétatér


Az út hosszu és egyenes
És rajta vén fák állanak,
Ez út – váradi – sétatér:
Ül, jár s áll rajta száz alak.

Egy zsidó botján van a bót,
Mit gyermekszivek vágya szőtt,
Van rajta cukor, ananász
És portól himes vén befőtt.

A nap az útin átcikáz,
Egy szivet rajzolgat egy kéz,
Egy fiú szalad, karikáz
S egy úr egy hölgy szemébe néz.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 47. sz. 1916. dec. 17.

Branyiczky Dezső (1889-?): Szonett csunya lányoknak

 
Csunya lányok, kik mély szemembe néztek,
Csak ti szerettek hűen, igazán.
Mig szép lányokról szövök bús meséket,
Ti megöleltek sok-sok éjszakán.

Csunya lányok, kik szeretni akartok,
Amig fiatal és ég a véretek;
Égő, lemondó, gyakran könnyes arcok,
Könnyetek között én is szép leszek.

Lelkem áldása csak azoknak szóljon,
Akiknek nem fájt minden ölelés,
Akiknek mindig kevés volt a csókom.

Lelkem áldása csak azoknak szóljon,
- Milyen szomoru minden ölelés,
S milyen kevés a csók, - ó – milyen kevés.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 47. sz. 1916. dec. 17.

Bárdos László: Öreg Don Juan


Leilla, tovább nem mesélek én,
A mesét, ó már másoknak hagyom,
Egyhangu lett s unott az én mesém -
Megvénültem, hiába tagadom,
S bár ott ég még a tűz szemedben
Amit tavaszkor én gyujtottam meg,
Hogy lángoljon, mint soha szebben
Nem lángolt opál-szín szemed:
Én elmegyek és meg sem állok
Amig a Kapukhoz nem érek -
Leilla, oly nehéz szivvel válok,
Hiába, jó s szép volt az Élet.

S jó volt a serlegem, borom,
Leilla, a szádat csókra nyujtsad,
Hadd csókoljam le most a Multnak
Minden ízét az ajkadon.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 46. sz. 1916. dec. 10.

S. (Sütő) Nagy László (1894-1978): Túl a lelkeken…


Dobogó rohanás, lármás átok,
kürtök zaj-szava, kundok-bándok,
vastestről leszikkadt acélpántok,
jaj, jaj, jaj

Verthajú gyermek anyjához kúszik,
- nem olvasott még egyfolytán huszig, -
bambán búj feje a melle-húsig, -
jaj, jaj, jaj.

Csengés-árapály, villamás, ágyúk,
falak romjában vetetlen ágyuk,
csókok bomlanak porlik a vágyuk, -
jaj, jaj, jaj.

Életem tört szive: dúlt, mult öröm;
tévedt, tépett testem tűzbe töröm;
alázat gyermekem: - jaj, - a tőröm -
jaj, jaj, jaj.
    
Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 46. sz. 1916. dec. 10.

Ferenczy Gyula: Halál nagy ur


Motto: 
Mert hazugság az Élet… Minden;
Csak szent Halál Nagy Ur igaz.


Mondják: Nagy Ur, mindennap itt van;
Suhanva jön, titokban látogat.
Akihez jön, remegve várja,
A szeme mered – eltorzul szája,
Ajka elkékül – láza foltokat
Fest arcára. Kapkod riadtan,
Mikor a Nagy Ur itt van.

Csöndben belép és sorra nézi
A fehérágyas sok betegszobát.
Egyben megáll némán, meredten
És gunnyal nézi – szem meg se rebben -
A kiszemelt, a beteg cimborát.
Az nem látja, csak félfe-féli
A Nagy Urat, ki itt van.

Még nem tudja, akit látogat,
Hogy érte jött a zörgő Csont Nagy ur,
Hogy menni kell, hogy nincs többé kint,
S csattogva zárják az Életkaput,
… Csak felhörög még egyszer vadul
S már viszi őt a fekete fogat
S a Nagy Urat, ki érte jött.

Érzem, nem soká eljön már értem
Halál Nagy Ur a büszke fogatán
És nótáim, a dalos könnyek,
Akkor felsirnak – soha többet.
Taán könnyet ejt egy messzi-messzi lány
S a  nevetésbe minden belevész.
-    -    -    -    -    -    -    -    -
Most már tudom, hazudtam… éltem.
Gyerünk Nagy Ur! – a kocsi kész.

(Lemberg, Granison-spital.)

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 29. sz. 1916. júl. 16.

Somlyó Zoltán (1882-1937) versei – „Végzetes verssorok”

  az 1910-es években


    Az átkozott költő északra indulva végzetes verssorokat ír a halál árnyékában. Mintha rébuszt rejtenének e szavak, Somlyó Zoltán köteteinek egymás mellé nőtt címei, mintha valami sejtelmes, borongós fátumszerűséggel akarná a költő érdekessé tenni a maga írásait. Pedig nem így van. A címek – köteteinek súlyos jelzői s épp annyira meghatározói, mint ahogy e kis írásnak, azokból összevont első mondata élénken karakterizálja Somlyó poézisét. Könny pereg végig betűin, bús jajok szállnak a sorok között, talán bánattentával írta, sóhajaival szárította verseit az átkozott poéta.

„Nyolcvankettő juniusban Drávaparton. Domborun,
Hol a legszebb rózsa nyílik, hol a legszebb lomb borul”


    Keresetlen, nagyon egyszerű szavak, de mennyi báj, mennyi muzsika van ebben a két sorban, régi és elvitázhatatlanul magyar versekre emlékeztető két sorban. Verse, melyből ezt citáltam – külön címe egyik versének sincsen a Végzetes verssorok című gyűjteményeben – rövid curriculu vitae. De milyen szomorú élettörténet. A szinte színehagyott szavak, itt még kedvesek és drágák, miket mi is érzünk, de későbbi ciklusaiban már gyakran belénk sajognak. „Anizia!” kezdetű verse, mint értékes gyémánt csillog ki társai közül s ragyogásának fényében eltűnnek a többiek.

„Anizia! Szolgád leszek s felejtelek,
ez jó neked.

Ha látogatód érkezik s szomjas reád:
hozok tehát.

Remegni fog kezemben a kis szerviett,
amely tied.

Még kesztyüvel, véletlen sem érintelek,
most már minek!

Benézek majd (s így minden csókodat tudom)
a kulcslukon -

Nem mondom azt, hogy össze nem szorul kezem…
… zsebreteszem.

Te gyönyörü!  De, aki szolga, szolga az!
S a dolga az.

Hogy kivasalva jól legyen szivén a frakk,
ó, ennyi csak.

Leszek, - mind első csók előtt – alázatos -
… gyalázatos!…


    Mennyi tűz, láz van e poémában, mennyi mákonyt érzünk ritmusában, - de aztán hallga, ehhez hasonlót csak egyet kapunk, az Ajánlás-t, melynek minden sora egy-egy becses ékszer, gyönyörű hasonlat, mik azért íródtak, hogy szívünkhöz jussanak s enyhítsék a fájó bánatot.
    Aztán „a végzetesség összeropogtatja szívünk”, mert fáradt lesz a költő hangja, halkulni kezdenek lantja húrjai. Belebágyad az éneklésbe és csöndesen mesélget, elmond pár szép képet, pár hangulatot s ha sípjába is fú még néhány akkordot, de lágyabb lesz hangja, mint az ősi szél, a bús szirén szomorú sivítása. A „Végzetes verssorok”-ban csalhatatlanul régebbi verseit adja, a stílusukon erősen érzik. Az idők rohanó vágtatása elsiklott mellettük, de Somlyó mellett, meg kell állani, figyelni kell szavát, mert a kacér asszony, ha pillanatra csöndesebb is lesz, de újra felcicomázza magát s paradicsomtollát sohasem felejti.

S. (SÜTŐ) NAGY LÁSZLÓ

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 48. sz. 1916. dec. 24.

Juhász Árpád (1894-1946): Gréte

Juhász Árpád

Ó, mindig látlak:

olykor holdsütésben,
vagy lágy zenében,
ablakmélyedésben,
néha tükör tiszta fényében égesz,
vagy odabujsz a kályha melegéhez,
máskor a lámpa csillárán ragyogsz,
vagy reá ülsz az óramutatóra,
télen a szél reá keret a hóra,
nyáron hullám sodor a fodros tóba,
most madárt űzöl s nem messzi az árok,
majd bús kereszt vagy s két karid kitárod,
holnap virág vagy gomblyukamba tűzve,
vagy a napfény az ablakomon űz be,

És mindig látlak… nappal és setétbe…
S nevedet sóhajtom csak: Gréte…
Gréte…

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 48. sz. 1916. dec. 24.

Reményik Sándor (1890-1941): Karácsonykor

Az 1910-es években

Az innenső part valóság és vér,
az innenső part fájdalom és gondok,
máglya, amit az élet összehordott
és felgyújt könnyelműn, hadd égjen,
az innenső part: borongás a végen,
egy sötét kéz, mely a szivünkig ér
és szörnyü törvényt diktál a világnak,
az innenső part valóság és vér.

A tulsó part a gyermekkor, az álom.

Kezedben egy kis viaszgyertyát tartva,
áldassál lélek, ki ma egy ezüstszálon
libegsz át nesztelen a tulsó partra.

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 48. sz. 1916. dec. 24.

Nagy Imre (1896-1942): Téli éjszaka

 
    Lenyűgöző, halálos, keserű csend. Az asszony szólal meg először:
- Emlékszik?Akkor este a színházban…
- Emlékszem.
- Miért nézett rám?
- Nem tudom. Maga miért nézett?
- Nem  tudom.
    Megint hallgatnak. Aztán az asszony:
- Emlékszik? Másodsor a vasúti étteremben…
- Emlékszem.
- Akkor is engem nézett.
- Magát. És maga engem.
- Igen és én magát.
- Miért nézett?
- Nem tudom. És maga miért nézett?
- Nem tudom.
    A csendet megint az asszony törte meg:
- Tudta, ki vagyok?
- Nem. Maga tudta, ki vagyok?
- Nem.
- A színházban ott volt a férje is.
- Igen.
- A vasúti étteremben a férjét várta.
- igen.
- Nem félt tőlem?
- Féltem. És maga?
- Remegtem.
- Miért remegett?
- Azt hittem, ez is csak álom, mint eddig minden, ami szép volt.
- Miért hitte, hogy álom?
- Mert maga szép volt. Én meg csúnya, esetlen, sokkal hitványabb, mint az ura.
- Maga szebb, csinosabb, derekabb.
- Csúfolódik.
- Annak látom.
- Hazudik.
- Annak látom.
- Mi tetszik rajtam?
- A szeme. Feketék.
- Mint a magáé.
- A lelke csillog bennük.
- Megérezte?
- Halálosan ért.
- Szeretsz?
- Imádlak.
    Estefelé volt. Egy kis legénylakás kopott tapétáján torpantak meg ezek a rapszodikus szavak, két szárnyaszegett, elfáradt, árva ember ölelkezett össze magafelett remegésben. Kinn vadul süvített a hideg téli szél, megkopogtatta az ablakot. Az ablak előtt, mint hűséges éjjeli őr, vigyázott a magányos gázlámpa, fénye, lángja erre, amarra bólogatott, a csendes utcán nem járt senki sem.

*

    A férfi megfogta az asszony hófehér kezét.
- Mér jöttél el?
- Akartam.
- Nem félsz a másiktól?
- Félek.
- Mér jöttél el?
- Akartam.
- Tudod, hogy várlak?
- Tudtam, hogy vársz.
- Egy éve.
- Ma egy éve.
- Szenvedtél?
- Halálosan.
- Vágyakoztál?
- Halálosan.-
- Tudod, ki vagyok?
- Te vagy.
- A nevem tudod?
- Te vagy.
- Nem érdekel?
- Nem. Nekem csak Te vagy, Te vagy.
- A másik bántott?
- Mindig.
- Hogy bántott?
- Nem szerettem.
- Soha?
- Soha.
- És ha megtudja?
- Megöl.
- Nem félsz?
- Nem.
- Hogy állsz most eléje?
- Sehogy. Nem megyek vissza.
- Itt akarsz maradni?
- Itt. Veled. Neked. Örökre.

*

    Hajnalban két revolverdörrenés verte fel a házat.
- Meghalt mind a kettő – suttogták a lakók.
    Az asztalon kusza írással néhány sor: 
    „Nem mertük hinni, hogy igaz.”
- Szegények – mondta egy álmából felzavart kis lány.
- Takarodjanak innen – adta ki a rendőr a parancsot.
    Az utcán kövér pihékben hullott a hó.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 48. sz. 1916. dec. 24.

Faust

Goethes Faust – Wikipedia

    

Önök közül bizonyára nagyon sokan ismerik Madách remekművét, az Embertragédiáját, irodalmunk egyik büszkeségét. Emlékezzenek csak vissza mindjárt első színére, a mennyei jelenetre. A teremtés műve éppen be van fejezve: „a gép forog, az alkotó pihen”. Az angyalok kara gyönyörködik a nagy alkotásban s magasztalja az Urat, csak Lucifer hallgat s mikor az Úr intésére megszólal, minden szava gáncs és fitymálás. A teremtésnek nincs célja; az ember, a teremtés dísze,aki magát istennek képzeli, kontár műkedvelő, aki majd elrontja azt, amit isten alkotott. Az Úr számkiveti Lucifert az égből, ki hódolat helyett vakmerően bírálja a Teremtő művét; Lucifer azonban osztályrészét követeli előbb a teremtésből, melyben neki is része van. Az Úr teljesíti kívánságát, az Éden fái közt két sudar fát megátkoz és Lucifernek adja őket. Lucifer:

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy
S egy talpalatnyi föld elég nekem.
Hol a tagadás lábát megvetni,
Világodat meg fogja dönteni.

    Tudják, mi történik ezután. Lucifer rábeszéli az első emberpárt, hogy szegjék meg az Úr tilalmát: egyenek a tudás fájának gyümölcséből. Az ember elveszti az Úr kegyelmét, elveszti a paradicsomot és csak verejtékes munkával tudja életét fenntartani. Elpártolt Istentől, saját erejében bizakodik, de önérzete csügged,mikor látja, hogy teste a földhöz van láncolva s szellemét az anyagi lét nyűge korlátolja. Tudásra szomjúhozik. Szeretné tudni, milyen lesz a jövő, érdemes-e érette küzdeni. Lucifer teljesíti kívánságát: álmot bocsát reá és Évára s hatalmas történeti képekben megmutatja Ádámnak a jövőt. E képek feltárásában azonban kaján cél vezérli. Minthogy az ember megrontására és hatalmába ejtésére tör, azért a világtörténelemnek mind olyan jelenetei álmodtatja meg Ádámmal, melyek azt bizonyítják, hogy az embernek nem érdemes küzdeni, mert minden küzdelmében kudarcot vall és célját sohasem érheti el. Végre sikerül is Ádámot kétségbe ejteni, úgyhogy az a szikláról leugorva véget akar vetni életének s így az emberiség létrejöttét is meg akarja akadályozni. Ekkor tudja meg, hogy a jövő biztosítva van: Éva új életet hordoz a szíve alatt. Az Úr kegyétől legyőzve, ismét hozzá fordul s a rettentő látomások ellen vigaszt s erőt merít a küzdelemre az Úr e szavaiból:

    Mondottam, ember: küzdj és bizva bizzál!

    Habár az Ember tragédiája eredeti koncepció s méltán magasztalt remekmű, mégis be kell önöknek vallanom, hogy létrejöttére elhatározó befolyással volt egy nagy világirodalmi mű, Goethének leghatalmasabb alkotása: FAUST. Ez élesztette alkotó erővé a Madách lelkében élő szikrát. Ádámnak éppen úgy, mint Faustnak küzdelmében, sorsában az emberiség küzdelme, sorsa tükröződik. FAUST is egy égi jelenettel kezdődik, mely sok hasonlóságot mutat az Ember tragédiájának égi jelenetével. Épp ezért szólunk róla egy pár szót. Goethe ördöge, Mefistofeles, épp úgy, mint Lucifer, bírálja az Úr alkotását, főleg az embert s fogadást ajánl az istennek, hogy megrontja és eltéríti tőle egyik legkedveltebb hívét, Faustot. Az Úr rááll a fogadásra s Mefisztó megkezdi művét, mint a tagadás, a rombolás szelleme, hogy Faustot s benne az embert megalázza, tönkre tegye, az istentől elfordítva zsákmányul ejtse. Faust olthatatlan szomjat érez a tudásra. Minden tudományt magáévá tett s még sem találta meg az óhajtott lelki nyugalmat, a megelégedést. Már-már kétségbeesik, már-már ajkához emeli a mindennek véget vető méregpoharat,mikor a felhangzó húsvéti ének s az általa lelkében fölkeltett ifjúkori emlékek visszariasztják a végzetes lépéstől. Majd megjelenik Mefisztó s azt ígéri Faustnak, hogy minden vágyát teljesíteni fogja, a odaígéri neki a lelkét. Faust rááll az alkura, de csak egy föltétel alatt, ha Mefisztó oly boldoggá teszi, hogy arra vágyik, vajha megállana az idő kereke.

„Ha így szólnék a röpke perchez:
Maradj! Hisz oly szép vagy nekem,
Akkor legott bilincsre verhetsz,
Megsemmisülök szívesen.”

    Goethe Faustja nem csak élvezetet keres, ő csak bele akar merülni az emberiség örömeibe s egyúttal szenvedéseibe, mert arra törekszik, hogy saját énjét az emberiség énjévé bővítse és emelje s az ördöggel azért szerződik, mert arra számít, hogy az e törekvésében támogatni fogja. Mefisztónak ellenben az a törekvése, hogy Faust nagyratörő lelkét érzéki gyönyörökkel elégítse ki, hogy azokban elmerülve minden ideális célra elnyúló küzdelemről lemondjon. Ezért fiatalítja meg Faustot s ezért ismerteti meg Margarethával, a tiszta ártatlanság, igazi nőiesség bájos mintaképével. Faustnak az a törekvése, hogy szívében elnémítsa a szenvedély bűnre késztő szavát s Margaretha ártatlanságának virágát e szenvedély perzselő hevétől megóvja, hajótörést szenved Mefisztó ördögi kajánságán. Mefisztó a bűnös szenvedélyt juttatja diadalra, mely a szerelméért minden áldozatra kész, tapasztalatlan ártatlanságot szintén bűnbe taszítja. S e bűn következtében nem csak maga Margaretha jut tönkre, hanem egész családja: szegény édesanyja és hőn szeretett, nemes lelkű bátyja, ki Mefisztó ördögi mesterkedése következtében szintén Faust kardjától esik el. Faustnak ezért menekülnie kell s el kell hagynia a szerencsétlen leányt. Mefisztó ismét élvezetek útján akarja feledtetni Fausttal gyötrelmes bánatát s Margaretha iránti szerelmét: erre szolgál a Walpurgis-éj boszorkányvilága. Faust azonban értesül Margaretha szomorú sorsáról, ki szégyenében elkövetett gyermekgyilkosságáért börtönbe jutott s a vérpadon kell bűnhődnie. Elkeseredetten támad rá Mefisztóra s követeli tőle Margaretha megmentését. Ez talán sikerülne is, ha Margaretha Mefisztót meglátva, elhomályosult  elmével is vissza nem riadna ily segítségtől. Az ördög kezéből nem fogadja el a szabadulást: isten kegyelmére bízza magát s kész elszenvedni bűnének kiengeszteléseül a halált. Ezzel megmenti lelkét az elkárhozástól s míg Mefisztó azt hiszi, hogy kárhozatra jutott, az angyalok kara, mely lelkét az égbe emeli, azt mondja: „Megdicsőült!”
    Eddig tart Goethe Faustjának Első része, Margaretha tragédiája. Ezzel azonban nincs vége Goethe nagy művének. Hogy az egészről legalább némileg tájékoztassam Önöket, vessünk egy pár rövid pillantást Faust második részére is, melyet a költőkirály páratlan szellemi munkában telt hosszú életének alkonyán fejezett be, mint Arany János a Toldi-trilógiát Toldi Szerelmének megírásával.
    Láttuk, mit akart elérni Mefisztó az I. részben: Faustot az érzéki élvezetek hálójába vonva minden nemesebb törekvéstől elidegenítve, saját színvonalára aljasítani, hogy prédájává tehesse. Mefisztó terve azonban kudarcot vall. Faust belátja az erkölcsi zabolátlanságnak végzetes következményeit s mély bánatában megtisztul és önuralomra jut. A Margarethéban megtestesült örök nőiség megváltó hatalmas őt is a tiszta, ideális szerelem magaslatára emeli. Miután lelke sem a tudásban, sem az élvezetekben nem talált megnyugvást és kielégülést, itt a II. részben a tettek mezejére lép s így mindinkább megszabadul az ördög befolyásától, sőt ő kerekedik föléje. Közhasznú tevékenységet fejt ki az állami, irodalmi, ipari és kereskedelmi életben s ebben a szakadatlan, önzetlen munkásságban bizonyos lelki megelégedést érez; azt a boldog pillanatot azonban, melyet szívesen bírna maradásra, nem éri meg, csak azt érzi, hogy az emberiség előrehaladását célzó fáradozása majd a késő jövőben meg fogja hozni gyümölcseit. Ezt a sejtelmes, boldogító érzést azonban nem az ördögnek, hanem önmagának köszönheti. Faustnak nincs többé szüksége az ördög támogatására, mesterkedéseire, mert már nem tör túl ez emberi megismerés korlátaink s ha törekvéseiben tévedett, visszatért az igaz útra. Így Mefisztó elvesztette a fogadást. Faust megszabadul az ördögi befolyástól s visszatér az istenhez. Megvakulva is az emberi nem boldogításán fáradozik s mikor meghal, az angyalok e szavakkal viszik lelkét a mennybe:

Ki mind magasbra törve fárad,
Az ment a kárhozattól.

    Íme tehát: Faust nem az emberi korlátokon túl törekvő, eget vívó tudásban, nem az embert lealjasító élvezetben, hanem erkölcsös tettekben éri el az emberileg elérhető boldogságot. Goethe Faustja, mint Madách Ádámja, a küzd, tévedő, s az élet nagy tanulságainak árán megigazuló emberiség tipikus képviselője, azzal a fő különbséggel, hogy Ádám az emberiség, Faust az egyéniség fejlődését tüntetni fel.
    Nem szólok most bővebben arról, hogy Goethe maga sem tisztán a maga erejéből jutott nagy alkotása tárgyához, hanem a bibliai Jób könyvéből vette a kiinduló pontot és fő gondolatot s egy XVI. századbeli német könyvből hősét. Mert hiszen nem az jellemzi a lángészt, hogy valami merőben újat alkot, hanem hogy az ismertről, régiről a maga lelkének hozzáadásával mi újat tud gondolni és mondani. Így Goethe a német nép múltjában gyökerező mondást, mint Arany János a Toldi-mondást, költőileg újjá alakította s annak keretében saját élete küzdelmeit és fejlődését írta meg. Így jött létre 60 év munkájául az egész emberiség egyik legnagyobb és legmélyebb költői remeke, mellyel a művelt emberiség a világ egy részében sem szűnik meg foglalkozni s az a szellemi gyönyörűség, melyet az eredeti  költemény olvasása nyújt, magában is megérdemli, hogy megtanuljuk a német nyelvet.

    Nem csoda, ha a világirodalomnak e remeke már Goethe életében sok zeneköltőt foglalkoztatott és ösztönzött arra, hogy a költeményben kifejezett nagy gondolatokat és mély érzelmeket az emberi lélekhez és szívhez legközelebb férkőző zene nyelvén is tolmácsolják. Így a zeneműveknek egész sora állott elő, köztük Berlioz drámai legendája s Liszt Ferenc szimfóniája. A Faustot megzenésítő német operák feledésbe merültek, de a francia Gounod congeniális szellemének sikerült megteremteni a Goethe Faustjához méltó operát. Az ő világhírű operáját, a világ egyik legnépszerűbb és legismertebb operáját fogják ma hallani,mely a gall és germán szellem egybeforradásából keletkezett. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy az opera francia szövegének írói, Carré és Barbier nagyon eltértek Goethe koncepciójától; nem mintha valami nagy leleménnyel átalakították volna: mindössze mellőzték a nagy filozófiai költemény gondolati mélységeit, kihagyták a játékból Faustot, a tépelődőt, a korlátlanságra törekvő, eget vívó titánt, csak a szerelmes Fausttal foglalkoztak.

    Így az egészből kivették Faust és Margaretha szerelmének történetét s ebből a régi történetből, mely mindig új marad, szőtték librettójuknak mindenesetre így is érdekes és tartalmas, de Goethe alkotásához képest sekélyes szövegét. Tudták, hogy a szerelem üdve és gyötrelme mindig nagy hatással van az emberi szívekre. Nem is nevezte Gounod e szöveg alapján írt zenekölteményét Faustnak, hanem Margarethának. Valóban nem Faust, hanem Margaretha tragédiája tárul elénk a szöveg színeiben és a gyönyörű zene olvadékony hangjaiban.

DR. CSENGERI JÁNOS


Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 48. sz. 1916. dec. 24.

Gara Ákos (1877-1944): Karácsony éjjelén

 
Kihült a szívem, mint a kis szoba,
Hol rongyos ágyon hánykolódom
Karácsony éjjelén.

Virraszt velem a szégyen és a gond,
Az elszórt kincsek bús emléke,
Az átok és bukás.

Már látom a nyomort: repül felém,
Suhogva száll sötét szárnyával
Kinyújtva karmait.

Ó, szeretet, miattad szenvedek,
Miattad bolygok bús vidéken,
Hol senki sem szeret.

Fájdalmam bíbor, rajta sárga folt
A vágy. A nagy, mit bünnek hivnak
Az önző emberek.

A vágy, hogy mindenkit szeressek,
Ki rajtam rug, hasamba karmol,
Hogy vértanu legyek.

Hull, hull a vérem tüskés utakon,
Hogy engesztelje gyötrelemmel,
Mit Krisztus szenvedett.

Mert született s elhull a szeretet,
Velem meg sok földönfutóval
Karácsony éjjelén.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 48. sz. 1916. dec. 24.

S. (Sütő) Nagy László (1894-1978): Az élet célja


- Az élet célja menni, menni,
rózsás kerteken, mezőkön által,
ajkunkon szerelmek szent szűz dalával
s valahol messzi megpihenni…

- Valahol messze, színek, sugarak közt,
Hesperidák arany kertjében élni,
a boldogság dús pompáját megérni
s kacagós arccal köszöntni az őszt…

- És mindig, mindig, csókot csókra várni,
és csókot zárni asszonyi ajkára,
aki a vágyunk s bús szavunk imája
és mindennap ujra, hittel, akarón,
várni áldott nászunk uj lakodalmára.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 27. sz. 1916. júl. 9.

S. (Sütő) Nagy László (1894-1978): Csalóka-játék

 
Udvaron messzi, vak éjsetétben,
udvaron messzi, ott lakom.
Vak éjsetétben: nappal is börtön
és por lepi törött ablakom.

Kivénhedett, tar gesztenyefának
árnyéka néha felkeres
és együtt talál ránk új vendégünk,
egy ványadt képü ószeres.

Gesztenyefának ága koopott már,
s roskad a törzse, mint két vállam,
ezért öröm, hogyha az élet:
az ószeres bekopog nálam.

Egy gyertyalángot, lassan égőt,
teszünk az asztal közepére…
Csitt, csalóka játék… és úgy hallgatjuk:
csöndesen hull, hull a szívem vére.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 27. sz. 1916. júl. 9.

Portik Andor (19-20.sz.): Az élet reggelén


Tavasz mezője, sok tavaszvirág…
Tavaszra nyiló, bimbós rózsafák…
A keblem zengő dallal van tele.
Üdvözlégy Május, élet reggele!

Ki voltam eddig bús, boldogtalan,
Szivemben mennyek boldogsága van.
Karomba füzve szép menyasszonyom,
Tündérvilágát büszkén hordozom.

Körülem játszik ábrándos zene.
Körülem suttog álmok szelleme.
Körülem minden biborlánggal ég.
Szivárványával tündöklő az ég.

Az arcom forró, lázas, mint a nap,
Ki nyár hevében dél felé halad…
Hozzája simul rózsák bársonya…
Ilyen boldog még nem voltam soha!

Nagy rónaság s a rónaságon csend.
Tavasz szellője lebben idelent.
Nagy rónaságon bübáj… alkonyat…
Tavasz szellője hordja csókomat.

Tavasz mezője, sok tavasz virág…
Tavaszra nyiló, bimbós rózsafák…
A keblem zengő dallal van tele.
Üdvözlégy Május, Élet reggele!

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 27. sz. 1916. júl. 9.

Bors László (1895-1919): Spleen

 
Jó volna messze menni,
vigabban énekelni,
hol örökzöld a táj,
és elhagy ami fáj,
jó volna egy hajó,
és egy nő, aki jó,
jó volna valami uj hit,
mely felüdit és ujit.

Mert kár egy helyben ülnöm,
jó volna elrepülnöm,
szálló szárnnyal a nyárban,
én első táncos a bálban,
és jó volna egy néger,
autón küldeném el,
gyönyörü hercegnőért,
és csodás gyémántkőért.

Már vár valami város,
hol sose leszek álmos,
hol a levegő ózon,
ahol semmisem ódon,
ahol zaj van és lárma, 
- a szívem csendben fáj ma,
és messze-messze vágyom,
tul életen, halálon.

Tul emberek morálján,
tul bünök palettáján,
a börtönnek sirása,
a kis gyermek halála,
s a virág hervadása, -
unalmas nékem máma.
Jó volna valami uj hit,
mely felüdit és ujit, -

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 27. sz. 1916. júl. 9.

Halmágyi Samu (1880-1962): Nem illik most a dal

 

Nem illik most a dal,
de kérlek, hogy dalolj.
Nem illik most a csók,
De kérlek, rám hajolj.

Dalolj, hogy meg ne halljam
Csaták zugó zaját,
Távol halálhörgésnek
Szivettépő jaját.

Ölelj, hogy elfeledjem
A vértengert, habot,
S hogy én is itt vergődöm
Én is harcos vagyok.

Nem illik most a dal,
De kérlek, hogy dalolj,
Nem illik most a csók,
De kérlek, rám hajolj!

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 30. sz. 1916. júl. 23.

Halmágyi Samu (1880-1962): Minotauros

 

Ismét megnyílt a véres Labyrint,
Minotauros ismét ott lakik.
Áthénnek ifja, lánya búcsuzik,
Egymást ölelve vonul arra mind.

Bömböl a bőszült fenevad megint,
Mert éhes és embervért szomjazik…
Az áldozati ifjak dala víg,
Bár tudják, hogy rájuk mily szörny tekint.

Bömböl megint az éhes fenevad,
Vért, vért kiván, ifju testből valót,
S feléje inditottunk száz hajót.

Száz új hajó mindennap megtelik,
Rajtunk a sor, minket is elragad
S Thezeusunk sehol sem közelit.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 30. sz. 1916. júl. 23.

Székely Jenő (1889-1965): Vasárnap


Sok kúsza képet csendben észrevenni,
vértó mögött a vágyat átölelni.
Átmászni a bánat magas falán,
érezni, nézni, mint örök talány.

Egy szál virágért messzire elmenni,
titkunk legyen és őrizzük: a semmi.
Vérezzen kis tövistől az ujjam,
meghalni, mi az, sohase tudjam.

Virágos réten messze csavarogni,
tóparton lassan megállni, zokogni.
S ha látunk nőket finom ruhákban,
sírni, hogy ma ünnep-délután van.

Pipafüstjébe álmunk belefujni,
égre bámulni, földre leborulni.
Vágyak hidján fölkúszni a lázig,
míg otthon egy asszony zongorázik.

Ágyuk zaján át a csendre figyelni
s ha álmodunk, magunkat irigyelni,
Hinni, szivünk a lét titkát hordja
és lehullni, mint gyerek a porba.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 30. sz. 1916. júl. 23.

Nyiredy Géza (1861-1914): Szeretnék


Sikongó vágyak láza elől
szeretnék futni, messze-messze,
napsugár s kacér-csók honába;
szeretnék élni, menni, látni,
fuldokló kebellel zihálni
s belemerülni álmok mámorába…

Szeretnék valami nagyot, szentet,
viselni súlyos, kínzó keresztet,
szeretnék üzött, céda lenni;
poklok tüzében bibor-lángok
s tüzesszemü, lágy arcu lányok
karjai között megpihenni...

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 30. sz. 1916. júl. 23.

ifj. Remetey Dezső (1900-1937?): Jöjj, jöjj velem!

 
Jöjj, jöjj velem! Hozz lángot a szivedben!
Dalolok neked égő éneket.
Jöjj, jöjj! A lángjaink csókokra várnak,
Rajongjuk át együtt az életet!

Álmodjuk át együtt az álmainkat!
S álmunk selymébe szőve a Hitet:
A Te mámorod mindig az enyém lesz,
S az én ihletem mindig a Tied!

Jöjj! Lásd, az élet Gyász-Özönvizében
Ott integet az Öröm-Ararát -
Gyémántra váltja halk bánatu lelked
Gyújtó tükrének könnyes harmatát!

Jöjj! Csupa zengő himnusz lesz az élet!
Napsugaras és csupa árnytalan…
Én leszek a Te vigdalu pacsirtád,
Te leszel az én csókos madaram.

… S ha majd eljár a sok-sok és felettünk
És éjbe válik lelkünk hajnala.
Multunk morzsáit mélán összegyűjtve
Búcsúnk egy csók lesz, egy könny, egy ima.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 30. sz. 1916. júl. 23.

Gara Ákos (1877-1944): Szép, boldog éjszakáim

 
Dús könnyselyemből hosszú fátyolt szőttem,
Hogy gyászoló szerelmemet befödje.
Szép, boldog éjszakáim síri gödre,
Temetni vágyva, tátong már előttem.

Bánatborostyánt, kínbabért növesztek,
Az elhagyott sír nem lesz puszta majd,
Felette szívem ciprusága hajt,
Alázatkőből állítok keresztet.

Örökhűségből  lesz az érckoporsó,
Csillognak rajta fájdalomszegek.
Virágot lelkem kertjéből szedek.

Felcsendül egy fájó dal, egy utolsó.
A bús hanghoz nem fűzi már egyéb
Szép, boldog éjszakáim özvegyét.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 31. sz. 1916. júl. 30.

Gara Ákos (1877-1944): Öröm


Öröm, te fényes szentjánosbogárka,
Világits titkos vágyam éjjelén.
Bánatbokor mögül repülsz felém,
Csillogni kezd lelkem töviskes árka.

Emlékek esti pillangói szállnak,
Körülrepesve multam mécsesét.
Egy elkésett méh halkan hordja szét
Lágy illatát lehulló rózsaszálnak.

Kínom setét fátylán ragyogsz keresztül,
Öröm, te fényes szentjánosbogár.
Ha szárnyad rebben, szívem titka rezdül.

Nem élsz tovább, te fénysugár, be kár,
Mint áruló tűz szűz leány szemében:
Egy percnyi láng, s már veszve édes éden.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 31. sz. 1916. júl. 30.

S. Nagy László (1894-1978): Óda az egyörök igaz asszonyhoz

 
Napsugárcsóktól aranyszín tükrén a kerti tónak,
gyönyörü nyári délutáni órán ring-reng a csónak,
s mint reng a csónak:
ide-oda játszik, szép lágyan hullámzik
puhaágyának pehelyölében: asszonyi test.

Haja arcomon, hajam arcáig,
csattan az ajkunk s tincsek táncában dalokat esd.

Ó-görög szobrok: istene örök vénuszi nőknek;
antik és féltett szentsége minden jövő időknek;
mithoszi szűzek díszkoszorúkkal s homlokuk ékén
őscaesároknak lehelet-lángja.

Türkisz, opál, s maragd, gyémántok tüze óh drága,
s szerelmem: - Asszony: - halhatatlanság szent obeliszkjén.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 32. sz. 1916. aug. 13.

Ferenczy Gyula: Roham után

 
Roham után az árok partján
Keresztbe fekszik egy halott,
A fegyver görcsösen kezében,
A mosoly ajkára fagyott.
Épp hazagondolt Csíkországra,
A lelke messze-messze járt,
Mikor egy bús muzsik golyója
Meleg szívére rátalált.

A vér megindult – a föld inni kér -
S csak folyt a vér, csak egyre folyt a vér,
A szent, a drága vér.

Odébb feküdt oly néma csendben,
Mint szépen alvó bús gyerek,
Egy ifju, szőke orosz muzsik -
Szép kék szeme már kimeredt.
Kelet felé fordult az arca,
Oly sáppadt volt, oly halovány,
Mint alkonyos, halk sóhajtások
Valahol lent a Visztulán.

S a vér csak folyt, - a föld még inni kér -
Csak folyt a vér, csak egyre folyt a vér,
A szent, a drága vér.

Hegyek tövén, valahol Csíkban
Imádkozik egy szőke lány
S a jegyesét hiába várja
Sok átvirrasztott éjszakán.
A Visztulánál egy anyóka
Könnyes szemekkel arra vár,
Hogy fiát még csak egyszer lássa
És győzzön végre már a cár.

A vér folyik – a föld még egyre kér -
S folyik a vér, tovább folyik a vér,
A szent, a drága vér.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 34. sz. 1916. aug. 13.

Bors László (1895-1919): Megnyugvás


Oly szép az életem,
Mint egy beteg kisgyermek csendes álma.
Ki megnyugszik egy cseppecskét a lázba,
S a lelke ott jár a messzi végeken.

Nem kell már semmi,
Az életből már egy marékkal is beérem,
Szelid kezedet simogatni kérem,
A homlokomra – és elég is ennyi.

Mert nekem már az élet nem talány,
Szelid leszek és jó leszek még én is egyszer,
Hisz ezért imádkozik egy drága lány
Esténként és naponta sokezerszer.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 34. sz. 1916. aug. 13.

Erdélyi József (1896-1978): Este egy polyák viskóban

A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyikeCsigó László felvétele 

Polyák viskóban világol a kályha
És órák hosszat nézek a parázsra.

Vad átok-jajjal kavarog a hó,
Meleg kuckóban ülni most, be jó.

Kéményen, kürtőn fúj, dudál a szél,
Majd elrepül a rongyos zsupfedél.

Álmodnak már a fiuk fáradt mélyen,
Bágyadtan, búsan, csak én vagyok ébren.

 S míg új hasábok lobbannak új lángra,
Szivemben lassan lángragyúl egy máglya;

Tüzében drága, szép álmaim égnek,
Miket máglyára itélt az Élet. 

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 33. sz. 1916. aug. 20.

Nyírő Gyula (1895-1966): Messzi távol titkos ködében…

 

Messzi távol titkos ködében
Nem tudom még, mi vár reám.
Megyek, mert hív egy csendes álom,
egy halk szavú tündér leány.

Megyek az óperenciákra,
követve álmaim szavát -
Előttem még a messziség,
mögöttem a mult suhan át.

Elkerülöm vigyázva, félve
Az emlékek sötét vizét.
Remény-hajón a bánat-habját
kacagva, vígan tépi szét.

Bár mindig, mindig ez uton járnék
s csábitna az örök talány.
Mindig csak menni,menni vágyom
és hinni, hogy várnak reám.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 33. sz. 1916. aug. 20.

Hajós Sándor (19. sz.): Örök kedves, elképzelt

 
Lehetsz akácnak méze,
Nem kérdem: enyém lész-e?

Kép! Megtettem, mit tettem.
Nem élhetünk mi ketten.

Egymásnak fátyol voltunk,
Mi egyre távolodtunk.

Két ismeretlen ember,
Ismerős s szólni nem mer.

Virágos hársfa… tenger…
Nem földi szerelemmel.

Megtartva örök üdvnek,
Kedves, mind messzebb küldlek.

És ha világunk tűnt le:
Nézünk szegény szemünkbe.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 33. sz. 1916. aug. 20.

S. (Sütő) Nagy László (1894-1978): Titokban ránk köszönt az est


És voltak percek és voltak lázak,
és vágyam máglya-tüze lobbant,
vén szemem kéklő csikkal égett,
sáppadó arcom vért ivott;
a szívem rezgő jajba dobbant.

Bennem a bánat gőggé lázadt
és kikacagtam a könnyeket.
… Oly gyönyörü is, ha Mámor-herceg
egy szürke szobában lépeget,
s utána pajkos csatlósokként
sietnek, tünnek el a percek…

Puha pamlagra pihentek s pajzán
dalokat üzött ócska szám;
vig bajadérok táncos kórusa
lejtett homokom terraszán.

Szitált a csókok esőzése,
és harmattal öntözte ajkam;
dús volt az Éden, pazar, kacér
s forró az ajkak bíbora…
-    -    -    -    -    -    
óh drága percek drága bora,
-    -    -    -    -    -
óh elmult percek halott-tora.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 33. sz. 1916. aug. 20.

Vécsey Leó (1852-1918): Nézek egy arcot

 Vécsey Leó egyetlen ismert arcképe a Tolnai Világlapjából, 1935-ből

Én nem tudom mért nézem ezt az arcot,
Mért vonzza két szemem oly betegen?
Mért hazudik sugárt az én álmos szemem?
… Én nem tudom mért vívom ezt a harcot?…

Hisz csunya, semmi ez az arc, e öld szemek,
Az ajka nem piros: a vágyak messzejárnak,
Ó, semmi fénye, lángja, kincse nincs e lánynak.
… Én nem tudom, nem értem miért remegek?

Talán mi ketten drága, szűzi korból jöttünk,
Hol erdőket futottunk s addig nem szerettünk,
Mig pajzán fürdőzésben meg nem leptelek…

Most innen leslek én, de vágyunk megmaradt…
… S hogy néz szilaj szemem: ajkaid feslenek
s csodává lész teremtő tekintetem alatt...

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 31. sz. 1916. aug. 6.

Vécsey Leó (1852-1918): Kiáltás

 Vécsey Leó egyetlen ismert arcképe a Tolnai Világlapjából, 1935-ből

Ti eljövendő távol asszonyok,
Kik tán majdan az életemben léptek
És elhozzátok áldott ajkatok…
- Én vágyó lelkem elküldöm elétek.

Ó jertek, jertek el, sietve, gyorsan,
Mert sohasem lesz gazdagabb a lelkem
És sohasem lesz tüzesebb az ajkam
S  a két szemem sóvárgóbb nem leszen…

Bizony mondom tinéktek: Jertek szaporán!
Ha nem siettek, nem engem  találtok,
De könnyein kihamvadott fiút,
Ki elprédálta mind a kincseket…
Ki tudott volna csodásan szeretni
S ki életében sosem szeretett…

Halljátok ezt, kik életembe téptek,
Ti eljövendő csodás asszonyok!...

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 34. sz. 1916. aug. 27.

Bors László (1895-1919): Emlék

 
Most felém zeng egy messzi dóm harangszava,
Most árnyakkal titokzatos az éjszaka,
És én én vagyok, a régi, tiszta gyermek,
Kit szép, szelíd kéz alázattal vert meg.
Ki vézna karját vágyón égre tárja
És felé zeng az élet orgonája.

És felé leng az édesanyja árnya,
Hogy védelme varázskezére zárja.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 31. sz. 1916. aug. 6.