
Önök közül bizonyára nagyon sokan ismerik Madách remekművét, az Embertragédiáját, irodalmunk egyik büszkeségét. Emlékezzenek csak vissza mindjárt első színére, a mennyei jelenetre. A teremtés műve éppen be van fejezve: „a gép forog, az alkotó pihen”. Az angyalok kara gyönyörködik a nagy alkotásban s magasztalja az Urat, csak Lucifer hallgat s mikor az Úr intésére megszólal, minden szava gáncs és fitymálás. A teremtésnek nincs célja; az ember, a teremtés dísze,aki magát istennek képzeli, kontár műkedvelő, aki majd elrontja azt, amit isten alkotott. Az Úr számkiveti Lucifert az égből, ki hódolat helyett vakmerően bírálja a Teremtő művét; Lucifer azonban osztályrészét követeli előbb a teremtésből, melyben neki is része van. Az Úr teljesíti kívánságát, az Éden fái közt két sudar fát megátkoz és Lucifernek adja őket. Lucifer:
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy
S egy talpalatnyi föld elég nekem.
Hol a tagadás lábát megvetni,
Világodat meg fogja dönteni.
Tudják, mi történik ezután. Lucifer rábeszéli az első emberpárt, hogy szegjék meg az Úr tilalmát: egyenek a tudás fájának gyümölcséből. Az ember elveszti az Úr kegyelmét, elveszti a paradicsomot és csak verejtékes munkával tudja életét fenntartani. Elpártolt Istentől, saját erejében bizakodik, de önérzete csügged,mikor látja, hogy teste a földhöz van láncolva s szellemét az anyagi lét nyűge korlátolja. Tudásra szomjúhozik. Szeretné tudni, milyen lesz a jövő, érdemes-e érette küzdeni. Lucifer teljesíti kívánságát: álmot bocsát reá és Évára s hatalmas történeti képekben megmutatja Ádámnak a jövőt. E képek feltárásában azonban kaján cél vezérli. Minthogy az ember megrontására és hatalmába ejtésére tör, azért a világtörténelemnek mind olyan jelenetei álmodtatja meg Ádámmal, melyek azt bizonyítják, hogy az embernek nem érdemes küzdeni, mert minden küzdelmében kudarcot vall és célját sohasem érheti el. Végre sikerül is Ádámot kétségbe ejteni, úgyhogy az a szikláról leugorva véget akar vetni életének s így az emberiség létrejöttét is meg akarja akadályozni. Ekkor tudja meg, hogy a jövő biztosítva van: Éva új életet hordoz a szíve alatt. Az Úr kegyétől legyőzve, ismét hozzá fordul s a rettentő látomások ellen vigaszt s erőt merít a küzdelemre az Úr e szavaiból:
Mondottam, ember: küzdj és bizva bizzál!
Habár az Ember tragédiája eredeti koncepció s méltán magasztalt remekmű, mégis be kell önöknek vallanom, hogy létrejöttére elhatározó befolyással volt egy nagy világirodalmi mű, Goethének leghatalmasabb alkotása: FAUST. Ez élesztette alkotó erővé a Madách lelkében élő szikrát. Ádámnak éppen úgy, mint Faustnak küzdelmében, sorsában az emberiség küzdelme, sorsa tükröződik. FAUST is egy égi jelenettel kezdődik, mely sok hasonlóságot mutat az Ember tragédiájának égi jelenetével. Épp ezért szólunk róla egy pár szót. Goethe ördöge, Mefistofeles, épp úgy, mint Lucifer, bírálja az Úr alkotását, főleg az embert s fogadást ajánl az istennek, hogy megrontja és eltéríti tőle egyik legkedveltebb hívét, Faustot. Az Úr rááll a fogadásra s Mefisztó megkezdi művét, mint a tagadás, a rombolás szelleme, hogy Faustot s benne az embert megalázza, tönkre tegye, az istentől elfordítva zsákmányul ejtse. Faust olthatatlan szomjat érez a tudásra. Minden tudományt magáévá tett s még sem találta meg az óhajtott lelki nyugalmat, a megelégedést. Már-már kétségbeesik, már-már ajkához emeli a mindennek véget vető méregpoharat,mikor a felhangzó húsvéti ének s az általa lelkében fölkeltett ifjúkori emlékek visszariasztják a végzetes lépéstől. Majd megjelenik Mefisztó s azt ígéri Faustnak, hogy minden vágyát teljesíteni fogja, a odaígéri neki a lelkét. Faust rááll az alkura, de csak egy föltétel alatt, ha Mefisztó oly boldoggá teszi, hogy arra vágyik, vajha megállana az idő kereke.
„Ha így szólnék a röpke perchez:
Maradj! Hisz oly szép vagy nekem,
Akkor legott bilincsre verhetsz,
Megsemmisülök szívesen.”
Goethe Faustja nem csak élvezetet keres, ő csak bele akar merülni az emberiség örömeibe s egyúttal szenvedéseibe, mert arra törekszik, hogy saját énjét az emberiség énjévé bővítse és emelje s az ördöggel azért szerződik, mert arra számít, hogy az e törekvésében támogatni fogja. Mefisztónak ellenben az a törekvése, hogy Faust nagyratörő lelkét érzéki gyönyörökkel elégítse ki, hogy azokban elmerülve minden ideális célra elnyúló küzdelemről lemondjon. Ezért fiatalítja meg Faustot s ezért ismerteti meg Margarethával, a tiszta ártatlanság, igazi nőiesség bájos mintaképével. Faustnak az a törekvése, hogy szívében elnémítsa a szenvedély bűnre késztő szavát s Margaretha ártatlanságának virágát e szenvedély perzselő hevétől megóvja, hajótörést szenved Mefisztó ördögi kajánságán. Mefisztó a bűnös szenvedélyt juttatja diadalra, mely a szerelméért minden áldozatra kész, tapasztalatlan ártatlanságot szintén bűnbe taszítja. S e bűn következtében nem csak maga Margaretha jut tönkre, hanem egész családja: szegény édesanyja és hőn szeretett, nemes lelkű bátyja, ki Mefisztó ördögi mesterkedése következtében szintén Faust kardjától esik el. Faustnak ezért menekülnie kell s el kell hagynia a szerencsétlen leányt. Mefisztó ismét élvezetek útján akarja feledtetni Fausttal gyötrelmes bánatát s Margaretha iránti szerelmét: erre szolgál a Walpurgis-éj boszorkányvilága. Faust azonban értesül Margaretha szomorú sorsáról, ki szégyenében elkövetett gyermekgyilkosságáért börtönbe jutott s a vérpadon kell bűnhődnie. Elkeseredetten támad rá Mefisztóra s követeli tőle Margaretha megmentését. Ez talán sikerülne is, ha Margaretha Mefisztót meglátva, elhomályosult elmével is vissza nem riadna ily segítségtől. Az ördög kezéből nem fogadja el a szabadulást: isten kegyelmére bízza magát s kész elszenvedni bűnének kiengeszteléseül a halált. Ezzel megmenti lelkét az elkárhozástól s míg Mefisztó azt hiszi, hogy kárhozatra jutott, az angyalok kara, mely lelkét az égbe emeli, azt mondja: „Megdicsőült!”
Eddig tart Goethe Faustjának Első része, Margaretha tragédiája. Ezzel azonban nincs vége Goethe nagy művének. Hogy az egészről legalább némileg tájékoztassam Önöket, vessünk egy pár rövid pillantást Faust második részére is, melyet a költőkirály páratlan szellemi munkában telt hosszú életének alkonyán fejezett be, mint Arany János a Toldi-trilógiát Toldi Szerelmének megírásával.
Láttuk, mit akart elérni Mefisztó az I. részben: Faustot az érzéki élvezetek hálójába vonva minden nemesebb törekvéstől elidegenítve, saját színvonalára aljasítani, hogy prédájává tehesse. Mefisztó terve azonban kudarcot vall. Faust belátja az erkölcsi zabolátlanságnak végzetes következményeit s mély bánatában megtisztul és önuralomra jut. A Margarethéban megtestesült örök nőiség megváltó hatalmas őt is a tiszta, ideális szerelem magaslatára emeli. Miután lelke sem a tudásban, sem az élvezetekben nem talált megnyugvást és kielégülést, itt a II. részben a tettek mezejére lép s így mindinkább megszabadul az ördög befolyásától, sőt ő kerekedik föléje. Közhasznú tevékenységet fejt ki az állami, irodalmi, ipari és kereskedelmi életben s ebben a szakadatlan, önzetlen munkásságban bizonyos lelki megelégedést érez; azt a boldog pillanatot azonban, melyet szívesen bírna maradásra, nem éri meg, csak azt érzi, hogy az emberiség előrehaladását célzó fáradozása majd a késő jövőben meg fogja hozni gyümölcseit. Ezt a sejtelmes, boldogító érzést azonban nem az ördögnek, hanem önmagának köszönheti. Faustnak nincs többé szüksége az ördög támogatására, mesterkedéseire, mert már nem tör túl ez emberi megismerés korlátaink s ha törekvéseiben tévedett, visszatért az igaz útra. Így Mefisztó elvesztette a fogadást. Faust megszabadul az ördögi befolyástól s visszatér az istenhez. Megvakulva is az emberi nem boldogításán fáradozik s mikor meghal, az angyalok e szavakkal viszik lelkét a mennybe:
Ki mind magasbra törve fárad,
Az ment a kárhozattól.
Íme tehát: Faust nem az emberi korlátokon túl törekvő, eget vívó tudásban, nem az embert lealjasító élvezetben, hanem erkölcsös tettekben éri el az emberileg elérhető boldogságot. Goethe Faustja, mint Madách Ádámja, a küzd, tévedő, s az élet nagy tanulságainak árán megigazuló emberiség tipikus képviselője, azzal a fő különbséggel, hogy Ádám az emberiség, Faust az egyéniség fejlődését tüntetni fel.
Nem szólok most bővebben arról, hogy Goethe maga sem tisztán a maga erejéből jutott nagy alkotása tárgyához, hanem a bibliai Jób könyvéből vette a kiinduló pontot és fő gondolatot s egy XVI. századbeli német könyvből hősét. Mert hiszen nem az jellemzi a lángészt, hogy valami merőben újat alkot, hanem hogy az ismertről, régiről a maga lelkének hozzáadásával mi újat tud gondolni és mondani. Így Goethe a német nép múltjában gyökerező mondást, mint Arany János a Toldi-mondást, költőileg újjá alakította s annak keretében saját élete küzdelmeit és fejlődését írta meg. Így jött létre 60 év munkájául az egész emberiség egyik legnagyobb és legmélyebb költői remeke, mellyel a művelt emberiség a világ egy részében sem szűnik meg foglalkozni s az a szellemi gyönyörűség, melyet az eredeti költemény olvasása nyújt, magában is megérdemli, hogy megtanuljuk a német nyelvet.
Nem csoda, ha a világirodalomnak e remeke már Goethe életében sok zeneköltőt foglalkoztatott és ösztönzött arra, hogy a költeményben kifejezett nagy gondolatokat és mély érzelmeket az emberi lélekhez és szívhez legközelebb férkőző zene nyelvén is tolmácsolják. Így a zeneműveknek egész sora állott elő, köztük Berlioz drámai legendája s Liszt Ferenc szimfóniája. A Faustot megzenésítő német operák feledésbe merültek, de a francia Gounod congeniális szellemének sikerült megteremteni a Goethe Faustjához méltó operát. Az ő világhírű operáját, a világ egyik legnépszerűbb és legismertebb operáját fogják ma hallani,mely a gall és germán szellem egybeforradásából keletkezett. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy az opera francia szövegének írói, Carré és Barbier nagyon eltértek Goethe koncepciójától; nem mintha valami nagy leleménnyel átalakították volna: mindössze mellőzték a nagy filozófiai költemény gondolati mélységeit, kihagyták a játékból Faustot, a tépelődőt, a korlátlanságra törekvő, eget vívó titánt, csak a szerelmes Fausttal foglalkoztak.
Így az egészből kivették Faust és Margaretha szerelmének történetét s ebből a régi történetből, mely mindig új marad, szőtték librettójuknak mindenesetre így is érdekes és tartalmas, de Goethe alkotásához képest sekélyes szövegét. Tudták, hogy a szerelem üdve és gyötrelme mindig nagy hatással van az emberi szívekre. Nem is nevezte Gounod e szöveg alapján írt zenekölteményét Faustnak, hanem Margarethának. Valóban nem Faust, hanem Margaretha tragédiája tárul elénk a szöveg színeiben és a gyönyörű zene olvadékony hangjaiban.
DR. CSENGERI JÁNOS
Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 48. sz. 1916. dec. 24.