Szulik József (1841-1890): Sugár Bandi

I.

Özvegy Gyöngyösiné és Sári leánya
Megelégedéssel élnek boldogságba;
Tul a kis hajlékon vágyaik nem szálnak,
Híre nyoma sincs ott a sopánkodásnak.

Dolgos egy leány is az a kedves Sári,
Dolog nélkül soha nem lehet találni,
Hogyha más dolga nincs: lemegyen a kertbe;
Talál ott olyasmit, s mi nincsen rendbe;

Le is jár a kertbe nem ritkán, de gyakran,
Legkiváltkép pedig lemegyen hajnalban,
Szép piros hajnalban, mikoron virága
Mind-mind illatozva mosolyog reája.

Szép piros hajnalban mikor a madárka
Édes dalt zeneg a bokornak aljába
Szép piros hajnalban, mikor Sugár Bandi
Szinte lenn a kertben szokott dolgozgatni.

Sugár Bandi nem más, mint a szomszéd fia;
Katonás egy gyerek, született dalia - -
Csakhogy most épen nincs szükség katonára,
Különben nem mondom, hogy annak nem állna.

De mégis nem állna, ej, ej dehogy állna,
Akkor a szép sári valjon mit csinálna?
Mit csinálna ő is? Hisz szivük úgy lángol,
Nem repedne-e meg a szerelmi lángtól?…

Most is ott lenn vannak, odalenn a kertben
Jaj, jaj de boldogok, istenem mindketten!
Piros hajnal ragyog oda fön az égen
Piros hajnal ragyog Sári arczán szépen.

Ott állnak indketten a kerités mellett:
Bandi tulsó felén, Sári pedig innét.
Beszélgetnek szépen, beszélnek mindenről,
De legesleginkább forró szerelemről.

’Ó édes Sárikám eszem a lelkedet!
’Tüzes fényességét honnan vette szemed?
’Ne nézz reám, ne nézz reám!… avagy nézz reám mégis
’Hogyha bár fényétől mindenem elég is.

’Hej be szép az arczád, de piros az arczád!
’Soh sem láttam én még ilyen piros rózsát.
’Gyere édes rózsám, oh gyere közelebb:
’Szép piros arczádat hadd csókolhassam meg!

„Majd elhallgat Bandi, majd adok én kendnek, -
„Még miket nem beszél, - hogy eszem a lelked -
„Azt ám!… majd megmondom… és – gyere közelebb!
„Szép piros arczádat had csókolhassam meg!

„Majd adok én csókot! Kend jól vigyázzon ám,
„Nem vagyok én ilyen, meg amolyan leány…
’Haragos gerliczem, nem is azért mondtam,
’S aztán hisz arczádat még meg sem csókoltam.

„Nem is szeretném ám – mert majd…” felelt Sára
Pedig dehogy tudna neheztelni rája,
Bandi nem is tudja, csak azt veszi észre:
Hogy kitárult karja már az ölelésre.

Hej de ám e földi boldogság mulandó…!
Jaj nektek szeretők: nyilik a kertajtó!
Jó hogy észrevette a csikorgást Bandi
Utczu!… soh’sem láttam akkorát ugrani…

Sárika pediglen irul-pirul szörnyen
Hogy meglátta anyja meglehetett könnyen
De még sem látta meg, csak beszédet hallott
Kérdezte is Sárit, hogy valjon ki volt ott?

Akadozott a lány szörnyü zavarjában,
Hanem magához jött mégis hamarjában. - - 
’Ki lehetett volna, édes anyám!… senki,
’Talán engem hallott itten énekelni.

„No, no édes leányom meglehet, meglehet,
„Nem is épen azért kérdtelek tégedet,
„Hanem hát csak mégis, mert úgy tetszet nekem,
„Mivelhogy nem az volt mégis jobb szeretem.

II.
Ámde hol van a sziv, a melyben nem lenne
Némi fukarság, mi vágyat ne teremne,
Legkivált ha az, mit elérni kivánna,
Kevés áldozatért önmagát kinálja.

Igy van Gyöngyösiné, szegény özvegy asszony,
Ki gondolhatná, hogy pénz után ne kapjon?
Most pediglen arra nagyon szép alkalma,
Egyéb sem kell érte: lányát férjhez adja.

Csendes este ülnek künn az eresz alatt,
Megvilágítja a fényes hold arczukat.
És ha jól veszem ki: Sárinak szemébe
Egy könycsepet látok… aláhull képére.

’Édes anyám, kérem, én azt nem tehetem,
’Mert hisz Solymos Pistát soh’sem szerethetem,
’Az igaz, hogy gazdag, mit ér gazdagsága,
’Ha szívem örömét abban nem találja.

’Már sokszor hallottam, hogy ily boldogtalan
’Asszony az, kinek nem szeretett ura van,
’Soha sincsen nekik egy édes órájuk…
’Édes anyám, kérem, csak ezt ne próbáljuk!

„Soh’se hidd azt lányom! Olyan a szerelem,
„Hogy észre sem veszed mikor majd megjelen,
„S aztán mindened lesz, a mit szived kiván,
„Neml esz fogyatkozás, miben sem lesz hiány

’Nem, nem édes anyám, mert már az én szívem…
Itt elhallgatott nem mondta ki egészen,
Hanem arczájára vérpirosság szálla,
Mint a liliomra szép hajnal sugára.

De az anya patatat föl most szörnyen,
Észre vette mért nem mondta ki egészen,
Volt is ezután az, a mi még soha sem,
Szidta szegény Sárit szörnyükép, éktelen.

És a nagy szidásnak az leve a vége,
Hogy Sári Pistának leszen felesége
Sugár Bandit pedig látnia sem szabad…
Jaj szegény kis leány a szived megszakad!

A szerető szivnek valjon ki parancsol?
Fényes ábrándival merre nem barangol?
Egy percz alatt összejár multat jövendőt,
S bárhol föltalálja a kedvest, szeretőt.

A szép Sárika is, ámbátor nem szabad,
Gyakorta gondola Bandira ezalatt.
S szivének egyedül az a kivánsága,
Hogy a kedves fiut még egyszer meglássa.

Találkozott eztán egyetlenszer vele,
Ekkor elbúcsúzott mindörökre tőle;
Mintha halni menne egyik vagy amásik:
Hullatja könyeit, hullatja sirásit.

III.
Egy hónap mult el már, egy kinnal tel hónap,
Sárinak könyei beh sokszor omoltak,
Beh sokat könyezett siránkozott szegény,
De nem szánakozott édes anyja szivén.

Egy hónap mult el már itt a lakadalom,
Sárinak szívében kettős a fájdalom -
„Szereted-e ezt a legényt?kérdi a pap -
„I...igen – mond a lnáy – s szive majd megszakad…

„Elmult – és vége van már az esküvésnek
a vendégek vigan haza felé térnek.
Huzzák a czigányok zeng a magyar nóta…
„Ej haj dinom-dánom! Beh nagy kedvem van ma.”

Haza érnek ekkép és asztalhoz ülnek.
Tele van az asztal, hiszen nagy az ünnep,
Nagy az ünnep, öröm, kiki részt vesz benne,
Csak a menyasszonynak nem jő meg a kedve.

Ott ül a többi közt, nézi hogy vigadnak -
Fején koszoruban szép virágok vannak -
Jaj töviskoszoru – ő annak gondolja -
Le is tépné – tudom – hogy ha szabad volna...

Megzendül a zene, olyan vigan zendül
S aranyos virágom könyhull a szemedbül?
Ne sirj oh ne könyezz, fojtsd el a bánatot!
Talpra hej vőlegény, fogd a menyasszonyod!

Járja a táncz járja, olyan czifrán járja,
A sarkantyu úgy meg-pönök a nótára.
„Három a táncz, huzd rá! Három a táncz, három,
Mig a lábom birja, addig folyton járom.”

Vőlegény menyasszony kezdi most a tánczot.
Solymos Pista, hej te, milyen vigan járod!
Jaj te szegény Sári, milyen búsan járod,
Látom a szemedből: nem ez a te párod…

Sugár Bandi n éni, csak messziről nézi,
Mert csak közeledni sem szabad ő néki,
Köny ragyog szemében… búsan eltántorog.
Majd kiveri mellét szive akkép dobog.
***
Herevad a szép Sári, sápadt az arczája,
Az öröm be régen nem ült ki reája;
Mint az őszi szellő lengel sohajtása,
Elhall mint a virág… nem sokáig állja.

Édes anyja látja: egyre, egyre sápad,
S jól tudja, mi baja a szegény leánynak!
Érezi, hogy mit tett, de hiába hányja,
Nem segithet rajta: oda van leánya!

IV.
Sugár Bandi, szegény összeszedte magát,
Senkinek sem szólott: csendesen állt odább;
Kisérője szive nehéz búbánata,
És forró szerelmet – más senki sem vala.

Bujában mit tere? Katonának állott,
Összevisszajára országot, világot;
De hiába jára, nyugtot sehol se lelt:
Nem elégité ki szemmisem a kebelt.

Nyolcz esztendő után, mikor visszatére
Szine alig ismert szülő helységére.
Őt sem ismerék már, régen elfeledték,
Sirban vannak azok, a kik őt szerették.

Ismerősök között ismeretlen vala,
„Mit akar itt nálunk ez a rongyos baka?
Bizonyosan lopni akar… így fogadják.
Ő csak rájok tekint, elfojtja haragját.

Akaratlanul a temetőbe téved, -
Érzi, hogy itt talál majd kikötőt, révet
Körültekint és egy kis sirhalmot látva! -
Ráborul kedves mohos sirhalmára.

Forrás: Magyar Mihál KALAUZ. Ismeretterjesztő  és szépirodalmi hetilap a nép jólétére. III. évf. 2-3. sz. 1859. jan. 8., 15.

Kontra Lajos (19. sz.?): Kemény Simon

Jön a török, jön a török.
Már Erdélynek földe árva;
Nem nyílik ott elég virág
Hü vitézek sirhalmával.

Oda maradt, oda veszett
Erdélyi nép hű főpapja,
Kemény harczok alkonyatján
Létünk élte drága napja.

Hogy Hunyadhoz e hir jutott
Hős lelkének nyugta nincsen;
Minden hang úgy hat fülébe;
Székely zörrent a bilincsen.

S jó hadának oszt parancsot
„Föl fegyverre, indulóra
Haj sok baj a veszedelem
Mely szakadt a testvér honra:

„Föl fegyverre indulóra!
Nagy nemesség zászlos urak!!
Drága honunk jobbléteért,
S megtorolni gyászos mutat”

Mint gyors folyam áradatja
Zúg, sebesen megyen a had!
S mire a nap ötször felkél,
Már ott terem Szeben alatt

„Halld uram bég! Itt az ellen
Hős Hunyadnak népe,
Lelkedben a lefolyt harczok
Keménysége éle?”

„Győzedelem szép babérát
Népem megaratja
Sorsunk egén Hunyad veszte
A dicsőség napja.”
***
Tárogató harsány szava
A csatára szólal,
„Jó vezérünk a töröknek
Levagy irva szóval.

Sok az a kincs a mi annak
Számára kitéve,
A ki téged megkeritend
Halva avagy élve.

Százezer kard villog reád,
Ó én élted, féltem!
Szép vitézi eszközidet
Adjad által nékem.”

’Kemény Simon jó vitézem
Ékes ifjuságod,
Hű cselédid gyászos sirját -
Nem hagyom megásnod.’

„Hű cselédim zokogása
Sirom csendessége;
Ha te elhunysz én poromra
Sosem leng a béke.’

Tartsd meg magad Árpád hona
Későbbi javára.” -
Vezér gyanánt a támadót
Simon alig várja.

- Támogató harsány szava
Rivalg a csatára,
S megered a két szörnyühad
Viharozó árja.

Hol a vezért kép-viseli
Hősi kemény – népe
Holt a holton. Jaj be gyászos
E tusának képe!

Éj terül a harczmezőre
Nap hosszan, míg végre
Hajnalt von ott piros hajnalt
A töröknek vére.

Győzedelem nagy éneke
Magyar ajkon hangzik.
Végtisztesség ez Keménynek -
Ő örökre alszik.

- Deli vitéz Kemény Simon
Elesett a harczban,
Deli vitéz Kemény Simon
Mily dicső volt hajdan!

Forrás: Magyar Mihál KALAUZ. Ismeretterjesztő  és szépirodalmi hetilap a nép jólétére. III. évf. 1. sz. 1859.

Hajnal László (1902-1943): Nagyságos Páris!

 
Nagyságos Páris, puha öledbe
Lehajtom rossz fejemet én is!
Ha ütés lesz a simitásod,
Ha csókod romlott, szived vásott,
Ha végén elüzöl, mint mások,
Szomjas szemembe szivlak mégis,
És gyereklánnyá festett szádat
Te, százszor cédák fáradt anyja,
Megcsókolom, aztán megszántak…!

Mert jaj, tudom, gyilkos mesterség
Ezer éven át sarkon állni,
Lesni a pihentvérük jöttét,
Rájuk kacagni, hogy a törpék
Érezzék, minden villanykörtét
Értük gyujtottak s egyre várni
Fiatal, csergő embervérre,
Hogy petyhüdt szájad sápadt szinét
Pirosra fesd velük egy éjre…!

És nem jobb, hogy a midinettek
Tizenhatéves, friss cseresznyék,
Hogy a köd és villanyban kéklik
S a roskadt bulöváron végig
Szerelem fröccsen fel az égig…!
Liliom szeme Kolozsvárt ég
És Kolozsvárt maradt négy nyáron
Minden sóvárgó hitem, lázam,
Éh-szomjas, szép fiatalságom!

Fejem lehull, érett gyümölcs,
Öledbe, Ady Bakonya!
Szeresd e nyúzott, csúf fejet,
E duzzadt szájat, kék szemet,
Mely némán, nézve kéreget,
Mert érzi, itt az alkonyat!
Szeresd e vásott, rossz fiút,
Ki Liliom szemébe nézett
S most reszketve öledbe fut!

Forrás: Hajnal László: Ilyen vagyok. Versek. Szilágyi Ferenc Grafikai Vállalat kiadása Clug-Kolozsvár 1924.

Hajnal László (1902-1943): Páris előtt

Itt sirásó is későn érkezik
S a révbe sem jut pontosan hajó!
Itt napra nap és éjre éj az élet,
A zápor sujt, a verőfény csak éget,
Itt a medve is bárányhangon béget
És száz év óta minden jól van itt!

Ha kezdetben sebesre mart a gond,
S az izmainkból felfeszült a tett,
Csak gúnyt szitált és bűnt a végtelen,
A szemünk, szájunk, szivünk védtelen
Hajója szállt és hullt az éktelen
Szitok s az agyunk pernyeláda lett!

Kócos hajunk mint zászló szúrt a szélbe,
Szemünkből ifjú isten szava szólt,
de hol voltak az erőskezü vének,
Hol örültek, ha harsogott az ének,
Ostort ki tartott gátnak, ha az éjek
Sok rakoncátlan kölyköt megsebeztek?

A poharat ki verte ki a kézből,
Mikor kelletlen habzsoltuk a szeszt,
Szemünk elé ki tartotta a könyvet,
Jó szót ki szólt, ha bugyogtak a könnyek,
Ki őrködött, hogy vigyázz, lányok  jönnek,
Szaladjatok, mert elgáncsol a nőstény!

Itt süppedőn, hiába nézünk hátra,
A régi tűzből hamu sem maradt.
Itt mindenkiből kialszik a szikra,
Az igaz szó, mint igaz csók is ritka.
Itt a költőnek nem maradt csak titka,
Hogy régen jaj, be nagyokat akartunk!

Itt május volt és nem volt napsugár!
Rigó fütyült és süket volt a fül!
Zöld fejjel hozsannáztak fel a fák,
Cseresznyét tartott roskadón az ág,
A hegy kilökte alvó aranyát
És cseresznyét és aranyat sem leltünk!

De folyton forgó motolla a földünk
S a csúcshoz egyszer mindenki elér,
Akár mint tört harcos hull szürke porba,
Akár szerelmét fojtja barna borba,
A mennybe is jutunk s a tűzpokolba
Az ördögökkel cimborálni kell!

Hát gyerekek! Szaladjunk versenyt egyszer!
Hagyjunk itt lázat, Liliomot, mindent,
Kártyázzanak és szeressenek mások:
Szaladjunk innen részeg Messiások,
S mire magukhoz térnek a sírásók,
Szél szárnyán küldjük Párisból a dalt!

De elküldjük, hogy lássák meg és féljék,
Itt bábuk voltunk s lettünk harci mén!
Az éjszakából kirugtuk a kormot,
A völgybe buktunk s megmásztuk az ormot,
A multba néztünk s temetjük a voltot,
Erő vagyunk! Sikoltás! Akarat!!!

Forrás: Hajnal László: Ilyen vagyok. Versek. Szilágyi Ferenc Grafikai Vállalat kiadása Clug-Kolozsvár 1924.

Tuboly Viktor (1833-1902): Vérmező

 

Mint szélnek vad nyargalása
Tajtékzó ménen az ur -
Lova körme pattogása
Földbe mély vágásra fur -
Vágtatása mint a villám,
Rezgő hullám tünő csillám,
Ott terem jobbágyinál,
Hol forog vig mátkatál.

Tán csak őrült gondolatja,
Vagy mi patvar hozta őt?
- Így az urnak háta megett
És magasztalák a vőt -
Máskor még felénk se jőne
Hát ugyan ma őt mi lelte? -
Súg, búg, bámul mint a pór
Rá banyák pletykája szór,

„Szép menyasszon kézfogób,
Tán megtetszett ő neki
Mert im sok hizelgő szóban
A menyecskét környezi’ -
Ily beszéd jár egyre végig
A szobának szegletéig,
Hol menyasszon ül vele,
S rajt az urnak kéjszava.

Cseng ohár, vig kedvet élvez
Az elnyomott nép s vidán.
Most nem durva hajdu fékez
Nem robot, nem dézma, vám!
Keblökben öröm honolva
Mintha az ur ott se volna
Közikbe zaj lárma száll,
Tölt pohár és telt a tál.

S már már végzik a menyegzőt
Ételeknek fogyta van,
S hangoztatják az elmenőt; -
De menyasszony nyugtalan,
Sir, mert az ur bősz vágyának
Erkölcsi nem hódolának, -
S az méreggel távoza -
Ez rájuk borut hoza.

Bú és gond ül minden arczon
Az  ur dölyfét rettegik, -
S e tünődés lelki harczon
Egy hajdu megjelenik,
S így szól: „gaz nép! Tudd meg im hogy
Holnap véredből sok elfogy;
Lesz irtás és lesz robot,
Száz deressel pálcza bot -

Majd megtanítunk daczolni
Földuraddal renyhe nép!
Megtanulva porig hajolni
Ha urad házadba lép” -
Igy a szolga ment morogván
Káromolván és kaczagván -
Bámult erre mind a pór,
S átkot a bujára szór. - 

És lőn irtás, a robotnak
Szörnyü napja feltüne,
Most sok öklös hajdubotnak
Bő keletje nem szüne, -
A faluból mint a sáska
Férfi és nő mind kiálla,
Izzadott vércseppeket
ütleg és veréseket! -
**
Mint szélnek vad nyargalása
Tajtékzó ménen az ur -
Lova körme pattogása
Földbe mély vágásra fur,
Vágtatása mint a villám
Rezgő hullám tünő csillám, -
Ott terem jobbágyinál
Hol serény munkált talál;

„Ördög adta ronda népe!
Munkálatja lomha rest,
Egész napon elhenyélte
Még felmulná a nemest!”
Mond az ur – és ostorozza
Népét, díj helyett kinozza, -
A menyasszont is leli
Rá bőszült szemét veti, -

A korbácsát mellére vágván
Emlőit kiszabdalá,
Vére mint patak buzogván
Ifju élte elhagyá! - - 
Megfutott a nép rémülve
Boszut hőn az égtől kére, -
S azt megadta Istene
Kinek népén van keze! -

Mint folyton gyors áradása
Véres kézzel elrobog
Az ur, s mint csillag futása
Száguld, rá a föld dobog -
Féktelen sebes mentében
Egy felhő kerekedtében
Dörg az ég, - villámot ád -
És az urra csap halált!

Ménje és ő rogyva mostan,
Hála rezg a nép ajkán,
Az égtől nincs elhagyottan
Megbosszulva zsarnokán! -
Hol a menyasszon vére folyt,
Az időtől Vérmező volt,
Ám e név még most is áll,
S unokák ajkára száll! -

Forrás: Tuboly Victor: Költészet csirái. Ősregék és vegyes költemények. N. Kanizsán, 1853.

Tuboly Viktor (1833-1902): Hermán kut

 

A kőszegi hegyeknek
Kies virány ölén
Több történeti romhely
Ül igaz agg regén,

Azok között Hermánkut
Jelentékeny inkább,
A hagyomány vén könyvén
Róla ilyek irvák:

Szolimán vad hatalma
Mint felzudult vihar,
Kőszeg táján átkosan,
Eget földet takar,

S mint boritó özönviz
Ugy árak el hada,
És Vas megyén keresztül
Meg sem is állana;

De Kőszegnél Juranics
Hatalmas gát gyanánt
A tar gőgös mentére
Keserü borsot hányt,

S hetekig ott vesztegelt
A száz meg száz ezer,
Szegény hazám határin
Óriási teher!

És bár a hős karjával
Sokat elölt iso tt;
De a török táborán
Semmit nem mozdított. - 

És bár a maroknyi nép
A várban mind vitéz
S egytől egyig ki magyar
Elhullni, halni kész;

De volt néhány német őr
Ki pártot üt zajong,
S a feladás bús szava
Már szerteszét rajong, -

Midőn a halhatatlan
Kőszegi hős feláll,
S dörgő hangja nemtőként
A hű keblekbe száll;
Igy lelkesült tüzével
A kis de hős csapat
Ujra halált osztogat,
Ruzgányt kardot ragad -

És bősz halál, vad átok
Fakad az ajkakon
Azokra kik izgatók
Voltak a várhadon,

S kinos halált mondanak
Lázadó fejére,
Ki a várat akarta
Adni tar kezére.
*
A város ősz birája
Hermán a hitszegő,
Törökkel egyet értni
Gazul, vakon merő

Az ítélet fülébe
A mint hogy elhatott,
A vaskapun valahogy
Még is kijuthatott; -

De négy szálas magyar fi
Nyomában van legott -
S a futó városbiró
Rögtön elfogadott

Az erdőnek mélyében
Hol süsü fás terül
S egy kut, hűsítő forrás
Csergedez felmerül, -

S bár a gyáva térdre hull
Imát rebegve kér;
De a négy hős keblében
Boszu boszut cserél,

És most ki sem hallgatva
Kezdik megnyuzni őt,
Hosszu bárdnemű késsel
Fejtik a hitszegőt,

Kinos fájdalmak árján
Megnyuzottan kimult,
S az utókor halálán
Igaz lenni tanult! -

A kut örök időkre
HERMÁN nevet kapott
Melyhez a mult vész idő
Ily eseményt csatolt,-

S emléke még most is a 
Nép ajkán felhevül,
Hogy úgy jár ki eladja
Hazáját hűtlenül! -

A kés mellyel megnyuzák
Hermánt a kut körül
Most is megvan Kőszegnek
Régisége közül;

S a párütőnek bőre
A mi lefejtetett
Ma is mutogattatik
S becses ereklye lett. -

Forrás: Tuboly Victor: Költészet csirái. Ősregék és vegyes költemények. N. Kanizsán, 1853.

Tuboly Viktor (1833-1902): Czigány család

 

Zala bérczes vadonában
Felzúdulva szél kereng,
Bősz arczával a fergeteg
Megriadva szétdereng. -
Bulya erdőnek mélyében
Vad zaj hallik messziről,
Kürt rivalgás, puska lárma
Ott a légben szétterül;

Üzve futva hajt vadakra
Nagy számu jobbágy sereg,
És a kényszerült zsivajtól
Dörgve reng a rengeteg. -
Vida Bálind akkoriban
Lispe várnak hős ura,
- Ismerték Vasban Zalában,
Mert legjobb vadász vala; -

Nem rég tért vissza a hadból
Mit Rákóczival viselt, -
S csak alig hogy honn megpihent
Ujra már vadászni kel, -
Gazdag is volt ő különben
Dölyfös és szegényt ölő,
Kincsre szomjas és Göcsejben
Ritka büszke kényur ő, - 

Várában a vendégségnek
Vége hossza nem vala, -
Megfordult ott minden a ki -
Csak közelben várt bira; -
Most is alig hogy megdördült
Kürtje hangos szózata,
Kapujában gyült a vendég, -
S hemzsegett is udvara;

Megjelentek nála rögtön
Szép Zalának ifjai
Vida urnak ők hadban is
Mindenkor hű térsai,
Oda gyültek: Szentgyörgyvári,
Pethő, Bánffi, Mileji,
Csuzi, Farkas, Egervári
Sárkány, Ördögh, Hentsei.

Csatlakoztak még többen is
Hertelendi, Rajki, Both
Fegyveres vadász sereggel
Szinte megjelentek ott; -
És lőn „hajts rá!” – zúgott búgott
Göcsej számos erdeje
Sok szarvasnak és sok őznek
Nem volt akkor menhelye;

De most a mint már bent voltak
Az erdőség közepén
Egy czigány viskót találtak
Egy elhagyott völgy ölén,
Bámulatra ragadta ez
Vidát és mindnyájokat
Ily magányban, messze távol
Még ilyent nem láthattak.

A viskóba bemenének
Melyben egy czigány banya
Füst felleg közt egy magában
Bűbájos képet csapa -
Vida ettől meglepetve -
Bár a gunyhót rontani
Feltette előbb magában -
Még is kezd így szólani:

„Bajtársak! E vén csepörkét
Hagyjuk békén állani,
Mert vele egy pár komoly szót
Volna kedvem váltani.”
S egy darabig beszélgetve
A vén aszugombával
Kürtöt fuvatott hős Vida,
S eltávozott hadával.

A vendégek ezt csudálták,
Néztek egymás szemébe,
Hogy a banyát mért vehette
Vida ur úgy kegyébe? -
E közben a fergeteg is
Dúlt a fáknak tetején,
Már a vihar zúgva tombolt
Recsegve tölgyek tövén,

Minden oly rém képet öltött, -
A nagy csudas természet
Egy zajgás és háborgás volt
Mintha lenne ítélet, -
A vadászok vig csapata
Jobban elkomorodott,
S mint egy rosszat elősejtve
Haza felé hajtatott, -

Elszéledtek ős fészkökbe
A viharnak szárnyain,
S meghiusult reményekkel
A vadászat vágyain -
Utjokban ők ilyesmiről
Tanácsoztak egymással:
Vida már meg roszban töri
Fejét a vén banyával! -
**
Mért oly csendes Lispe vára
Milyen lenni nem szokott,
Mért e csend, e hallgatagság?
Minden ottan úgy kiholt! -
A természet csendes éji
Fátyol alatt nyugodott,
Nesztelen sötét volt – csupán
Egy pár kuvasz ugatott.

Künt a felvonó híd előtt
A várur sétálgatott.
S nyughatatlanságából látszott
Hogy valakit várhatott; -
Midőn az éj sötétjében
Egy nő előtte állott, -
S nem más volt, mint a vén czigány
Banya a tegnap látott;

„Jó hogy eljöttél te rút posz!
Nyársba huzni kellene,
Hogy tökfejed ily sokáig
Engem várni engede”
Szólt Vida és felvezeté
A vén czigány boszorkányt,
Ki magára fel a várig
Szüntelen keresztet hányt.

Beérvén a kandalónál
Elővette szereit:
Koposószeget, csontokat,
Halálfőt és üszkeit,
A miket a tüzbe dobván
Babonafüst támadott,
Mi közt a banya így regélt
Vidának, - ki hallgatott:

„Te rajtad a sors végzete
Fogamodott boldogon,
Ur leendesz nem sokára
Csaknem fél magyarhonon;
De aranyat, sok ezüstöt
Megszerezned kelletik,
Füstös ördögim feletted
Látom hogy azt végezik;

Szent Adorjánnak romjain
Tőled ide nem messze,
Hol a szent kolostor állott
Emberektől feledve,
Temetőnek belsejében
Régi kőkereszt alatt
Szerzetesek idejéből
Tömérdek sok kincs maradt,

Siess tehát, s hatalmadat
Növelni semmit se késs!
Im látod, hogy a szerencse
Pályádon jú utat vés; -
Pénteki nap tizenkettőt
Hogyha elüt az óra,
Éjfélkor ott megjelenvén
Megtalálod hős Vida!” -
*
Mért oly csendes Lispe vára
Milyen lenni nem szokott,
Mért e csend e hallgatagság?
Minden ottan úgy kiholt! -
Péntek nap volt. Hős kalandra
Száguldott a vár ura,
S pontban az éj közepekor
Szent Adorjánnál vala;

De alig hogy a sírkőhez
Vezették őt léptei,
Egy véletlen csattanással
Kezdett a föld rengeni -
Vida teste megmerevült
Feketévé változott -
Többé a vidéken élve
Ő soha nem láttatott,

Később holdas éj homályán
Néha néha megjelent, -
S a táj népe közt rémülést
Még ma is sokszor teremt,
Mert mind hosszu fekete árny
A sirkőnél ellebeg,
S gyakran az éjfél óráján
Rá bősz forgó szél kereng.
*
A cselédség ottan hagyva
Mindent Vida várában
Futva futott; - de a czigány 
Banya örült magában; -
Senki a várnak feléje
Közelitni sem mere,
Csak baglyok és vércséknek lőn
Ronda fészke, buvhelye;

De a banya vigyorogva
Lakását oda tette,
S bűvös csalfasága czélját
Igy könnyen elérhette.
Még azután fél századnál
Tovább ottan tanyázott,
Mert őt kiüzni egy hamar
Senki nem találkozott,

Mig végtére messze földről
Érkezett két Levente,
A ki még is a boszorkányt
Fészkéből kiüzhette,
S földig lerombolván a várt
Lispét jogosan bírták, -
Utóbb e tett emlékére
Őket Czigánynak hivták.

Igy vetették meg alapját
Régi Czigány családnak,
Mely maig is birtokosa
A Lispei határnak. -

Forrás: Tuboly Victor: Költészet csirái. Ősregék és vegyes költemények. N. Kanizsán, 1853.

Tuboly Viktor (1833-1902): Török csapás

 

Zsigmond királynak korából
Megmaradt egy régi hely -
Honnét a nép ős apáktól
Ily regét beszélget el:
Mohámednek nagy hatalma,
Honunk egén is dulonga, -
S mint zajos duló vizár,
Özönlött már a barbár.

Zala megye Érvölgyében; -
Igy hivják azon lapályt,
Melyen kies hegysorok közt
Az ut Göcsejbe megy át -
Szőlő hegyek dús aljában
Gelyse fallva áll magában,
Hajdan birták Örödögök
Akorban hires nevök.

Heten voltak egyszülöttek,
Nagy volt az Ördög család,
Hadfiak mind és hiresek
Tettök durva és galád, -
Együtt mentek ők rabolni
És ellenféllel daczolni,
Lett közmondás a nevök:
HETEN, MINT AZ ÖRDÖGÖK!

Történt egykor, Ördög Orbán
Testvéritől elmaradt,
Hadra kelt Zsigmond hadában,
S kardja lett tar vérpatak -
Ámde a harcz elveszetten
Király serge szétüzötten; -
Orbán is megy, futtában
Megáll Bulgáriában.

Róna sik, vad pusztaságban
Már sötét a láthatár, -
S ott Orbánra nyargaltában
Váratlan hős kaland vár,
Mert előtte mint villanat
Megáll egy öt főnyi csapat,
Megdöbben erre Ördög
Az mind egy szálig török!

Itten vagy rút halála lesz,
Vagy pedig győzelmi bér;  -
Markába aczél vasat vesz,
S merre vág, ott hull a vér,
S őket részint szétkergetve,
Részint kardra hányva, ölve
Megcsúfolta a tatárt
Ontva vért, pogányhalált.

Most figyelmesen motozva
Öldöklöttit nézdeli, -
Szemével jön bámulatra;
Köztök egy szép nőt leli,
Ki török mezzel takarva,
Vér iszaptól elborítva,
Keble már alig piheg,
Rajt halálnak képe reng.

Orbán elbájolva lévén
Szíve lángolón dobog,
s a tar hölgyet felemelvén
Titkos vággyal elrobog.-
Leng az éj kétes homálya,
Rajta két alak rém árnya
Rezg, - az éjlovag repül
Ölén rablott hölgy terül. -
*
Gelysén a toronynak őre
Hangos kürtjét fúja már,
S érkező ura elébe
Vas kaput felnyitva tár, -
És Orbán sebes röptére
Szolga így szól kérdeztére:
„Nincsen testvéri honn,
Mentek rabló vágyakon.”

„Jobb is így kiuz szemektől
Angyal arczod drága nő
Mentve lesz! S hő szerelmedtől
Nem lesz senki éldelő,
Elrejtlek, hogy még a szellő
Sem lehet lényedre lengő, -
Szolga! Szádat béfogom,
Titkom szent – parancsolom!”

Monda Orbán – s földalatti
Boltozatnak mélyiben,
Esdett hőn viszont szerelmet
A tar hölgy érzelmiben, -
Sziklaklént az megvetette,
S tömlöczét békével türte; -
Orbán nem szünt kérni őt
Mert vágya naponta nőtt.

S titkos reményt élesztgetvén
Szerelem bús szivében,
Titkát senki nem tudhatá
Rejtve földnek mélyében, -
S már egy hónap semiségbe
Tünt a szárnyaló időbe;
S még akkor is orozva
A török nőt kínozza. -
**
Holdtalan éj fedte földünk,
Vakító homály terült-
Gelyse falán mint ködárnya
Egy éjalak felmerült, -
Boszu ég vadul szemében
Hegyes élü tőr kezében.
Fel bástyán, a várba hat
S átkos halált osztogat.

Messze földről jött a várig
Kedvese nyomán haladt
Török hadfi, - s hölgye nélkül
Élte üdvtelen maradt,
Szerelmét vissza szerzeni,
Vagy hősien elvérzeni
A tar el határozta, -
S bé a termekig juta.

S éj és álom leple alatt
Vasával halált lehel,
Könyörtelen gyilokjával
Hat hős életet olt el, -
Mert dühe féktelen árján,
Az Ördög testvérek ágyán
Rendről rendre megjelen, - 
S tőre párolg vérükön;

De Orbánt, a hetediket
Üdvorzóját nem leli,
- Mert az föld üregnek alján
Rablott hölgyét környezi, -
S így reménytől elhagyottan
Szenvedélytől izgatottan
Tervez rettentő boszut, -
S a várból titkon kifut,

S mentében a vár kanyargós
Utján hagy csapát, nyomot -
- Oly nagyot minőt ember láb
Máskor tenni nem szokott -
S keleti mérges füvekkel
Utját, nyomát úgy hinti el,
Hogy ki arra lépve megy
Nem lehet számára kegy!

Ez alatt Orbán egy élő
A hét Ördögök közül.
Testvérinek szörnyü vesztén
Szeméből könyet törül,
S rögtöni boszút forralva
Átkos várából kirontva
A gyilkost megy követni,
Utjában elérhetni,

S már örömre gerjedetten
Látja a tar mély nyomát,
Melyen most elérni véli
Hat testvére gyilkosát -
És azoknak szellemével
Égbe kiáltó vérével
villogtatja bárd vasát,
S boszuért égbe kiált;

De alig hogy a töröknek
Méreggel tölt léptiben,
Ment, azonnal vészes illat
Özönlött környékiben, -
S mérget szíva elkábulva
Élte megszűnt, - összerogyva,
S tünt el a török csapán
A végső testvér Orbán. -

Visszafordult a török most,
S vélve, nője hogy szabad 
Kárörömmel más uton hát
Titkon fel a várba hat;
De hölgyét most sem lelhetve -
Szerelmében őrült leve, -
S még soká a rém várban
Meg megjelent bujában.

A várnép lemészároltan
Látván rendre urait,
Megrémülten, háborodtan
Hagyta durva falait -
És a mint a vár utjára
Kihaladtak a csapára;
Vészes halált szívtak ott,
S élet egynek sem jutott!!

S a föld is a gyilkolásnak
Mintegy örök jeléül,
Rögtön néhány ölnyi térben
Mély süppedésbe merül -
Még ma is meg van e vágás
És a neve Török csapás
Igy nevezé azt a nép
Mondogatva agg regét.

Századok multán a várnak
Földalatti boltjában,
Egy nő roncsolt tetemei
Találtattak csontvázban,
S a foszlány török öltözet
Jelelte a török hölgyet,
Ki ott elzárva vala,
S éhen halállal hala.

A meggyilkolt Ördögökön
Baglyok,varjak csatáztak,
S rothadó véres testökön
Undok férgek tanyáztak; -
De Orbán lelkét még látták
A vidékben sok időn át, -
S lett közmondás a neve:
Jár mint az Orbán lelke!!

Forrás: Tuboly Victor: Költészet csirái. Ősregék és vegyes költemények. N. Kanizsán, 1853.

Tuboly Viktor (1833-1902): Kánya vár

 

Szép Zalának báj vidékén
Merre Göcsej elnyulik,
Hol hegyek és erdők között
Szala vize elfolyik,
S hol egy völgyi kanyarulat
Bérczes és vadon szorulat
Hordozza a Váliczkát
E kis gyöngy patak árját.

S merre Bunya vad rengeteg
Mindig jobban elterül
Százados agg tölgyeivel
Durván elkietlenül;
Ott egy regényes lapályon
Erdős és hegyes határon
Egy falucska terjedez
Lent a völgyben  mélyedez

Kányaföld – melynek nyugoton
Fekvő hegyes részében
Büszkélkedett egy régi vár,
Ez van a nép hitében -
Ennek most már kevés nyoma,
Mert az időnek vas foga
Csak romokban láttatja,
Hogy ott hajdan vár vala.

Ős időkben Sárkány család 
Birta ez erősséget
Mátyás király ajándoka, -
Mert vivtak dőcsőséget:
De későbben osztályozás
Leány ági szakadozás
Által Kerecsényiek
Benne megöröködtek.

László végső ivadéka
A Kerecsényi fajnak
Gyulai várkapitány lett, -
S azt feladta a tarnak,
Ezért őtet lánczra füzték
Hitszegőn le is fejezték, -
S csak egy fia maradott
Ki Kányaváron lakott.

Kristóf urnak deli nője
Bánffi Dorottya asszon,
Ismeretes a vidékben
Buja vágyiról nagyon; -
Hogy kedvét jobban tölthesse
És csalárdságit üzhesse,
Férjét elemésztette
Méreggel megetette.

Most már senki akadályul
Nem szolgálván utjában,
Kéjét szabadon élvezte
Félre dugott várában,
Sok számos magyar urakat,
És hadban vitéz ifjakat
Magához csábítgatott,
Szépségével ámított.

De még ezt sem elégülvén
Fertelmes természete,
Pórfiukat is várába
Későbben édesgete -
S midőn velök kéjét tölté
Rendre őket megöleté,
Hogy tettét ne tudhassák,
senkinek ne mondhassák. -

Lasztonyai László hires
Hős a csaták zajában,
Sokáig vitézül harczolt
Zápolyának hadában; -
De nem tudni hogy mi okból,
Tán valami rágalomból
Egyszer haza vergődött
Kristóf urhoz szegődött.

Kerecsényi mint apródját
Várába felfogadta,
Nem is gyanítván hogy nője
Ezt is majd elcsábítja, -
Pedig úgy letŧ; - már mindenét
László tiszta hő szerelmét
Is, e nőnek áldozá
Őtet úgy behálózá; -

De midőn Kristóf cselszövény
Által veszté életét,
László mellőztetni látá
Mások mellett szerelmét;
Mig Dorottya őt megunta
Bérgyilkosokat fogada,
A kik őt is meg ölnék,
S a vár árkába vetnék.

De László vitézségével
Életét is megőrzé,
S kardja éle gyilkosait
Azonnal lefegyverzé,
Kik félve ezt eltagadták
És urnőjöknek azt mondták,
Hogy valóban megölték,
Vár árkába vetették.

László pedig oly terveket
Alkotott most fejében,
Melyek mint egy duló vihar
Lángoltak elméjében;
Szivszaggató fájdalmával
Szerelmi vágy boszujával,
A várból ki bujdosott,
Messze földre elfutott. -

Ekkor történt, hogy honunkban
A töröknek hatalma
Feldúlt mindent nem ismervén
Kegyelmet vad uralma, -
Szegény hazánk sivataggá
És szánandó martalékká
Változott mint dúlt halom,
Nem volt itten irgalom! -

Vad Szolejmán ozmán népét
Rabolni szét küldözé
Mely a magyart öldökölve
Hazájában üldözé;
Többi között egy tar csapat
Kanisa vidékén halad, -
Midőn ott már rég óta
Parancsot török oszta.

Béhaladván Kanisába
A várba felmenének,
S vezetőjök parancsára
A basához térének;
Vezérök egy fiatal bég,
Kit szépséggel áldott az ég,
Bément a vár urához
Mehmet-Ali basához.

Mehmet-Ali keleties
Pazar fényü szobában
Parancsait osztogatá
Elözönlő kéj árban -
Midőn hozzá Hassán belép,
Kit rabolni küldött nem rég, -
S e szavakkal szólitja,
Ily beszéddel ámitja:

„Parancsod következtében
Sziget felé elvalék,
Kapos és Babócsa táján
Seregemmel száguldék; -
De semmi jót nem mondhatok,
Mert e nyakas vad magyarok
Várukat védelmezik,
Mint sasok körül lepik.

Zrinyi már is kirohanást
Próbál Légrád ormiról,
Vezérünk félve sugdoznak
Szecsődinek harcziról,
Láttam, miként Pethő ront bont,
S Keszthelynél tán most is vért ont,
uram! Ez mind nem jó jel
Félholdunk veszélyével” -

„Elég volt már – szólott Ali -
Ne beszélj e kutyákról,
Mert Alláhra! Fejöket mind
Elüttetem nyakukról,
Hirét sem hagyom e fajnak,
Néked mondom, mint magyarnak, -
De ki hozzánk áttértél,
És jobb hittel cseréltél, -

Magam vezérlem népemet
Sümeg rettentésére,
Meglátom Kapos, Babócsa
mit mond jöttöm hirére,
Légrádnál is azt a nyakast
S a Csáktornyai hatalmast
Majd  rendre igazítom,
Gyáva ebként szétzuzom;

Te pedig négy öt ezernyi
Vitéz hős seregeddel,
Göcsej hegyét rendre mászod
S hódítod uj hiteddel;
Legelsőben Kányavárát
Ama tájnak legfőbb zárát
Gyorsasággal megvivod,
Szép asszonyát is birod -”
**
Szép deli termetü Hassán
Durva Jancsár had élén -
E beszéd után pár hétre
Kánya vára felé mén
Holló fekete szakálla
Büszkén véle tova szálla
A vidéket rettenti,
S a tar fajjal eltölti;

De érintetlenül hagya
Mindent rémes utjában
Egyedüli gondolatja
A nő Kánya várában. 
Őtet kézre keríeni
Rajta boszuját tölteni
Ez volt minden szándoka
Feltétele és czélja. -

Dorottya hallván hiréből
Hassán bájos szépségét
Ördögi mosolyra fakadt
Látván már közeledtét;
Várj csak! Te is rabom leszel
Köszönheted hogy úgy tetszel -
Mondogatá magában -
Kéjes vad mámorában,

Kész eladni hazáját is
Csak teljesüljön vágya,
Parancsot adott tehát ki
Melyre elhült szolgája
Midőn érté, hogy levélnek
Vivője lesz, mely a bégnek
Szól és melynek tartalma:
Hogy a várt fel adandja;

A várbeli összes őrség
Mely három száz lehetett
Elrémülve e parancson,
Ment a merre mehetett,
Köztök Horváth és Frangepán
A várt rögtön odahagyván
Átkozták ez árulást
Női ármányt és csalást. -

Hassán közel volt czéljához
Midőn kapott levelet,
Melyből érté, hogy a várba
Szabadon is bémehet; -
Nagyobb részét így hadának,
S majd nem egész táborának
Künt hagyá a vár alatt,
A többivel béhaladt.

Dorottya elhagyattatva
Várában mindenkitől,
Remegve várta szép Hassánt
Nem borzadva tettitől. -
Törökkel ellepve a vár
A félhold is feltüzve már;
- Hassán késik – még sem  jön,
Hol maradhat ily későn?! -

Ily ötletek egymást üzik,
Az asszonynak agyában, -
S már már kétségbe esetten
Dúl és fúl unalmában;
Midőn egy török betoppan,
S mond: „Uramtól ily hírt hoztam,
Hogy éjfélig várhatod
Akkor majd megláthatod” -

Csendes minden. A teli hold
Világít az ormokon
Sugarai a félholdban
Meg törnek a várfokon
Álomtól leplezett a vár -
Csak az urnő virrasztva vár, -
Végre éjfél lemulik, -
És az ajtó megnyilik;

Elborzadva látja ekkor
S Hassánban meg ismeri
Lasztonyait, - szörnyü látmány!
Kápráznak tán szemei?  -
Meglepetés, és ámulás
Multak emléke, furdalás
Lelkét összemardozzák
Borzalmasan kinozzák,

Hogy a kit régen holtnak hitt,
Megcsalt és meg is vetett
És kit orgyilkosok által
Ocsmányul megöletett
Most nála így megjelenik -
Ezek annyira rettentik,
Hogy össze rogyik teste
Nincsen a ki megmentse! -

„Látlak tehát undok faja,
S gyalázatja nemednek,
Itt vagyok hogy dijját adjam
eddigi sok bünödnek!”
Igy szólt Lasztonyai hozzá -
Mint tigris úgy megrohaná,
S kihurczolá magával
Rettentő boszujával,

Őrültkélnt vitte a várnak
Délkeleti részébe,
S csak vad ordítása hangzott
A rémteljes éjfélbe,
Vak dühében egy toronynak
Tartott, mely egy sziklafoknak
Állott magas szélében
A vár árka fölében,

A toronytetőbe érvén
Egy rejtekhely volt ottan
Melyben emberi holttestek
Rakva voltak dugottan
Dorottyának áldozati,
Köztök férje és Baksai
A hű várnagy, meg többen
Ármánytól elveszetten.

Lasztonyai már az előtt
Ismervén a rejtlyukat
Martalékjával tehát most
Oda őrjöngve rohant;
Dorottyát a sötétségben
És elrekedt légü ürben
Egyedül ott bent hagyá -
Ily módon kinlódtatá. -

Dorottyának csak alig tért
Magához eszmélete
Midőn helyzetét borzadva
Látá kéltségbe esve
Rút agyrémek ijesztgették
Rémalakok körül vették,
Mint meg annyi boszorkány,
S egy egy tulvilági árny! -

Most testét egy zsibbasztó láz
Fájdalmasan ellepé -
És egy vas rostélyhoz rohant
Mely az ablakot födé;
Vélte hogy majd ott kibuvik
És a mélységbe leugrik;
Dühvel azt megragadta
A rostélyt kirántotta,

S a mint ez iszonyu tervét
Véghez vinni elkészült
Egy halál madár sivítva
Az ablakon bérepült, -
A hold is most előjövén,
Felhő alól, - és besütvén,
Holt arczokat láttatott
Mindent megvilágított;

Dorottya a rémületnek
Legfőbb tetőpontjára
Jutván eképp, fel mászott most
Az ablak párkányára
Sebesen onnét lerontott
És a mélységbe leugrott,
Halál madár üvöltött
Feje fölött süvöltött;

De a sors még nem akará
Szenvedésének végét,
Sőt inkább egyre halmozá,
S bünteté sok rut bünét,
Mert dühös lerohantában
Egy szikla csucs kiálltában
Ruhája megakadott,
S ő függve ott maradott. -

Lasztonyai ezek alatt
Uj tervektől üzötten
Sietett le a toronyból
Törökül öltözötten -
És a mint utját folytatja
A toronyt jól tova hagyja;
Valaki tartóztatja
Imigyen meg szólitja:

„Hova ragad indulatod
László te szerencsétlen!
Nem elég az, hogy elhagyád
Hazádat ó hitetlen? -
Nem elég hogy szenvedélyed
Miatt a pogányt vezérled?!
Sőt vétkedet halmozod
Még nagyobbra torlasztod,

Rettentő bün nyomja úgy is
Elhagyatott lelkedet
Mire gondolni sem mernél -
Tán elveszi eszedet!
De ím eljött már az idő
A jót, roszat nem kimélő,
Melyben büntetésedre
Tudd meg rémülésedre:

Hogy téged Bánffi Dorottya
Szült ez árnyék világra!
Az volt anyád és elhozott
Lindvárról Kányavárra, -
Kerecsényi nem türhetett
Mint fattyut téged megveetett,
Várából kidobatott
Mint férget ott künt hagyott;

De nekem a sors épp akkor
Arra vivé utamat
Megszántalak, felvevélek
És naggyá ápoltalak,
S így nevemmel hadfi lettél
Mig egészen elfelejtél, -
Mert midőn visszatértél
Engem többé nem lelél; -

Kerecsényi, noha gyülölt
Volt is előtte neved,
Megszeretett, s mint apródját
Várába vett tégedet; -
Igy történt, hogy ama bünbe
Irtózatos szerelembe
Keveredtél, mert anyád
Kedvelt; de nem mint fiát!

Lépteidet ezután már
Mindig szemmel kisérém,
Hogy éltedet megjobbítod
Naponként azt reménylém;
De látom, hogy boszud heve
Anyagyilkossá is teve -
Az ég keze utolért
Számlálhatlan bünödért! -

Forró szerelmemet egykor
Anyád félre vetette,
S Fekete Gábor, - ki atyád
Lőn – kapta meg helyette,
Kit mint vágytársat elöltem -
S ekkor szent életre tértem,
Most már vágyam teljesült
Kivánatom létesült;

Mert az, a ki szerelmemet
Oly gyáván megvetette,
Most gyermeke által éltét
Ily rútul elvesztette.
Már boszutól nem lángolok
Elégült kedélyel halok -
Ezt mondá néked ime
Szent Viszlói remete”- 

E szavak után eltünt a
Remete László mellől
Kinek egy mardosó érzés
Dult a keblében belől;
Villámként most visszafordult,
S a toronyba rontott nyomult,
Hitte, hogy ott találja
Dorottyát hová zárta,

De anyját a tudva lévő
Rejthelyen nem találva,
S a vas rostélyt az ablakra
Reá téve nem látva;
Szörnyü gyanura támadott -
Fejében megháborodott,
Mert gyanuja igaz lett
A mint hamar lenézett,

Mint dühös vad úgy mászott fel
Az ablak fülkéjébe
És eszét vesztetten rohant
Le a sziklás mélységbe,
A csucsra is ráugorván
ÉS anyját is vele rántván
Együtt vesztve zuhantak
Darabokra szakadtak,
Ekkor egy mindent rendítő
Roppanással a légbe
Repült a torony és véle
Annak egész környéke,
Mert puskapor közelében
Volt rejtve a föld mélyében,
A mi most meggyújtatott
Közibe tüz dobatott,

Szent Viszlói remete volt
A ki azt meggyujtotta
És ez által az egész várt
Porrá zuzta rontotta,
S utósó boszu hevével
A bent lévő török néppel
Együtt, most felvettetett
A légbe röpítetett! -

Emlékére a vér idők
Viharos századának
Nevezte a nép a várat
Akorban Kányavárnak -
S még most is ha a kósza szél
Romjain siralmasan kél,
Eszébe jut a rémhely-
S ajkán bús sóhajt nyom el!

Forrás: Tuboly Victor: Költészet csirái. Ősregék és vegyes költemények. N. Kanizsán, 1853.