Szulik József (1841-1890): Sugár Bandi

I.

Özvegy Gyöngyösiné és Sári leánya
Megelégedéssel élnek boldogságba;
Tul a kis hajlékon vágyaik nem szálnak,
Híre nyoma sincs ott a sopánkodásnak.

Dolgos egy leány is az a kedves Sári,
Dolog nélkül soha nem lehet találni,
Hogyha más dolga nincs: lemegyen a kertbe;
Talál ott olyasmit, s mi nincsen rendbe;

Le is jár a kertbe nem ritkán, de gyakran,
Legkiváltkép pedig lemegyen hajnalban,
Szép piros hajnalban, mikoron virága
Mind-mind illatozva mosolyog reája.

Szép piros hajnalban mikor a madárka
Édes dalt zeneg a bokornak aljába
Szép piros hajnalban, mikor Sugár Bandi
Szinte lenn a kertben szokott dolgozgatni.

Sugár Bandi nem más, mint a szomszéd fia;
Katonás egy gyerek, született dalia - -
Csakhogy most épen nincs szükség katonára,
Különben nem mondom, hogy annak nem állna.

De mégis nem állna, ej, ej dehogy állna,
Akkor a szép sári valjon mit csinálna?
Mit csinálna ő is? Hisz szivük úgy lángol,
Nem repedne-e meg a szerelmi lángtól?…

Most is ott lenn vannak, odalenn a kertben
Jaj, jaj de boldogok, istenem mindketten!
Piros hajnal ragyog oda fön az égen
Piros hajnal ragyog Sári arczán szépen.

Ott állnak indketten a kerités mellett:
Bandi tulsó felén, Sári pedig innét.
Beszélgetnek szépen, beszélnek mindenről,
De legesleginkább forró szerelemről.

’Ó édes Sárikám eszem a lelkedet!
’Tüzes fényességét honnan vette szemed?
’Ne nézz reám, ne nézz reám!… avagy nézz reám mégis
’Hogyha bár fényétől mindenem elég is.

’Hej be szép az arczád, de piros az arczád!
’Soh sem láttam én még ilyen piros rózsát.
’Gyere édes rózsám, oh gyere közelebb:
’Szép piros arczádat hadd csókolhassam meg!

„Majd elhallgat Bandi, majd adok én kendnek, -
„Még miket nem beszél, - hogy eszem a lelked -
„Azt ám!… majd megmondom… és – gyere közelebb!
„Szép piros arczádat had csókolhassam meg!

„Majd adok én csókot! Kend jól vigyázzon ám,
„Nem vagyok én ilyen, meg amolyan leány…
’Haragos gerliczem, nem is azért mondtam,
’S aztán hisz arczádat még meg sem csókoltam.

„Nem is szeretném ám – mert majd…” felelt Sára
Pedig dehogy tudna neheztelni rája,
Bandi nem is tudja, csak azt veszi észre:
Hogy kitárult karja már az ölelésre.

Hej de ám e földi boldogság mulandó…!
Jaj nektek szeretők: nyilik a kertajtó!
Jó hogy észrevette a csikorgást Bandi
Utczu!… soh’sem láttam akkorát ugrani…

Sárika pediglen irul-pirul szörnyen
Hogy meglátta anyja meglehetett könnyen
De még sem látta meg, csak beszédet hallott
Kérdezte is Sárit, hogy valjon ki volt ott?

Akadozott a lány szörnyü zavarjában,
Hanem magához jött mégis hamarjában. - - 
’Ki lehetett volna, édes anyám!… senki,
’Talán engem hallott itten énekelni.

„No, no édes leányom meglehet, meglehet,
„Nem is épen azért kérdtelek tégedet,
„Hanem hát csak mégis, mert úgy tetszet nekem,
„Mivelhogy nem az volt mégis jobb szeretem.

II.
Ámde hol van a sziv, a melyben nem lenne
Némi fukarság, mi vágyat ne teremne,
Legkivált ha az, mit elérni kivánna,
Kevés áldozatért önmagát kinálja.

Igy van Gyöngyösiné, szegény özvegy asszony,
Ki gondolhatná, hogy pénz után ne kapjon?
Most pediglen arra nagyon szép alkalma,
Egyéb sem kell érte: lányát férjhez adja.

Csendes este ülnek künn az eresz alatt,
Megvilágítja a fényes hold arczukat.
És ha jól veszem ki: Sárinak szemébe
Egy könycsepet látok… aláhull képére.

’Édes anyám, kérem, én azt nem tehetem,
’Mert hisz Solymos Pistát soh’sem szerethetem,
’Az igaz, hogy gazdag, mit ér gazdagsága,
’Ha szívem örömét abban nem találja.

’Már sokszor hallottam, hogy ily boldogtalan
’Asszony az, kinek nem szeretett ura van,
’Soha sincsen nekik egy édes órájuk…
’Édes anyám, kérem, csak ezt ne próbáljuk!

„Soh’se hidd azt lányom! Olyan a szerelem,
„Hogy észre sem veszed mikor majd megjelen,
„S aztán mindened lesz, a mit szived kiván,
„Neml esz fogyatkozás, miben sem lesz hiány

’Nem, nem édes anyám, mert már az én szívem…
Itt elhallgatott nem mondta ki egészen,
Hanem arczájára vérpirosság szálla,
Mint a liliomra szép hajnal sugára.

De az anya patatat föl most szörnyen,
Észre vette mért nem mondta ki egészen,
Volt is ezután az, a mi még soha sem,
Szidta szegény Sárit szörnyükép, éktelen.

És a nagy szidásnak az leve a vége,
Hogy Sári Pistának leszen felesége
Sugár Bandit pedig látnia sem szabad…
Jaj szegény kis leány a szived megszakad!

A szerető szivnek valjon ki parancsol?
Fényes ábrándival merre nem barangol?
Egy percz alatt összejár multat jövendőt,
S bárhol föltalálja a kedvest, szeretőt.

A szép Sárika is, ámbátor nem szabad,
Gyakorta gondola Bandira ezalatt.
S szivének egyedül az a kivánsága,
Hogy a kedves fiut még egyszer meglássa.

Találkozott eztán egyetlenszer vele,
Ekkor elbúcsúzott mindörökre tőle;
Mintha halni menne egyik vagy amásik:
Hullatja könyeit, hullatja sirásit.

III.
Egy hónap mult el már, egy kinnal tel hónap,
Sárinak könyei beh sokszor omoltak,
Beh sokat könyezett siránkozott szegény,
De nem szánakozott édes anyja szivén.

Egy hónap mult el már itt a lakadalom,
Sárinak szívében kettős a fájdalom -
„Szereted-e ezt a legényt?kérdi a pap -
„I...igen – mond a lnáy – s szive majd megszakad…

„Elmult – és vége van már az esküvésnek
a vendégek vigan haza felé térnek.
Huzzák a czigányok zeng a magyar nóta…
„Ej haj dinom-dánom! Beh nagy kedvem van ma.”

Haza érnek ekkép és asztalhoz ülnek.
Tele van az asztal, hiszen nagy az ünnep,
Nagy az ünnep, öröm, kiki részt vesz benne,
Csak a menyasszonynak nem jő meg a kedve.

Ott ül a többi közt, nézi hogy vigadnak -
Fején koszoruban szép virágok vannak -
Jaj töviskoszoru – ő annak gondolja -
Le is tépné – tudom – hogy ha szabad volna...

Megzendül a zene, olyan vigan zendül
S aranyos virágom könyhull a szemedbül?
Ne sirj oh ne könyezz, fojtsd el a bánatot!
Talpra hej vőlegény, fogd a menyasszonyod!

Járja a táncz járja, olyan czifrán járja,
A sarkantyu úgy meg-pönök a nótára.
„Három a táncz, huzd rá! Három a táncz, három,
Mig a lábom birja, addig folyton járom.”

Vőlegény menyasszony kezdi most a tánczot.
Solymos Pista, hej te, milyen vigan járod!
Jaj te szegény Sári, milyen búsan járod,
Látom a szemedből: nem ez a te párod…

Sugár Bandi n éni, csak messziről nézi,
Mert csak közeledni sem szabad ő néki,
Köny ragyog szemében… búsan eltántorog.
Majd kiveri mellét szive akkép dobog.
***
Herevad a szép Sári, sápadt az arczája,
Az öröm be régen nem ült ki reája;
Mint az őszi szellő lengel sohajtása,
Elhall mint a virág… nem sokáig állja.

Édes anyja látja: egyre, egyre sápad,
S jól tudja, mi baja a szegény leánynak!
Érezi, hogy mit tett, de hiába hányja,
Nem segithet rajta: oda van leánya!

IV.
Sugár Bandi, szegény összeszedte magát,
Senkinek sem szólott: csendesen állt odább;
Kisérője szive nehéz búbánata,
És forró szerelmet – más senki sem vala.

Bujában mit tere? Katonának állott,
Összevisszajára országot, világot;
De hiába jára, nyugtot sehol se lelt:
Nem elégité ki szemmisem a kebelt.

Nyolcz esztendő után, mikor visszatére
Szine alig ismert szülő helységére.
Őt sem ismerék már, régen elfeledték,
Sirban vannak azok, a kik őt szerették.

Ismerősök között ismeretlen vala,
„Mit akar itt nálunk ez a rongyos baka?
Bizonyosan lopni akar… így fogadják.
Ő csak rájok tekint, elfojtja haragját.

Akaratlanul a temetőbe téved, -
Érzi, hogy itt talál majd kikötőt, révet
Körültekint és egy kis sirhalmot látva! -
Ráborul kedves mohos sirhalmára.

Forrás: Magyar Mihál KALAUZ. Ismeretterjesztő  és szépirodalmi hetilap a nép jólétére. III. évf. 2-3. sz. 1859. jan. 8., 15.