Tuboly Viktor (1833-1902): Kánya vár

 

Szép Zalának báj vidékén
Merre Göcsej elnyulik,
Hol hegyek és erdők között
Szala vize elfolyik,
S hol egy völgyi kanyarulat
Bérczes és vadon szorulat
Hordozza a Váliczkát
E kis gyöngy patak árját.

S merre Bunya vad rengeteg
Mindig jobban elterül
Százados agg tölgyeivel
Durván elkietlenül;
Ott egy regényes lapályon
Erdős és hegyes határon
Egy falucska terjedez
Lent a völgyben  mélyedez

Kányaföld – melynek nyugoton
Fekvő hegyes részében
Büszkélkedett egy régi vár,
Ez van a nép hitében -
Ennek most már kevés nyoma,
Mert az időnek vas foga
Csak romokban láttatja,
Hogy ott hajdan vár vala.

Ős időkben Sárkány család 
Birta ez erősséget
Mátyás király ajándoka, -
Mert vivtak dőcsőséget:
De későbben osztályozás
Leány ági szakadozás
Által Kerecsényiek
Benne megöröködtek.

László végső ivadéka
A Kerecsényi fajnak
Gyulai várkapitány lett, -
S azt feladta a tarnak,
Ezért őtet lánczra füzték
Hitszegőn le is fejezték, -
S csak egy fia maradott
Ki Kányaváron lakott.

Kristóf urnak deli nője
Bánffi Dorottya asszon,
Ismeretes a vidékben
Buja vágyiról nagyon; -
Hogy kedvét jobban tölthesse
És csalárdságit üzhesse,
Férjét elemésztette
Méreggel megetette.

Most már senki akadályul
Nem szolgálván utjában,
Kéjét szabadon élvezte
Félre dugott várában,
Sok számos magyar urakat,
És hadban vitéz ifjakat
Magához csábítgatott,
Szépségével ámított.

De még ezt sem elégülvén
Fertelmes természete,
Pórfiukat is várába
Későbben édesgete -
S midőn velök kéjét tölté
Rendre őket megöleté,
Hogy tettét ne tudhassák,
senkinek ne mondhassák. -

Lasztonyai László hires
Hős a csaták zajában,
Sokáig vitézül harczolt
Zápolyának hadában; -
De nem tudni hogy mi okból,
Tán valami rágalomból
Egyszer haza vergődött
Kristóf urhoz szegődött.

Kerecsényi mint apródját
Várába felfogadta,
Nem is gyanítván hogy nője
Ezt is majd elcsábítja, -
Pedig úgy letŧ; - már mindenét
László tiszta hő szerelmét
Is, e nőnek áldozá
Őtet úgy behálózá; -

De midőn Kristóf cselszövény
Által veszté életét,
László mellőztetni látá
Mások mellett szerelmét;
Mig Dorottya őt megunta
Bérgyilkosokat fogada,
A kik őt is meg ölnék,
S a vár árkába vetnék.

De László vitézségével
Életét is megőrzé,
S kardja éle gyilkosait
Azonnal lefegyverzé,
Kik félve ezt eltagadták
És urnőjöknek azt mondták,
Hogy valóban megölték,
Vár árkába vetették.

László pedig oly terveket
Alkotott most fejében,
Melyek mint egy duló vihar
Lángoltak elméjében;
Szivszaggató fájdalmával
Szerelmi vágy boszujával,
A várból ki bujdosott,
Messze földre elfutott. -

Ekkor történt, hogy honunkban
A töröknek hatalma
Feldúlt mindent nem ismervén
Kegyelmet vad uralma, -
Szegény hazánk sivataggá
És szánandó martalékká
Változott mint dúlt halom,
Nem volt itten irgalom! -

Vad Szolejmán ozmán népét
Rabolni szét küldözé
Mely a magyart öldökölve
Hazájában üldözé;
Többi között egy tar csapat
Kanisa vidékén halad, -
Midőn ott már rég óta
Parancsot török oszta.

Béhaladván Kanisába
A várba felmenének,
S vezetőjök parancsára
A basához térének;
Vezérök egy fiatal bég,
Kit szépséggel áldott az ég,
Bément a vár urához
Mehmet-Ali basához.

Mehmet-Ali keleties
Pazar fényü szobában
Parancsait osztogatá
Elözönlő kéj árban -
Midőn hozzá Hassán belép,
Kit rabolni küldött nem rég, -
S e szavakkal szólitja,
Ily beszéddel ámitja:

„Parancsod következtében
Sziget felé elvalék,
Kapos és Babócsa táján
Seregemmel száguldék; -
De semmi jót nem mondhatok,
Mert e nyakas vad magyarok
Várukat védelmezik,
Mint sasok körül lepik.

Zrinyi már is kirohanást
Próbál Légrád ormiról,
Vezérünk félve sugdoznak
Szecsődinek harcziról,
Láttam, miként Pethő ront bont,
S Keszthelynél tán most is vért ont,
uram! Ez mind nem jó jel
Félholdunk veszélyével” -

„Elég volt már – szólott Ali -
Ne beszélj e kutyákról,
Mert Alláhra! Fejöket mind
Elüttetem nyakukról,
Hirét sem hagyom e fajnak,
Néked mondom, mint magyarnak, -
De ki hozzánk áttértél,
És jobb hittel cseréltél, -

Magam vezérlem népemet
Sümeg rettentésére,
Meglátom Kapos, Babócsa
mit mond jöttöm hirére,
Légrádnál is azt a nyakast
S a Csáktornyai hatalmast
Majd  rendre igazítom,
Gyáva ebként szétzuzom;

Te pedig négy öt ezernyi
Vitéz hős seregeddel,
Göcsej hegyét rendre mászod
S hódítod uj hiteddel;
Legelsőben Kányavárát
Ama tájnak legfőbb zárát
Gyorsasággal megvivod,
Szép asszonyát is birod -”
**
Szép deli termetü Hassán
Durva Jancsár had élén -
E beszéd után pár hétre
Kánya vára felé mén
Holló fekete szakálla
Büszkén véle tova szálla
A vidéket rettenti,
S a tar fajjal eltölti;

De érintetlenül hagya
Mindent rémes utjában
Egyedüli gondolatja
A nő Kánya várában. 
Őtet kézre keríeni
Rajta boszuját tölteni
Ez volt minden szándoka
Feltétele és czélja. -

Dorottya hallván hiréből
Hassán bájos szépségét
Ördögi mosolyra fakadt
Látván már közeledtét;
Várj csak! Te is rabom leszel
Köszönheted hogy úgy tetszel -
Mondogatá magában -
Kéjes vad mámorában,

Kész eladni hazáját is
Csak teljesüljön vágya,
Parancsot adott tehát ki
Melyre elhült szolgája
Midőn érté, hogy levélnek
Vivője lesz, mely a bégnek
Szól és melynek tartalma:
Hogy a várt fel adandja;

A várbeli összes őrség
Mely három száz lehetett
Elrémülve e parancson,
Ment a merre mehetett,
Köztök Horváth és Frangepán
A várt rögtön odahagyván
Átkozták ez árulást
Női ármányt és csalást. -

Hassán közel volt czéljához
Midőn kapott levelet,
Melyből érté, hogy a várba
Szabadon is bémehet; -
Nagyobb részét így hadának,
S majd nem egész táborának
Künt hagyá a vár alatt,
A többivel béhaladt.

Dorottya elhagyattatva
Várában mindenkitől,
Remegve várta szép Hassánt
Nem borzadva tettitől. -
Törökkel ellepve a vár
A félhold is feltüzve már;
- Hassán késik – még sem  jön,
Hol maradhat ily későn?! -

Ily ötletek egymást üzik,
Az asszonynak agyában, -
S már már kétségbe esetten
Dúl és fúl unalmában;
Midőn egy török betoppan,
S mond: „Uramtól ily hírt hoztam,
Hogy éjfélig várhatod
Akkor majd megláthatod” -

Csendes minden. A teli hold
Világít az ormokon
Sugarai a félholdban
Meg törnek a várfokon
Álomtól leplezett a vár -
Csak az urnő virrasztva vár, -
Végre éjfél lemulik, -
És az ajtó megnyilik;

Elborzadva látja ekkor
S Hassánban meg ismeri
Lasztonyait, - szörnyü látmány!
Kápráznak tán szemei?  -
Meglepetés, és ámulás
Multak emléke, furdalás
Lelkét összemardozzák
Borzalmasan kinozzák,

Hogy a kit régen holtnak hitt,
Megcsalt és meg is vetett
És kit orgyilkosok által
Ocsmányul megöletett
Most nála így megjelenik -
Ezek annyira rettentik,
Hogy össze rogyik teste
Nincsen a ki megmentse! -

„Látlak tehát undok faja,
S gyalázatja nemednek,
Itt vagyok hogy dijját adjam
eddigi sok bünödnek!”
Igy szólt Lasztonyai hozzá -
Mint tigris úgy megrohaná,
S kihurczolá magával
Rettentő boszujával,

Őrültkélnt vitte a várnak
Délkeleti részébe,
S csak vad ordítása hangzott
A rémteljes éjfélbe,
Vak dühében egy toronynak
Tartott, mely egy sziklafoknak
Állott magas szélében
A vár árka fölében,

A toronytetőbe érvén
Egy rejtekhely volt ottan
Melyben emberi holttestek
Rakva voltak dugottan
Dorottyának áldozati,
Köztök férje és Baksai
A hű várnagy, meg többen
Ármánytól elveszetten.

Lasztonyai már az előtt
Ismervén a rejtlyukat
Martalékjával tehát most
Oda őrjöngve rohant;
Dorottyát a sötétségben
És elrekedt légü ürben
Egyedül ott bent hagyá -
Ily módon kinlódtatá. -

Dorottyának csak alig tért
Magához eszmélete
Midőn helyzetét borzadva
Látá kéltségbe esve
Rút agyrémek ijesztgették
Rémalakok körül vették,
Mint meg annyi boszorkány,
S egy egy tulvilági árny! -

Most testét egy zsibbasztó láz
Fájdalmasan ellepé -
És egy vas rostélyhoz rohant
Mely az ablakot födé;
Vélte hogy majd ott kibuvik
És a mélységbe leugrik;
Dühvel azt megragadta
A rostélyt kirántotta,

S a mint ez iszonyu tervét
Véghez vinni elkészült
Egy halál madár sivítva
Az ablakon bérepült, -
A hold is most előjövén,
Felhő alól, - és besütvén,
Holt arczokat láttatott
Mindent megvilágított;

Dorottya a rémületnek
Legfőbb tetőpontjára
Jutván eképp, fel mászott most
Az ablak párkányára
Sebesen onnét lerontott
És a mélységbe leugrott,
Halál madár üvöltött
Feje fölött süvöltött;

De a sors még nem akará
Szenvedésének végét,
Sőt inkább egyre halmozá,
S bünteté sok rut bünét,
Mert dühös lerohantában
Egy szikla csucs kiálltában
Ruhája megakadott,
S ő függve ott maradott. -

Lasztonyai ezek alatt
Uj tervektől üzötten
Sietett le a toronyból
Törökül öltözötten -
És a mint utját folytatja
A toronyt jól tova hagyja;
Valaki tartóztatja
Imigyen meg szólitja:

„Hova ragad indulatod
László te szerencsétlen!
Nem elég az, hogy elhagyád
Hazádat ó hitetlen? -
Nem elég hogy szenvedélyed
Miatt a pogányt vezérled?!
Sőt vétkedet halmozod
Még nagyobbra torlasztod,

Rettentő bün nyomja úgy is
Elhagyatott lelkedet
Mire gondolni sem mernél -
Tán elveszi eszedet!
De ím eljött már az idő
A jót, roszat nem kimélő,
Melyben büntetésedre
Tudd meg rémülésedre:

Hogy téged Bánffi Dorottya
Szült ez árnyék világra!
Az volt anyád és elhozott
Lindvárról Kányavárra, -
Kerecsényi nem türhetett
Mint fattyut téged megveetett,
Várából kidobatott
Mint férget ott künt hagyott;

De nekem a sors épp akkor
Arra vivé utamat
Megszántalak, felvevélek
És naggyá ápoltalak,
S így nevemmel hadfi lettél
Mig egészen elfelejtél, -
Mert midőn visszatértél
Engem többé nem lelél; -

Kerecsényi, noha gyülölt
Volt is előtte neved,
Megszeretett, s mint apródját
Várába vett tégedet; -
Igy történt, hogy ama bünbe
Irtózatos szerelembe
Keveredtél, mert anyád
Kedvelt; de nem mint fiát!

Lépteidet ezután már
Mindig szemmel kisérém,
Hogy éltedet megjobbítod
Naponként azt reménylém;
De látom, hogy boszud heve
Anyagyilkossá is teve -
Az ég keze utolért
Számlálhatlan bünödért! -

Forró szerelmemet egykor
Anyád félre vetette,
S Fekete Gábor, - ki atyád
Lőn – kapta meg helyette,
Kit mint vágytársat elöltem -
S ekkor szent életre tértem,
Most már vágyam teljesült
Kivánatom létesült;

Mert az, a ki szerelmemet
Oly gyáván megvetette,
Most gyermeke által éltét
Ily rútul elvesztette.
Már boszutól nem lángolok
Elégült kedélyel halok -
Ezt mondá néked ime
Szent Viszlói remete”- 

E szavak után eltünt a
Remete László mellől
Kinek egy mardosó érzés
Dult a keblében belől;
Villámként most visszafordult,
S a toronyba rontott nyomult,
Hitte, hogy ott találja
Dorottyát hová zárta,

De anyját a tudva lévő
Rejthelyen nem találva,
S a vas rostélyt az ablakra
Reá téve nem látva;
Szörnyü gyanura támadott -
Fejében megháborodott,
Mert gyanuja igaz lett
A mint hamar lenézett,

Mint dühös vad úgy mászott fel
Az ablak fülkéjébe
És eszét vesztetten rohant
Le a sziklás mélységbe,
A csucsra is ráugorván
ÉS anyját is vele rántván
Együtt vesztve zuhantak
Darabokra szakadtak,
Ekkor egy mindent rendítő
Roppanással a légbe
Repült a torony és véle
Annak egész környéke,
Mert puskapor közelében
Volt rejtve a föld mélyében,
A mi most meggyújtatott
Közibe tüz dobatott,

Szent Viszlói remete volt
A ki azt meggyujtotta
És ez által az egész várt
Porrá zuzta rontotta,
S utósó boszu hevével
A bent lévő török néppel
Együtt, most felvettetett
A légbe röpítetett! -

Emlékére a vér idők
Viharos századának
Nevezte a nép a várat
Akorban Kányavárnak -
S még most is ha a kósza szél
Romjain siralmasan kél,
Eszébe jut a rémhely-
S ajkán bús sóhajt nyom el!

Forrás: Tuboly Victor: Költészet csirái. Ősregék és vegyes költemények. N. Kanizsán, 1853.