Maupassant, de Guy (1850-1893): Különös hóditás

 

Egy ifju ment a köruton tovább
Sietve és a zajjal nem törődve,
Nem leste a sok lányka mosolyát,
Akik kacagva ringtak el előtte,
Egyszerre egy ruhának parfüme
Legyinti meg... Felnéz... Egy égi, szép nő.
És szó mi szó, a nyaka oly üde;
Termetje karcsu, gömbölyü, igéző.
Követte. Mért? Vajjon kit nem sodort
Vak lázba bája egy kis női lábnak?
Ki nem üzött egy hószinü fodort?
Megyünk - s botor szerelmünk játszva rángat.
Harisnyáján sorsát kereste ő.
Csinos? - De a szegény se hord ma rongyot.
Paraszti vér-e, vagy előkelő?
Firtatta buzgón, hogy bukott-e, boldog?
A nő hallotta, hogy jön és megállt.
Még sohse látott ilyen égi szépet.
Szivébe rontó tüz bús vésze szállt
S remegve, boldogan hozzája lépett,
Hogy a fülén át víjja meg szivét...
Ám nyomba nagy csoport zugott megettük.
Tolongva bámult a szájtáti nép
A hölgyét hiába leste-várta - eltünt.
Először is dühöngött bosszusan,
Kereste nyugtalan epedve, vágyva
S nem várva meg, mig az est lesuhan
Hazafutott s korán bebujt az ágyba.
Azt véled e fiu naiv s kopott;
De mit csinálna, ha álmot se szőne
S nem édes-e, mig künn a szél zokog,
Gondolni a tűznél egy égi nőre?
E röpke perc tüzelte s nyolc napig
Kerengve szállt az álmok lepketánca,
Remegve dobbant a bús, árva szív
S édes hazugság ringatgatta játszva.
Csak álmodott merengve egyedül,
Épitgetett ezernyi büszke légvárt,
Hisz a sziv a csaláshoz menekül,
Ha forr a vér s nem jő a nő, a régvárt.
És sorba vette az országokat,
Hellaszba szállott képzeletbe véle
S mint régimódi balladalovag
Mellette állott mindig a veszélybe,
Olykor a mélységnél, a hegy alatt
Folyt a vidám, szelid, szerelmi kettős
S ha végre intett a szent pillanat,
Csókot lopott, kapott a szeretett hős.
Egymáshoz nyomták égő arcukat
A postakocsin, ő s az álmodó lány
S száguldtak - édes volt a hangulat -
A hold ezüstösen fürdött a tócsán.
Egyszer merengő várurnő gyanánt
Jelent meg a gót balkonon a nője,
Máskor zavarva a riadt magányt,
Agárcsapattal vágtatott előre.
Apródja volt s követte mindenütt,
A hölgy a vén báróhoz hűtelen lett.
Szerette és úrnőjével együtt
A nagy, süket erdők ölén merengett.
Igy álmodott könyezve, réveteg,
Barátjait se türte már körülte.
Számüzve élt, de ahogy este lett
A fák alá egy korhadt padra ült le.
***
Egy reggel, amint ágyán elnyulott
Kényelmesen ásitva - kelt a hajnal -
Barátai, vidám kirándulók,
Berontanak zajongva, vig kacajjal.
A rétre készültek mindannyian,
Csónakra kapni, bújni a mezőket,
Pezsgőzni a rét zöld füvén vigan
S a nyárspolgárokat heccelni főleg.
Az ifju csak játszotta a komort,
Azt mondta nincs inyére ilyen ünnep,
De hogy tovább ment a zajos csoport,
Merengve nézte, amint messze tüntek.
S vágyott a partra... A szabadba kint
A mormoló víz csillogtatja sodrát,
Tovább suhannak ott bús álmaink,
Mint a vizek mélységein a holt ág.
S van-e hatalmasabb és nagyszerűbb,
Mint futni részeg, céltalan futással,
Beszivni a friss, harmatos derűt,
Míg az acélos hegylég zúgva szárnyal?
A kis patak meg mormol édesen,
Elcsítul a bú a galyak dalától,
Lelkünk lebeg, kinyil a végtelen,
A gondolat száll imbolyogva, távol...
Nyomban fel is kel, hívja inasát,
Eszik, ruháját perc alatt felölti,
Vonatra ül, Marlyba vágtat át,
S az állomáson várta már a többi.
***
Az éj könyétől csillogott a rét;
Könnyű ezüst köd szálldogált körötte;
Madár dalolt; s a vízen szanaszét
Szikrát dobált a napfény tündökölve.
A nedv pezseg, a fáknak lombja zöld,
Zúg a nagy élet az őskedv zajátul,
Az ébredő fényben dalol a föld,
A test s a lélek boldogan kitágul.
Igaz, kitünő volt a reggeli,
S talán a bor is kissé elkapatta,
De szíve vad örömmel volt teli,
Mikor a gyors hab-ár táncolt alatta.
Lassan megindult a kicsiny ladik;
A nádba suttogott a könnyü szellő,
Bámulta a viz tiszta fodrait
És lelke könnyü lett, vidor, merengő.
Aztán eveztek; a lapát zaját
Kemény ütembe törte meg az ének
S a dalra csappanó serény lapát
Kavarta a tajtékos, tiszta mélyet.
Már az ebédre készülődtek ott,
Mikor sietve jött sok fürge csolnak.
Egy féktelen kacaj riadt legott...
És ez szíven találta álmodónkat.
Ő volt, a szép imádott! Énekelt,
Kacsója forgatgatta lenn a kormányt.
Az ifju elsápadt, a szíve vert,
Mig a habok gyorsan továbbsodorták.
***
Ebéd alatt is búsult szótlanul!
Egy nyári korcsma terraszára mentek,
Zöld hárs vetett árnyat susogva túl
S szőllők szegélyezték a kicsi kertet.
Jött azután a többi evezős;
Zajongva vertek harsogó, szilaj zajt.
S a vig fiuk - megannyi büszke hős -
Pehely gyanánt emelgették az asztalt.
A lány velök volt, itta a likőrt.
Ő nézte, az meg csak kacagta lustán,
Kacsintgatott s hogy nem mozdult, kitört:
"Valóban szentnek tartasz kis butuskám?"
A nőhöz ült most s majd elállt szava;
De már utóbb mosolygott balga álmán,
Mert látta nem hűs arisztokrata,
Ellenkezőleg, könnyed és vidám lány.
A villájáról etegette őt
"Egyél patkányom, kis cicám, bolondom"
Együtt távoztak, hogy az este jött
És nem aludt hősünk az éjjel otthon...
***
Igaz gyöngyöt várt a fiú, való,
S hamist talált, de szól a régi példa:
"A percnek élj" és nem hazug a szó -
A túzok elszáll s oly jó egy veréb ma.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.