Hegedüs István (1848-1925): Lobog, lobog… 1866.

 

Lobog, lobog szelid csendes lánggal lobog
A tűz kandallomban,
Elmerengek hosszan, elmerengek mélyen
Mintegy félálomban.

M a g á n y o s  láng üres, elhagyott szobában
Ábrándosan reszket
Üres, elhagyott sziv, mely világot vet
Még az emlékezet.

Egykor szívem csendes, nyugodt tengerszem volt,
Az eget tükrözte,
És a csendje a mély sejtelmes moraja
Vegyült halkan közbe.

S a mélyt átragyogták ragyogó csillagok,
Tündökletes álmok…
Mélyén mostan úsznak hullámzó fellegek,
Setétlő hullámok.

Körül erdő zengett, zengő madárdaltól
Most susogva kérdi:
Levelét hullatva a fák sárga lombja:
Többé miért élni?

Hová lett a fénylő, napsugaras tavasz?
Ősz van, bús, kietlen…
Hová lett a fénylő, ragyogó boldogság
Szomoru szivemben?

Andalgva nézem: a tűz kandallomban
 Néha fel-fellobban,
S elmult boldogságom emlékén borongok
Mind-mind álmadóbban.

Mi is a boldogság? A fénynek a szivben
Muló csillanása.
Visszhang, mit a sziv ad a minden rejtélyes
Örök hymnusára.

Elalszik a láng már. Éjfélt üt az óra,
Talán ezt susogja:
Boldogságra mit vársz? Fáradt szived vágyik
Örök nyugalomra.

Elaludt a láng már, sötét hamvas üszke
Már egyet se lobban.
Elmerengek hosszan, elmerengek mélyen
Mintegy félálomban.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 7. sz. 1884. febr. 10.