Galambosi László (1928-1999): Hirosima

Satos szobája ajtaját kitárva
a fénybe lép, hogy anyját megkeresse,
a part fölött, a fűben tarka nyája,
kilenc fehér s vagy harminc barna kecske.
Közöttük áll a ráncos, agg anyóka,
a végtelenbe bámul tompa szemmel,
haját a szél kis homlokába hordja,
vitázik tán a lét fölött a csenddel.

- Beszélj anyám! A reggel partra ringott,
a Nap virága ég az óceánon,
szíved szívéből csald elő a titkot,
eljő-e ma, ki bennem él, a párom?

- Szívem ma bús, oly rosszat érzek drágám,
kígyó kúszott ki álmomban kezemből,
az égig nőtt, mint ült e véres párnán…

- Anyám ne félj! Páncélom nőtt tejedtől…

De nézd, a sziklán jő Taka, a gyermek,
szemén feszül a holnap drága habja,
haja sűrű, mint nővérének Kennek,
kit nékem ád a tenger bátor atyja.

Barátom üdv!Atyám mondd merre jár ma,
az óceán, a Vén már kedvezett-e?
Fehér halat lökött-e hálójába?
Taka, a szellem szálljon szép fejedre!

Taka szívén a fájdalom dörömböl,
csorog mély könnye véreres patakja,
sötét az ég, a mámort most a földről
a döbbenet s a szörnyhalál aratja.

- Atyám, szegény a drága vízre szállott,
uram, Satos! a Borzalom Lidérce
a habba nyúlt és, mint a cet a hálót,
a partot és a csónakot letépte.
Dörögve dőlt a part, az omladéka
kemény atyám fejét recsegve törte,
a vízben meghalt mind a tarka béka,
kezem cafat, levált a hús a gőzbe…
Ó Ken, ki tőlünk két na távolságra
az esküvőre készült, - hajthatlan,
téboly foná be a sűrű, rémes gyásza
szívében forr, mint láng fölött a katlan.

Satos fehér. A hír kegyetlen ökle
szívébe vág… a kínnak vére fröccsen:
- Vidor pribék, - ki napom mélybe lökte -
porrá repülsz még átkozott a ködben!!!

Dülöng szegény, majd csónakjára dőlve
zokogva sír… a bánat szárnya reszket,
Taka sötéten áll egy barna kőre
és gyötrelmükre fűzi föl a csendet.

- Ledőlt az ég. Ha láttad volna halni
a kunyhók közt a nyájat és az embert,
a szél a fűre nem tud nyársat rakni…
a zord Lidérc kigyújtja mid a tengert.
Ó, távolabb a végtelenbe égni
riadtan láttam templomot és házat,
dagadt sebektől kínzott, sánta férfi
csúszott felém hörögve, míg a fákat
kolonc-kezének vére bélyegezte,
sikoltva sírt… elájult és az arcát
sebes szemének mérge permetezte.
Fölé hajoltam, te balga isten,
ki tűzre lökted ezt az árva földet,
szívedben már az irgalomból sincsen?!
Barbáraid, mondd mért minket gyötörnek?!

Nyögött szegény, a borzalom-gyalázta,
vizem szemének ajtaját nyitotta,
felült, a láz szavának rongyát rázta,
vibrált kezének széttört barna csontja.

„Ó nézd, amott a hegy fölött a Holdat,
alatta most a fájdalom világít,
az isten-szülte had mind földet ronthat…
nyomukban genny és őrület csírázik!”

- És láttam! Hol a csonka ujjak túrtak,
az óceánból máglya tört az égre,
sötét kötélként tépve szét az utak,
tetők gerince tántorog a mélybe.
Vörösen izzott indulatom kardja,
kiáltok… ajkam őrült vétket átkoz:

A hóhér testét véres folyam hajtsa
a dicsőségtől díszes másvilághoz!

Ó csonka vén, kit csúszva ide űzött
a mérget-szóró, villámló Zarándok,
szavad vasával én az árva küldött
kemény csatákra csónakomba szállok…

Szemed tüzére havat hord az éjfél,
kabátom gyolcsán ringasson a béke,
megégett tested lent a csonka révnél
iszappá hullik szét a sűrű mélybe.

Meghalt, a testét búsan mélybe vittem,
hallgattam tompán kacagnak fölötte,
mert kacagtak a tajtékok a szirten,
kezükkel durván homlokomra bökve…

Apám halott, a nővérem téboly,
szívünk fölött már megdermedt a hajnal,
borum patakja véres, merre szétfoly,
kínok dagasztják messze-zengő jajjal…

Uram, Satos, gyerünk Hirosimába!
Én félig holt az irtózat helyére
indulni vágyom rongy erőm kínálva,
karunkra vár a bánat béna népe!

Az ősz anyától mindketten búcsúzva
három napig sietnek, mint az árnyék
s eléjük lép a város nyögve, zúgva,
szemükre festve rettentő parádét.

Hörögve ég a szépség, drága szobrok
pattannak szét, mint óriási kardok,
házak szemében égő hullacsontok,
ember-fejek, rég lágy ölekbe hajtott,
tört tornyai a fény szent templomának,
szívódnak át és rothadnak a szennybe…

- Satos, uram! … a holtak minket várnak,
szegény uram… e bénák lárva teste
köröskörül a szennybe bukva csúszik,
szemük helyén a vakság kelyhe nyílik,
vízért bolyong egy Átok nézd a kutig,
vagy éli azt, hogy tántorog a sírig?!
Csontváz röhög s a lángok köntösében
zokogva dől a gyár a durva ködbe…
szegény uram, ma térdig jársz  vérben,
a Szörnyhalál a mérget zengve főzte!

Bolyong Satos s Taka, az ég vörösen,
lobogva nyelné már az egész földet,
kemény Satos s Taka s tűz-rögökben
hullák szemére húzza rá a csöndet.

„ANYÁM!”
sikolt egy üszkös-orrú gyermek,
„rizses kezedben pókok imbolyognak”…
s irtózva dől a tűzzel-szántott gyepnek,
fejére húzva szárnyait a rongynak.

„VIZET! VIZET!”
így hördül most a másik,
sötét kezekben csorba csésze roppan,
és térdein az asszony nyögve mászik,
vizet kutat a tikkasztó romokban.

Az állatok is, mint a holtak némán,
puffadt tetemmel lángolnak a tűzbe,
a tenger dőzsölt tenger martalékán,
a szürke Napot zubbonyára tűzve.

Madárcsicsergés, füttyök drága érce
a lombok üszkén nem csillog vidáman,
halál suhant a madarak szivébe,
halál suhan a rongyos, béna fákban.

Sok vér-virággal hímzett ember-erdők
vonulnak némán, hullámzó sorokban,
lehulló rongyuk erre ló g – bőrkendők –,
szemük fagyában bánat-gyertya lobban.

A sáros égen szél-lovak rohannak,
patájuk bíbor szikrát szór a földre,
nagy púpja nő az izzadó folyamnak,
hullák forognak barna-sárga körbe.

Hirosima! Ó torz fiak szülője,
fejed felett az öldöklő halál még,
a lég nagy átkos tavában bünözve
vonul tíz évig százezer kaszás nép.
Sugár-halál suhanva mérget öntöz,
a méhbe hull és korccsá nő a magzat,
fekélyek forrnak durván gyenge bőrhöz,
dagadt erek csomózzák át a talpat.
Csöpp agyvelőtlen csontokon kopognak
a hajnalváró orvosok sötéten,
fejek forognak szem nélkül, kis holdak
a szoptatósok ujjatlan kezében.
Meddő anyák hevernek tompa szemmel,
a magtalan zokogva hull a földre,
a gyötrelem hörögve vív a csenddel,
a csók halott, kiégett tiszta gyöngye.
Csomókba hull a haj, a gyermek-arcok,
mint hervadt almák ráncosan sötétek,
buja virágok, tarka kígyó-maszkok
lepik sűrűn az izzó, régi rétet…

Vad agyvelő, ki csontkezébe nyomtad
a pusztulás tüzét a zord halálnak,
már gallya nő a béna, szürke csonknak,
lombjában majd szép szárnyasok tanyáznak.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december