Csorba Győző (1916-1995): Versek

 

SZERELEM

Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes
izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.
Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,
s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg
boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.
Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,
szúrós fénybogarait ringatták, dús pillái alól
lassú csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.
Látta az összegyűrődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok
égi beszédét melyre a fül süketen tárul.
Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant
gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan
pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. -
Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén
biztos bölcsesség égett – több és kevesebb a tudásnál,
ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul mozgó levegőbe,
mely szinte bírhatatlan édes zizegéssel fonta körül -
s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át
gőzölgő lihegéssel utánad iramló
rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

TAVASZ

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! -
Ki önnön szívem faggattam a külső
kopárság gyászos hónapjain át az 
arasz napokban, hosszú éjszakákon,
a test és lélek félelmeivel meg
álmaival bajlódtam, bíbelődtem,
- ó, nem kedvemre, mert reávetődött
árnyékuk ételemre s italomra,
s meddő magánbeszédre kényszerültem -
itt állok most földúlva és riadtan
ezer idegen bámulnivaló közt,
tanácstalan szívvel. -
Győzelmesen
elárasztotta a kertet a zöld.
Térdem verik az elvadult gazok,
bújkálnom kell a földig bókoló fák,
út menti orgonák és jázminok
szertelen ágbogai közt, s ha olykor
a fűbe dőlök, rajban lepnek el
hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,
s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép
boldog trilláit hasztalan kísérlem
szétszűrni. -
Meggyúlt a világ a lobogva
csap össze ég és föld, és könny tolul
szemembe, oly sajgón hasít belém
az annyiszor feledt és annyiszor
kicsinylett és most tündökölve újra
föltámadó igazság: élni, élni,
hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!

NYÁRÉJSZAKA

Az éjszaka az éjszakáé. Ébren, bizony, nem kéne lennem.
Telihold; fényes háztetők! – ó, nincs hozzájuk tollam, se nyelvem!
Korhelyek, álomkergetők és véletlenül úton ragadtak,
nekik mi ez a más világ itt? Szokatlan kép csak, furcsa ablak,
érzelmes kulisszák hatásos elrendezésű gyűjteménye,
kissé tán meglódítva vérük, és semmi több, és vége, vége. -
De én, ki az öt érzék lázát igyekszem szóvá tenni folyton,
akinek nézni és beszélni a legfőbb evilági dolgom,
a csillogó, ezüstös-foltos város fölött álmom levetve
riadtan bámulok e pompás, valószínűtlen rejtelemre,
ha nem tudnám, hol bújtam ágyba, gyanúm se lenne, hol vagyok most,
de én megtelve csordulásig félszeg zavarban hallgatok most.
Elbírhatatlan ennyi szépség! Gyűrt vánkosomra visszadőlve
torkom szorul, s szemem lehúnyom kibuggyanó könnyem törölve.

A CSÖNDBŐL…

A csöndből és békességből kiáltok.
- Kígyóvá lett a csönd s a béke.
Szelíd napfényben látom a világot;
mutasd meg menykövektől égve.

Űzzél magamba, s űzzél el magamtól,
ne leljek megnyugvást a földön;
kinőve a türelmes irgalomból
légy ostor, légy számomra börtön.

Szép emberi erőim sorvadoznak,
idéz meg a halált elébem;
büszke torony-bástyáim ingadoznak,
robajlón döntsd őket fölébem.

KÉT VÁGY

Forgat, mint szédülés a tájat,
mint körhintát a gépezet.
Ihol, kerek szemedbe árad
a horpadó emlékezet.

S a csúcson tengely-mozdulatlan
fehér kendőjét lengeti
a másik. Melle lankadatlan
reményeit melengeti.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december