Csordás János (1920-1984): A fiú tűnődése apjának lecsukott szeme előtt

 

1.
Bár most tavasz van, az örök dér kivirágzott a szíveden,
pihen a szipkád, borotvád, a Mama elteszi csendesen,
ruháid lógnak rendben a válltartós fogasokon,
üres a vesszőszék, én ültem bele roskadtan, hallgatagon,
tünődve, hogy szótlan távozásod valahogy megértsem,
viaskodom vallással, tudománnyal, már egyiket sem értem
nem vállalom a szalmafödelű csöndet, a béna belenyugvást,
a létentúli fények jelzőtlen, semmi-szín ragyogását,
s túl a Mindenen fölrémlő arcod örök-maradó mását;
a sejtek mögé furakszom, az értelem válaszait lesem,
s azon túl: a logikán-onnani világot faggatom-kérdezem,
megidézem szerveim határtalan, végső látomásait,
s ha borzadok, segít talán majd az is valamit,
hogy akit szerettem: Apám, megszólalsz a köd-világ kupola alatt,
s felgyújtod bennem reményből rakott csillagaimat,
leülsz velem az Űr egy elhagyatott padjára, a holdhoz közel,
rekedt szavaid hallgatom, s talán rágyújtunk ott is csöndesen,
szemeddel végigsimítod a rögös földi világot,
s megtett útadat még egyszer – énvelem – végigjárod,
elmondod titkaid, a sorsod, hogy engem megsegítsen
kétségeimben a ködből, vágyból sejtelemből szőtt Isten.

2.
Szeretted a tavaszt, a gyémánt-kancsós habzó söröket,
a friss vasárnap-reggelt, a sajtot, a retket,
az almából bicskával kivágott gerezdeket,
őz-léptű lányok farán lesimuló, lent meglengő szoknyát,
kocsma-kertek nyári, késő-délutáni hegedű-hangját;
emlékeid: a szénporos nadrág, olajos nyomdász-köpeny,
a kis pénzes boríték, a szombat-esti ünnep
a hajdan-volt Budán, a kis lakásban, mikor még én sem voltam,
az is kisért, - ha a cigány húzta s elrévültél aranyló borokban,
s mikor már voltam, s tudtam, hogy a férfiak
néha magányosak, ha szeretik is az asszonyaikat,
megértettelek, néma, titkos cinkosod voltam,
mérték szerinti bűneid ott nyomban feloldoztam,
mert úgy vagyok fiad, hogy mindent örököltem,
mi emberi, mi meleg, mi férfi volt szívedben,
szeretem a hegedűt, a gyémánt-kancsós habzó söröket,
a verset, a könyvet, mindent, amivel több lehet
az ember annál, ami lesz, jaj, mégis, végül,
ha elszólítják utolsó fél-kancsó sörétől.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december