Beöthy Zsigmond (1819-1896): Hol a te istened?

Jot annonce d’un Dieu l’éternelle existence,
La voix l’univers attesta sa présence.
Voltaire.

Ez a guny kérkedik sok ajkon;
Ne vedd, halandó, e kérdést zokon.
Guny s szidalom bizony nem ujak itt,
S nem uj, ha ember istennel szakit.
Irigység volt az első bünnek anyja;
Volt s lesz még a világnak több Kainja;
Ősrégi e bűn s a guny egykoru,
Mint az első ég s rajt’ fény és boru.
Hivalkodás s tévelygés nagy kevélyen.
Nyargalnak együtt gyarló szenvedélyen.
Épitni nem, de rontani, zuzni tudnak,
Gunyérzetével bősz diadaluknak.

Hol a te istened?… földön vagy égben,
Közel vagy láthatatlan messzeségben?
Mutasd meg őt, ha látod valahol,
S ha lelked oly nagy, hogy hozzá hatol.
Igy gunyolódnak a vakok s kevélyek,
Hivői az erő s anyag hitének.

Hol a te istened?… felelj nekik,
Ha róla nem tudnának lelkeik.
Feleld, hogy az, ki által itt mi lettünk:
Él s őrködik körültünk és felettünk;
Hogy ott van mindenütt, nem látva bár,
Mert nincs előtte gát, tér vagy határ;
Hogy a midőn a zöld tavasz virágzik,
S arany fényével a nap reá sugárzik.
Midőn reng a kalász s érik gyümölcse,
Hogy a munkás kezek csürét betöltse.
Ki mindezekben téged így megáldott,
Isten, ki a munkát megőrzi, volt ott.

S valahogy a midőn a tenger elsötétül
A csattogó ég sürü fellegétül,
S habok, hullámok tornya nő, dagad,
Hogy a hajó rajt’ széttörik, szakad;
Szélvész üvölt, zug és hajt felleget,
Melyből halál villáma fenyeget,
És mégis a míg tenger habja dul,
Az ember egy roncs deszkán szabadul:
Itt a te istened, ki embert így megóvott,
Látatlanul az Urnak karja volt ott.

Hogy a midőn árvák és özvegyek
Étlen s ruhátlanul könyörgenek;
Hideg falak közt nyögnek és sohajtnak,
S tövisét érzik testi s lelki bajnak;
S esdő kezekkel kérnek segedelmet
Abból, mi mut mások bősége mellett;
S midőn már csüggedten rimánkodának
Fájdalmi közt a kínzó éhhalálnak;
Megnyilik a sziv áldozatra készen,
Hogy özvegyet és árvákat segélyen,
S az éhezőnek halvány arczulatja
Pirul, a mint részvét simogatja;
S az élet visszajő, a kar hálára tárva,
Nincs éhező özvegy s ruhátlan árvä;
Itt a te istened, ki szivet oldott,
Részvétében az ő részvéte volt ott.

S hogy a midőn – mert emberek vagyunk,
S bünben születünk s korlátolt agyunk -
Parancsolunk haragnak s megbocsátunk,
Hogy a ki sirt, ismét legyen barátunk;
Midőn a férfi és nő frigyre lépnek,
S meleg fészkében a családi létnek,
Sziv sziven ég, dobog, kar karba hull,l
S szeretet lángol olthatatlanul;
Szeretet, melyet hűség kapcsa tart,
S nem ismer változást, sem zivatart,
- Oh, nem lehet mélyen nem érezned,
Hogy itt van, itt van a te istened;
Ott, a hol a bocsánat nyújt vigaszt,
És ott, hol a hű szeretet virraszt.

Erzsébetsziget, 1883.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 1. sz. 1883. dec. 24.