Szász Béla (1840-1898): Longfellowhoz

 

Föld s nem ég lakója az irigység
S én irigy vagyok -
Nézem sóváran tömérdek kincsét
S a dúsgazdagot.

Mint az áldást hintő nyári zápor
A tikkadt mezőt:
Élteti a dús telt pénztárából
A sok éhezőt.

Fölkeresi koldus rejtekében
A vánnyadt nyomort
És azoknak, a kik nyögnek éhen,
Vigaszt hordva hord.

Könyörültet leplével takarja,
Kik ruhátlanok;
Támogatja bátor férfi karja,
A ki lerogyott.

Visszaadja anyját kisdedeknek
S néki kisdedét;
S megtér sok, kit csak inség ejtett meg,
Bünös feleség.

Kifacsarja a lator kéz tőrét,
Mit már fölemelt;
Visszaránt sok könnyüvérü dőrét
S szűz leány-kebelt.

Kézen fogja a szegény kis árvát,
A ki csak sohajt,
Többé kit az élet zord zaján át
Nem vár csókos ajk.

S kik útszélen haltak nyomorultan:
A sok névtelen.
Sirgödrénél, mely áll koszorutlan,
Gyászban megjelen.

Ah, de hány dús pénztartó szekrényét
Őrzi vas lakat!
S a kezek, hogy kincsök, hintenék szét,
Meg nem nyilanak!

De ti, kiknek pénze oly tömérdek
Mindenek fölött:
Hódolattal hajtok, ime, térdet
Kincsetek előtt!

Garmadában, tárt marokkal szórva,
Ömlik az arany -
Könyveteknek minden lapja, sorja
Gyönggyel rakva van.

Egy-egy gyémánt minden költeménytek
S tiszta vize ég;
Bennök zöld smaragdja a reménynek
Nevet, mint az ég.

Mosolyog rubintjok, mint ahajnal,
S szinjátszó opál -
alotátok, telve égi dallal,
Tárva-nyitva áll.

Meghivottak: az örök időnek
Megterheltjei -
„Van-e helyök, a kik ide jőnek?”
Nem kell kérdeni.

Itt mindenkit vár terített asztal
S puha, meleg ágy;
Kristály serleg, mely szivet vigasztal
S szomjan soh’ se’ hágy.

Itt a könyet csókkal szárítgatják,
Mely szűz s nem ledér;
S tenger vérnél egy csöpp izzadtság
Százszor többet ér.

El-kilátszik e palota tornya
S enyhén integet;
Csúcsán fény-csillag, s nem szél-vitorla,
Jelzi az eget.

A kik bolygnak, útjokat tévesztve,
E csillag megint
Visszajívja s égne bármi’ messze:
Mindig reánk tekint.

A végetlenségen átviláglik
S fény-ösvényt mutat
Föl, egész a mennynek kapujáig
S vet súgár-utat.

Viz helyett itt drága borral kinál
A hat kő-veder -
S látja Mártha s Mária a sirnál
Lázárt kelni fel…

Oh, ti boldog gazdagok, ti dúsak,
Égi követek!
Mely irigyen nézzük, rongy koldusok,
Özön kincsetek!

Oh nábobok! Könyvetek csak hintse
Drága köveit!
Minket e dicső pazérság kincse
Hálára hevit!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 1. sz. 1883. dec. 24.