Indali Gyula (1851-1880): Előhang

 
(Egy elbeszélő költemény)

Ködbevesző multak hű ecsete, lantom.
Borongani jer most roskadozó hanton,
Roskadozó hantján rég feledeett kornak:
Zizegését hallgasd nefelejts-bokornak.

Hős, daliás korszak! Milyen idő volt a’!
Szebb azelőtt sem volt – olyan sem azolta.
Egyki ha találná festeni találón,
Hittelenül szólnánk: beh gyönyörü – álom!

Még akkor a gyermek élt anyai téjjel,
Anya-gond virrasztott, álma fölött, éjjel
Nem fizetett keblen serdülve gyerekké:
Szeretet lőn lelke örökkön örökké.

Lányka, selyem-fürtit nem födte be állal,
Keblét se boszantá fojtogató vállal;
Nem suhogott rajta selyem uszály-szoknya,
De vala tűzhelynek örömihez szokva.

Ifjak öreg arczán nem vala fölirva:
Hogy bele vágynának dőlni, kora sirba.
Élet-erő fáját se tivornyák éjek,
Se nem ölték renyhe, kárhozatós kéjek.

Diadalmas hősök marczona szivébe.
Egy ragyogó eszmény s lobogó láng ége,
Nemesitő lelke durva, erős nemnek:
Nőnek nevezék azt, ezt meg szerelemnek.

Divatba’ se voltak ragyogó báltermek,
Nem is fitogatták utczán a szerelmet;
Belehellék titkos, dalba, furulyába,
Mint csalogány, erdők enyhe zugolyába’.

De tudott szeretni lány és ifjú híven.
Nem is más segített a szerelmes sziven:
- Ha ki reményt veszte, ha ki addig volt már,
Annak a koporsó, ennek meg az oltár.

Nem vala főérdem: kincsek, arany-bánya.
Azt sem igen kérdék: ki, ki fia, lánya?
Urnál, vagy a kit tart jámbor könyörület:
Szülte a becsülést csakis a becsület.

Divatba’ se volt még: lepni az úr napját.
Küzdeni serényen látta gyerek, apját.
Csillagok a mint a végtelen ürt futják:
Irta vala hiven kiki maga utját…

Hajh, te dicső korszak! Oda vagy örökre!
Vész ki a magyarból ősei örökje,
Multak hagyományin nem csüng kegyelettel,
A mi volt, az elmult – azt mondja – feledd el!

Végzete eléri kire mi van szánva:
Harczi szilaj mén is beszokik a hámba.
Hűl a nap is lassan, hűl a szilaj vér is,
Magyar is szelidül, nem mondja: „Azér’ is!”

Belenyugszik, legyen bármi az ítélet.
Igy is, amugyis csak eltelik az élet!
Ha kitör is, az csak: „Erre meg amarra…”
Hajh, szomoru végzet jár ma a magyarra!

De ne zokogj lelkem! – Im, a jelen illan.
Képzeletem égi szövétneke csillan.
Barna denevérek tábora szétrebben.
Századok éjfedte fátyola föllebben.

Látom nyiladozni dali ősök sirját.
Fölujuló emlék alkonyatos pirját.
- Borongani jer hát, roskadozó hanton.
Ködbevesző multak hű ecsete: lantom!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.