Vétkeztem. Hova lett szivemnek régi nyugalma?
Hol van az egykori kedv?hol van a tiszta öröm?
Mint a völgyek ölén lefutó vig csermelyek árja,
Napjaim oly vigan folytak a vétek előtt,
És most, mint mikor a bősz tenger harcra dühülve
Háborog, életem úgy zajlik a vétek után.
S lelkem a rettenetes vészben hányatva hajóként
Majd a halálörvény mély fenekére merül.
Ah mi öröm vala szent bizalommal néznem az égre!
Tiszta derüjből béke mosolyga le rám:
Most a komor felhők haragot zúgnak le fejemre,
És ha kitisztúl is, nem nekem int a derü.
Lelkem imája előtt az egek szent ajtaja megnyilt,
S angyalom az Isten trónja elébe vivé:
Bűnös nyelvemen a szent szózat most csak üres hang,
S a meleg érzet most megfagy a sziv jegein.
Gazdag volt ezelőtt minden munkámon az áldás,
S életem élveinek fűszere volt a dolog:
Most kicsik minden kezeimből bábeli tornyot
És homokon palotát alkotok, esztelenül.
Munka után édes nyugalom volt egykor az álom,
S szárnyain a távol kedveseimhez emelt:
Most szemeimtől fut, s ha mikor percekre elalszom,
Fölver a mély poklok iszonyu rémserege.
S őt, a ki ágyából nyugton lépett ki egyébkor,
Jégveriték közt a borzalom üzi ki most.
Üz, igen, és rohanok, félelmem az emberi körbe
Visz, ragad és enyhet – hasztalan ott keresek.
Mert ki előbb bátran nézett mindenki szemébe,
Senkire sem mer most nézni az elvetemült.
Mind szemeimre vetik a bünt e hallgatag arcok,
S a gúnyos szemeken látom a néma gyanút.
Hah! Mi ez? – im a falak rengnek repedezve fölöttem,
Hát a lelketlen kő is a bűnre kiált?
Elfutok, Oh te magány hű orvosa, adj irt,
Mint mikor a bántó emberek ellen adál.
Árnyak,r ejtsetek el! Bús rengeteg éje, takarj el!
Tán a kebelharc így végre lecsendesedik.
Csendesedik?… De minő zivatar riad által az erdőn?
A remegő fákról vész ijedelme beszél,
Durva viharszó lett a patakviz lágy csevegése,
Hull, szakad, omlik a bérc, reszket alattam a föld.
Hah mire vitt bünöm? Mire vitt romlása szivemnek
S a kétségbeesés ördöge még hva ránt?
Mert elfárasztám Istennek hosszu türelmét,
Büneim eltapodák bennem az égi hitet.
Végkép elhervadt a remény zöld ága szivemben,
Nincs abban bánat, nincs szemeimbe könyü;
Csak te vagy énvelem itt, oh kétség! Retteneteddel,
Lélekölő gyilkos, csak te vagy énvelem itt.
Ölj meg, csak ne gyötörj, vess kárhozatomra örökre,
Mert ezen életnél tán a pokol se kinosb.
Hol van a bosszúnyil, mellyel Kainra lecsaptál?
És mint az áruló elvesze, hol van az ág?
Meddig késel még?… De hisz itten emelkedik a bérc,
S a riadó mélység éjjele itt van alant.
Célra tehát… vesszek… S te remegsz, oh szolgai lélek!
Élni se tudsz többé? Halni se? Veszni se tudsz?
Én megyek… Oh Isten! Ha talán szent gondviselésed
Rólam még valamit tudna, - feledje el azt.
És ha leszöktem, a bérc tetemimre szakadjon azonnal,
A kétségbeesés gyászköve légyen a szirt…
Hah de mi tartóztat? Mi szegez le erővel a földre?
És mi sugár villant át a vak éji borún?
Lelkem megrendül, uj érzs támada bennem,
Mint mikor Istennek szózata költi föl azt.
Lépteim inganak, és remegéssel földre borulok
S fölfakad a kiapadt szemben az enyhe könyű.
Oszlik a vad kétség… oh isteni irgalom! Értem,
Értem a szent intést, hallom a menyei szót.
Ő, a kit elhagytam, ő jött kegyelemmel utánam,
És atya volt, mikor a korcs fiu megtagadá.
Ismerem a mentő istenkart, ismerem a fényt,
Melyre a vad kétség éjjele szerte oszolt.
Még füleimben cseng a hivás szózata, melyre
Háborgó lelkem harca lecsendesedett.
Fölkelek és megtört szivvel járúlok Atyámhoz,
S mondani fogja szavam, mondani fogja könyűm:
Én vétkeztem, Atyám, egek ellen, s ellened álltam.
És fiaid sora közt lenni nem érdemelém.
Ámde a kétségből kegyed által visszaragadva,
A bizalom fia hull térdre előtted, Atyám!
Áldást nem várok, jóknak koronája az áldás,
A bűnös irgalmat s égi malasztot cseng.
Add, hogy a megrendült sziv hozzád térjen egészen,
Add, hogy sebjeinek balzsama légyen a köny.
Elmegyek a Bárány vérébe lemosni bünömnek
Sok szennyét s kereszt szent menedéke alá.
És hogy lelkem erőt nyerhessen az uj viadalra,
Majd a menybeliek szent kenyeréből eszem,
Erre szövetséget fogok én majd kötni szememmel,
Hogy ne legeljen a bűn szép, de csalóka szinén;
Hogy ne mulasson a bűn szavain, megmondom a fülnek,
Meghagyom a karnak, roszra ne nyujtsa kezét.
Ajkamat elzárom, netalán vétekre fakadván,
Visszaidézze megint rám az előbbi nyomort.
És azután oltárt emelek lelkemben az Urnak,
Áldozatul szívem lángja lobogjon azon.
Szálljon imádással Jehovának trónja elébe,
S légyen az oly kedves, mint a mit Ábel adott.
Végre, ha visszajövend szivembe az egykori béke,
S nem fog több bűnről vádlani öntudatom:
Ajkaimat kinyitom, zengvén diadalmas örömmel,
S zengje elem föld s ég győzelem-énekemet:
Áldott légyen az Úr, mert megmentette a bűnöst,
És töredelme után vétkeit elfeledé.
Emberek! Oh jertek, jertek példámon okulni,
Lássátok rajtam: mennyire jó s kegyes ő.
Mig a szerencse körüllebeg, addig hived az ember;
Ámde ha balsors ér, senki se nyujtja kezét,
Isten az inségben, nyomor és kétségbeesés közt
Égi malasztjával mint atya megjelenik.
Védkar a gyengének, menedékhely az árva szegénynek,
vigasz a sirónak, mindenikünknek atyánk.
Bizzatok Istenben, hitetek jó maga kihajt így,
S drága borostyánját ő fejetekre tűzi,
S érzeni fogjátok, hogy az Urban töltve nagyobb üdv
Egy nap, mint száz év a bűnök élvei közt.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése