(* Kölcsey Himnuszának eredeti címe csupán ez volt: Hymnus. Utána tette később a szerző ezt a magyarázatot is: „A magyar nép zivataros századjaiból.” E mögött az alcím mögött egész kis kortörténet rejlik; erről szólnak a következő sorok.)
A József császár halálát követő hónapban, 1790. március 16-án a korona hazakerültének örömére Kovács Mihály plébános úr a nagyváradi templomban erről a szent igéről beszélt: „Tartsd meg, ami nálad vagyon, hogy senki el ne vegye a te koronádat.” (Jel. 3, 11.) beszédében”jól megmocskolta a nem magyarul beszélőket s idegen ruhában járókat.” A Te Deum után pedig a bihari nemesek tárogató sípokban ezt fúvatták:
Hej, Rákóczi, Bercsényi,
Vitéz magyarok vezéri!
Hová lettél Bezerédi?
Nemzetünknek fényes csillagi?
Ocskai?
Keresztes József jegyzette föl ezeket NAPLÓ-jában, a nagyváradi reformata eklézsia lelkipásztora. Sokszor elénekelte ő is azt a tilalmas Rákóczi-nótát még deákkorában Sárospatakon. Szíve szerint énekelhette, hiszen már tizenkilenc éves ifjacska korában magán tapasztalta a felséges ausztriai ház magyarok nyakára küldött katonáinak indulatját. Pontosan 1767 október 30-án keresztül akarta őt lőni Mária Teréziánk egyik vasas németje. Humanissimus Keresztesi csak úgy maradt életben, hogy jámbor teológus létére elette a vasas katonától a fegyvert, őt magát meg jól megverte elkergette. Pataki deák volt Kazinczy Ferenc is, Ferenc császár halálra ítéltje, majd kegyelemből vasra vert rabja. Bizony az ő följegyzéseiben is megtalálni a Rákóczi-nótát. Annak a szellemében nevelte fiait is, azért ítélte egyik fiát halálra Ferenc József: Lajost, a honvédtábornokot. Ferenc József végre is hajtatta az ítéletet a fiún, nem úgy, mint Ferenc császár az apán.
Kazinczy keze írásában maradt fönn ennek a híres nótának a XVIII. század magyar nemzeti himnuszának, legteljesebb szövege (erről a kéziratról sem Thaly, sem általában az irodalomtörténet nem tud). Betű szerint így van:
Rákóczi nótája
1.
Jaj régi szép magyar nép
Az ellenség téged miként szaggat tép,
Mire jutott állapotod romlandó cserép!
Mint egy kedves eleven kép
Voltál olyan szép Magyar Nép,
De a Sasnak körme között fonnyadsz mint a lép
Szegény magyar nép,
Mikor léssz már ép,
Megromlottál mint cserép,
Jaj hát szegény Magyar Nemzet jóra mikor lépsz.
2.
Hajh Rákóczy, Bercsényi
Vitéz Magyarok vitézi, Bezerédy
Hova lettek Nemzetünknek első tüköri,
Magyaroknak hír szerzői
Fényes csillagi Ocskay!
Az ellenség minden felől őket emészti
Űzi kergeti
Búval epeszti
Országunk sem ereszti
Jaj hát szegény magyar Nemzetünket miként veszti!
3.
Jaj Országunk, jószágunk
De jaj hát már mi magunk
Mint nyavalgunk
Az idegen nemzetségnek rabjai vagyunk
Jaj meg kell halnunk
Meg sem maradunk
Mert idegen nemzetség uralkodik rajtunk.
4.
Tenger rajtunk a fegyver
Mert a Német nemzet köztünk hever
És igen vér
Mutogatja magát int egy erős Gavallér
Nemzetünket kinzó pallér
Nem szán mint hóhér s a kit ér
Addig vér
Mig az neki mindent nem igér.
Látod melly kövér
Bőrében sem fér
Még is mindég többet kér
Alig vagyon Országunkban miatta kenyér.
Csokonai Vitéz Mihály a másik nagy református főiskolának, a debreceni kollégiumnak tógátusaitól tanulta meg a Rákóczi-nótát s megtanította a csurgói oskola nevendékeinek is. 1799-ben tanítványaival eléadatott színdarabba (a CULTURÁba) iktatta bele, mégpedig annak a játékbeli személynek szájába adva, egy ’öreg úri ember” „udvari gazdá”-jának, aki nagyon lelkesedik a debreceni tudós papok magyar viseletén: „Uram, mikor én a Tisza mellett jártam, mikor a fiamat bevittem Döbröcönbe, csak ee-néztem azokat a szép papokat, millen magyarosan jártak pedig asszondik, túl voltak azok az Impériumon is!” Ez a lelkes magyar mondja azt a Rákóczi nótájáról, hogy: „Kár azt nem tudni, mikor azt hallom, mingyárt pezseg bennem a magyar vér!” Meg is cselekszi maga a dallást evvel a szövegváltozattal:
Haj, Rákóczi, Bercsényi, Tököli!
Nemzetünknek válogatott magyar vitézi!
Hová lettek, hová mentek
Nemzetünknek régi híres magyar vitézi?
Szegény magyar nép
Mikor lesz már ép?
Mert a sasnak körme között, körme között
Fonnyad mint a lép!
Töredékeny, mint a cserép,
Szegény magyar nép!
Debrecenből vitte magával Dunántúlra Pálóczi Horváth Ádám is azt a kuruc éneket, kuruclelkű nótázója a magyarszívű társaságoknak. Ő ezt a változatot jegyezte föl 1815-re összeállított gyűjteményében:
Haj, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi!
Magyar vitézek nemes vezéri!
Hová lettek hová mentek
Válogatott vitézi?
Kölcsey Ferenc is debreceni deák volt, mély nyomot hagyott költészetében és politikájában a református kollégiumok ifjúságának kuruc szelleme. A Rákóczi-nótának „Hej, Rákóczi, Bercsényi”-je verődik vissza Kölcsey FEJEDELMÜNK HAJ! Című költeményének ebben a kezdő sorában:
Fejedelmünk hajh! Vezérünk hajh!
„Fejedelmünk” – ez Rákóczi. „Vezérünk” – ez Bercsényi. A „hajh” azonos azzal a „haj!” vagy „hajh!” kiáltó-szóval, mely a kuruc énekben Rákóczi és Bercsényi nevét előzi. Hogy az utolsó kurucvezért sóhajtja vissza azzal a Rákóczi-nótán költ sóhajtással, ez világosan megtetszik a további sorokból:
De bujdosóknak sírja te,
Pontus határain,
Nem leng egy sóhajtás feléd
Hüv ének szárnyain!
A bujdosóknak az a Pontus Euxinus-táji sírja: Rákóczi sírja Bercsényi sírja. Kuruc fejedelmünké, kuruc vezérünké.
A XVII. századvég és a XVIII. századelő magyar világának költői mind ismerik és kedvelik azokat a szájról-szájra szálló, sőt magángyűjteményekben is följegyzett világi dalokat, melyeket, az idétt a kollégiumok ifjúsága maga mulatságára énekelgetett. Névtelen szerzők vagy irodalomtörténeti nevek viselői pedig régi énekszövegeket nemcsak jegyesztgettek, hanem sokszor meg is toldottak, kiegészítettek, változtattak, új művé alakítottak.
Balassa Bálintnak VITÉZEK, MI LEHET kezdető éneke – jól tudjuk – csak 1879-ben lett ismertté az irodalomtörténetben: abban az évben akadtak rá az azt tartalmazó Hartyáni-kódexre. De mindig volt olyan éneklő száj vagy másolgató kéz, mely századok folytában tovább-tovább hagyományozta a végbeli hősök hős költőjének ezt az élményből fakadt remekét. A XVIII. században pedig akadt olyan író is, ki újat, másat faragott belőle: megtaláljuk ezt a magyar múlton lelkesedő kegyesrendi Dugonicsnak énekgyűjteményében. Pálóczi Horváth Ádám 1815 előtt százszámra gyűjtötte a régi és népi éneket, igen soknak egy-két sornyi maradványához többszakos verset ragasztott. Mátyási József is, az úgynevezett magyaros iskola legnagyobb költője, 1823-ban hagyományos szövegű jókívánsággal kezdi egyik elterjedt költeményét: LEGYEN ÚGY, MINT RÉGEN VOLT!, de ami ez után az első buggyanás után buzog azt már önmagából önti Kölcsey „Fejedelmünk hajh! Vezérünk hajh” költeményének is csak első sorát adja a Rákóczi-nóta szövege a többi már a költőnek azok az érzései, melyeket az a régi, de mindig új sóhajtás keltett benne, őbenne, a XVIII. századeleji reformkor magyar költőjében és politiusában.
Nagy történelmi gazság van abban a regényfejezetben, melyben Jókai, a MÉGIS MOZOG A FÖLD-ben, Rákóczi-nótán lelkesedő deákokból léteti a XIX. századeleji reformer írókat, művészeket.
Megjegyzi Jókai, de látnivaló is, hogy a Rákóczi-nótának „maga a szóbeli értelme nem valami különös”. Puszta szövegül „kevés jelentőségű”. Minden változata ilyen, a Jókai-féle is.
Hejh, Rákóczi, Bercsényi!
Vitéz magyarok vezéri!
Hová lettl Bezerédi?
Nemzetünknek fényes csillagi?
Ocskai?
„Biz ez együgyű versecske” – mondja rá Jókai és vele m is. Hanem mikor nem a puszta szöveget hallani, akkor már emígy ír róla: +Hanem mikor a tárogató MAGYARÁZNI kezdi a fiatal deák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek TÖRTÉNETÉT játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újra született a két élet között elfeledte az előbb történteket, hanem ezeknek a LÁTHATATLAN LÉNYEKNEK az érintésére, ezekre a hangokra, megint megzendül a lelkében a megelőző élet MINDEN EMLÉKE…!
Megzendült Kölcseyben is és ő a múltat látván, a jelenből a jövőbe nézett amaz említettem költeményében. Vörösmarty szónoki erejét megelőző szónoki erővel hirdeti a „nemes bosszú” titkon érlelését, majdan határozott pontra kitörését:
S villámként csap, villámként sujt,
És tűzre, lángra kél,
s a honfiú s a honleány
Csak érez? Nem lát s fél.
És halni megyen,győzve jár
A vér szent mezején,
Vészek köritik homlokát,
Erő forr kebelén.
Petőfi látomását:
És a zászlókon eme szent jelszóval:
Világszabadság!
S ezt elharsogják,
Elharsogják k e l e t t ő l n y u g a t i g -
Petőfinek ezt a látomását megelőző látomással látja a szabadság diadalmas ütközetét:
S rohan, mint ár, a győzelem
K e l e t t ő l n y u g o t i g,
A láncsa zúg, a lobogót
Magas szellők viszik.
És a „jobb kort”t „buzgó imádság”-gal váró Vörösmartynál bizonyosabb hittel hiszi, hogy:
… ledőlt országok hamvain
Egy szép hon támad fel…
És Petőfinek ujjongását: „A magyar NÉV megint SZÉP LESZ!” – Petőfinek magyar büszkeséggel fölcsapó ujjongását megelőzi Kölcsey büszke reménysége:
Egy SZÉP hon támad fel,
Mely lelket tölt, mely szívet ráz
NEVE zengésivel!
1817-ben kelt ez a forradalmi költemény, két évvel ama bécsi kongresszus után, melyen Ferenc császár fényes bálok közepette újra eltemette a magyarok szabadságát. A huszonhét éves Kölcsey abban az őszinte költeményben a három emberölővel elébb volt kuruc bujdosástól az egy öltővel később gerjedő szabadságharcig elrepül képzeletében, vágyában.
„Elszórt magvakból apródonként csírázik és nő fel a kor, mely változásokat hoz magával.” (PARAINESIS)
Hogy ezt Kölcsey tudta, azt tudnia kell Kölcsey magyarázójának.
Elszórt mag az a kuruckori „Haj, Rákóczi!”, mely a Kölcseyekben csírázott ki; elszórót mag a reformkori „Fejedelmünk haj!”, ez meg a Petőfiekben teljesedett ki.
De Kölcsey azt is tudta, hogy a „koraelőtti küzdők többnyire életveszély közt fáradtanak”. (PARAINESIS) Tizenöt éves kis deák volt még, irodalmi kísérleteinek tárgya Hellas nagyjainak dicsőítése de már akkor meg kellett érnie a Martinoviccsal összeköttetésben levő reformerírók fejük vételét vagy börtönbe vetését. A bécsi kongresszus idején meg vizsgálatot rendelt el a bécsi kormány Pálóczi Horváth Ádám ellen is „sufflaminatoriá”-knak, azaz bujtogatásoknak nevezett „cantilenái” miatt.
Ő, mint Tinódi Sebestyén szövegíró, nótaszerző, éneklő és muzsikáló volt egy személyben, s mint egykor Tinódi járta lantjával a végeket, úgy látogatta Horváth vármegyék-szerte a nemesi társaságokat, s egy-egy clavichordium vagy tele poharakkal telt asztal mellett nemcsak a régi kurucnótákkal, hanem a maga korszerű szerzeményeivel is élesztgette a hazafiúi tüzet. Elénekelgette meghitt körökben olyan énekeit is, melyekben – mint Kölcsey a „Fejedelmünk haj!”-ban – azt a reménységet öltögette a bús magyarokban, hogy egykor újra a szabadságért foghatnak fegyvert, nem a „szolgaláncra verő” Bécsért.
Éppen a meghitt társaságokat kerülgették a besúgók (akkoriban AUSCULTANSOKNAK csúfolták őket, magyarul meg FÜLESBAGLYOKNAK). Egy ilyen fülesbagoly még írásban is fölküldte Bécsbe Horváthnak egyik kárhoztatott énekét,mely azon kesereg, hogy a „Muzsikás” (azaz a császár) „nem ismeri, nem veri a mi húrunkat”, hanem „stájert húz”, a gyáva magyar pedig erre az idegen nótára táncol, Árpád elfajult unokája.
Pálóczi Horváth Ádámnak, a külső-somogyi és felső-baranyai református tractus ceuratorának, több nemes vármegye táblabírájának, több vármegyében is volt birtoka, feje pedig egy. Elérhette volna hát őt is a vagyonkobzás, sőt a Martinovics szenvedte büntetés is, az ilyen kiállott büntetést pedig nem teheti már létlenné semmiféle később kegyelem. Egy szál öregedő poéta ellen egy hatalmas császárnak szolgálatra kélsz idegen szolgahada: a magyar poétának tehát ésszel kellett élnie!
Kapta magát: a bécsi német politika ellen írt költeményeit hirtelen átdolgozta franciaellenesekké, meg törökellenesekké; azt is franciaellenessé, amelynek eredeti Bécs-ellenes szövegét bűnjelül Bécsbe küldték. Azután a „csimbókos poéta” (így nevezte őt régies hajviseletéért Kazinczy) romlott szövegnek bélyegezte a Bécsbe küldött szöveget az átdolgozottakat pedig eredetiekül, hitelesekül mutatta elő. Így azután sem jószágának, sem fejének nem lett bántódása. A későbbi kor irodalomtörténet-írói is j ó száz esztendőn át nem tudtak ennek az átdolgozásnak megtörténtéről, s az átdolgozott énekeket, melyek ÖTÖDFÉLSZÁZ ÉNEKEK címen ismeretesek, eredetieknek tartották.
A rejtve tartott, eredeti szövegű példányban ez volt az első ének címe: MENŐKE BUDÁRÓL BÉCSBE. Azokon a magyarokon gúnyolódott benne, akik Budát, azaz a magyar ügyet elhagyván, maguk külön hasznáért a bécsi császár kegyét hajhászták. Ilyen politikai gondolatok voltak abban a „menőké”-ben:
Menj el, szegény magyar!…
A víz-ész négy nagy folyóvizet megrekesztett,
Békózó lánc keríti a kettős keresztet stb.
Célzás ez a magyar címerre s ezáltal a magyar alkotmányra és szabadságra, melyet a Bécsnek hódoló, hiszékeny politika tönkretett. Tovább így szól a vers:
Te csak menj, nem újak már a terh-viselések,
Engedj a végzéseknek – ha ugyan végzések stb.
Célzás Ferenc császár törvénytelen és erőszakos katona- és adószedéseire.
Menj! Add egy olyan kézbe szabadságod fékít,
Mely egyszer úgy betöltse a balsors mértékit,
Hogy megérezd, amit még sokan nem éreznek:
A szabadság s a rabság miben különböznek!
Mintha csak Tompa abszolutizmus korabeli GÁLYARAB-jának fohászkodást hallanánk:
Csak azt, hogy rab vagyok, ne hagyd felejtenem!
Tompa „Gályarab” c. költeményének is az az eszméje, hogy csak hadd legyen folyton tudatában a magyarságnak az, hogy elnyomja őt a bécsi császári önkény, mert csak így maradhat ébren a szabadságért való vágy, egykor így törhet majd diadalra. Ezt a múlt század ötvenes éveiben élt eszmét azonban csak úgy merte írásban hirdetni Tompa, hogy megtette régibb időkből vett költői tárgynak, egy gályarab szájába adta, és így korának és magának legőszintébb és legforróbb érzését helyzetdalban öntötte ki. Olyan helyzetdalban, mely csak külsőleg az, melyet csak az elnyomó idegen tartott annak, melyről a költő magyar közönsége tudta, hogy mégsem helyzetdal, hogy igazában mégsem régi századok képzelt hangja, hanem a jelennek érezve-érzett fájdalma.
Pálóczi Horváth Ádám is mikor azt a tárgyaltam énekét közlésre szánta, előbb megtette több száz évvel régebbi kor eszméit hirdető helyzetdalnak. Megtette egyszerűen úgy, hogy a „Menőke Budáról Bécsbe” címet erre változtatta: „HUNYADY JÁNOS MAGYAR MARSSA, mikor a Magyar Uraknak nagy része, tőle Losoncnál alattomban elpártolt Giskra kedvéért.” Aki magyar hazafi frissiben olvasta ezt a csavargós című verset, a cím ellenére is megértette korszerű irányzatát, a besúgók és cenzorok pedig nem vettek észre benne semmi őfelsége kedve és méltósága ellen valót. Hogy egy-egy nemzeti célzatú, korszerű politikai költeményt már a címe által múlt időkben zengő helyzetdalnak színleljen a szerző, ez a sajátos történelmi viszonyainkból eredő sajátos irodalmi mesterkedés nem Tompa korában jelentkezik először, hanem már a XVIII. század elején.
És most térjünk át a Himnuszra.
Kölcsey evvel a kelettel látta el: „1823. jan. 22. d.” Címe, mikor 1828 végén a 1829-ra szóló Aurorában megjelent, ez volt: HYMNUS. Mikor azonban „Összegyüjtött Munkáji”-ban 1832-ben megjelent, akkorra már a szerző régibb időkbe visszavetett helyzetdallá tette meg ezzel a magyarázgató címmel: HYMNUS A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL.
Pálóczi Horváth Ádámnak annyira sikerült a címváltoztatás hogy nemcsak a korabeli cenzort tévesztette meg, hanem a később történetírót is: Mátray Gábor azt a Ferenc császár ellen szóló, XVIII századelőn kelt „menőkét” úgy adta ki mint XV. században kelt, Giskra ellen tüzelő „mars”-ot. Hogy tehát mi is úgy ne járjunk a Himnusz magyarázásában, tudnunk kell, hogy az eredeti „Hymnus” cím után ezt a pótlékot: „a magyar nép zivataros századaiból”, később csupán óvatosságból függesztette oda Kölcsey. Horváth János azonban ezt mondja (Napkelet 1923): Kölcsey „Himnuszát” „a magyar nép zivataros századaiból” kizengőnek képzelvén el, lélekben kortársává vetítődött vissza a távoli magyar századoknak. ÉN másképp vélekedem: Kölcsey nem lelkét vetíti vissza hazánk zivataros századaiba, hanem csak lelke megnyilvánulási eszközét Így Arany sem a Heródeskori Bethlehem fájdalmát sírja Rákhel siralmában, hanem Haynau korának magyarjaiét. Kölcsey „Zrínyi dala” és „Zrínyi második éneke” sem Zrínyi koráé, hanem Kölcseyé. A múltnak Huszt romjai fölött lebegő szelleme Kölcseyt a jelen föladataira figyelmezteti:
- Honfi! Mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort:
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!
Kölcsey még a költészetet is úgy tartotta becsesnek, „ha a való, meleg élettel viszonylatba tétetik”, ha „vagy egyenesen tetté változik, vagy jövendő tettek kifejtésére és előhozására” törekedik. (A MAGYARÓVÁRI GAZD. INT.) Kölcsey a Himnuszt nem a régi kor árnya felé való merengésnek szánta, hanem jelenkorának szóló, jövendő tettek kifejtésére való tettnek. Látszólagos ellentmondás, de való, hogy a régi századokra utaló cím utal mentegetőzésével leginkább a szerző zivataros korára mely a Martinovics-pörrel kezdődött és a Wesselényi-pörrel végződött. S ha valaki nyomtatásban akarta látni művét, számolnia kellett a cenzorral, ki azt is megtette, hogy megtiltotta olyan mű kinyomását mely néhány évvel azelőtt még megkaphatta az engedélyt. Abban az évben már melyben a Himnuszt írja, nyomtatni küldött kéziratai mellé Szemerének ezt a tanácsot adja (1823 április): „A censorral vigyázva bánj!”
1832-ben jelent meg a Himnusz a bővített címmel. 1832 az az év, melyben a kormány lefoglalta Kossuth tudósításainak sokszorosító gépét. 1832-ben írta Kölcsey a sajtószabadság eszméjének akkori fölfogásáról: „Nem, uraim, mi a sajtószabadságra meg nem értünk; és az éretlenül szakasztott gyümölcs vajmi fanyar és mulandó.”
MÉSZÖLY GEDEON
Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 9. sz. 1939.
