Szabó József (1862-1944): Vihar és szélcsend

Megy már a tél, tudom, Tegnap üzente,
Ablakomon koccant csontos, vén keze.
S szelet fújt hideg szája. De lehelete
mégsem fagyott a reszketeg üvegre.
Jégvirág sem maradt s mi nevetve
lestük a kandalló mellől, vígan,
mint huhog, víjjog keseredve,
akár eszelős bagoly, miért a párja
Szomszéd toronyba repült találkára.
Kutyám vonított szegény. Fagyott orkánt
vélt közelgni a huhogás nyomán.
De hirtelen elhallgatott, mert a vész
nem jött s a tépett felhők mögül a vidám
hold kandikált s bolygó csillag
szikrázott bíztatón: „kutya maradj veszteg,
vége a kínnak, bajnak, hisz gazdád is nevet.”
Igen, a tél üzent nekem. A szél elsuhant,
kandallóban nagyot lobbant a zsarát,
Mellettem egy hang szelíden rebegett -
- itthon maradsz? Vagy odaát -
s intett a szomszédba – boldogabb vagy?
Átölelt s arca, a jóságos, tüzelt.
- Asszony, miért féltesz? Hadd simítom hajad.
- A másiké szebb, szőkébb. Ne is tagadd!
A láng most már muzsikált,
mert messze járt a szél, némán tovaszállt,
Tekintetünk békésen találkozott
s az emlékek fényénél szívünk is lobogott.
Valami csurrant. Szemünkből könny?
Vagy kint könnyezett az eresz, mint érzékeny szem?
- Szép este volt kedvesem, - szólt, s megcsókolt csendesen,
hogy kedvvel ébredtem s jártam a kertben -
tudod, hogy az orgonák rügyeznek édesem?
Csak mosolygott győztesen:
- Már hiszem hogy megy a tél
s hogy nem kell téged féltenem.

Forrás: Új idők 53. évf. 9. sz. 1947. márc. 1.