Mohari Margit (20. sz.): A fűhöz

Mikor a fénynek széles legyezője
Acélos, ért táblákon szétterül,
Mikor a színek soklángú mezője
A virágzás dús mámorába fűl:
Ott vagy szerényen. Aki arra jár
Rajtad tipor s nem tudja, hogy te vagy:
A nyár.

Mikor az év fogy és megnő az árnyék
S a dús gerezdek csókja földet ér,
Kedvem borong s z életről leválnék,
Mint vén fáról a megőszült levél:
Nem tudja tán se köd, se árny, se bősz,
Zimankós, zord idő, hogy te vagy:
Az ősz.

Mikor a pelyhek lassú táncra kelnek,
Mintha az égnek minden csillaga
Fehérben gyászolná anyját s a földnek
Holttestére lankadtan hullana.
Mikor a víz tükrén a fagy zenél:
Te vagy az élet a mély hó alatt:
A tél.

És amikor az első fecske megtér
És bolyhos, lila kis fej kandikál
A napra, mely felhő-bőrébe nem fér,
És csupa fanyar, friss kezdés a táj:
Nem tudja senki, hogy e víg kamasz, -
Bármily szerényen rejtőzz, - te vagy: a
Tavasz.

Te vagy az első hírmondó a fnyről,
Te írod széppé a tarka mezőt,
Te intsz búcsút a napnak árnyas mélyről,
Te élsz alatta, ha mindent beföd
A tél hava. Te vagy a Hit, a Hű,
A Lét maga, mi csendben, ám de van:
A fű.

Forrás: Új idők 53. évf. 8. sz. 1947. febr. 22.