Szabó József (1862-1944): Egy máglya hűlt helyén

Öreg este van. A hegyen a fáradt fél ballag, sötéten.
Kutyámmal botorkálok kertemben s a tarlott gyepen,
rőt levélszőnyegen bukdácsolva, azt a kis hamudombot keresem,
mely úgy csillogott holdas éjeken, ha nyári, heves vérem
ágyamból kikergetett, hogy szívem, e nyugtalan lázadó, megbékéljen
az ezüstös domb mellett, a péter-páli emlékeken.
A dombocska nemrég még ott volt helyén, a meggyfa tövében,
hol Péter-Pálkor szalonnát sütöttünk, hűvös éjfélben.
Máglyát raktunk. A láng táncolt. A galagonyásban tücsök szólt,
s nőink szeme égett, mint a bolygók, e furcsa fényszórók.
Már éjfél is elmúlt. A bagolylakta óbudai toronyban egyest kondult
a harang, de a tűz körül még harsogott az ének. A szomszédban morgott
a komondor. Dühítette kedvünk s az illat, amely kódorgott
az éjben s ingerkedett ízekre vágyó ínyével. Szegény, majd megbolondult,
úgy vonított, vicsorgott. Asszony szíve esett meg vágyán. Ropogós bőrkével indult
feléje. – Jöjjön – csalt – mert egyedül félek. Ó, mily gyönyörű éjjel volt.
A galagonyásban még mindig tücsök szólt s éber csíz dalolt.
Azóta úgy csillogott a parázs helye, a szürke kis hamudomb,
ha megkerestem s forró kezemmel szelíden érintettem selymét,
s puha porába kínlódva írtam Jószívű nevét.
Jószívű… Így szólítottam, hívtam, hogy legalább kezét simíthassam,
mint Péter-Pálkor, mikor nyújtotta felém és hívott. De nem jött, hiába hívtam.
Nem is hívott, eltűnt. A nyár is eloldalgott,
mint akkor éjjel a szomszéd komondor, mikor már jól lakott.
Jószívű csak volt, akár a máglya helyén a szürke hamudomb.
Mert ma már nem találtam azt sem. Tegnap úgy zuhogott
a síró eső, hogy kertemben is mindent elmosott.
Kutyámmal bandukolok kettesben a tarlott füvön
és rőt levélszőnyegen. Az emlékeket keresem, bölccsé válva, elhiszem,
hogy egyszer majd a sötétet is oly híven szeretem, mint Jószívűt,
a kedvest, ajándékozót. Szeretem majd, hogy szívem kihűlt
s hogy az ősz fáradtan ballag, mint agg, kit örömre nem vidít
szíve. Ki kézbevesz poharat és huncut, tökfejű lopót
örömért pincébe tér és vén hordóból húz jót, vigasztalót...

Forrás: Új idők 53. évf. 2. sz. 1947. jan. 11.