Pákolitz István (1919-1996): Nyárutó

 

Halk, monoton ez a dallam, őszi bogár az avarban
zümmögi zönge dalát, rezdül a dalra az ág:
libben a lomb legyezője, s – nem menekülhet előle -
hullik a gyönge levél, lengeti föl-le a szél.
Tombol a Mester; ecsetje ontja a színt a Mecsekre,
árnyalat-orgia ez, szín a színért epedez;
türkisz-arany ragyogásba oldja a zöldet a sárga,
rőt-lila-kék a sugár, szín, meg a fény muzsikál.
Szélfia, bő köpenyébe’ áll a tűző nap elébe:
tompul a fák levelén száz meseszín, mesefény;
illan a percnyi varázslat, s hosszúra nyúlnak az árnyak,
tarka-piros bogarak futnak a dőlt fa alatt;
lágy fű tövén ki-kivillan, megremeg és tovasurran,
tágra kinyitva szemit, halk-neszű, csöppike gyík:
hogy menekülne az ártó, fojtogató, kúsza árnytól,
s ellene nincsen erő!, alku van, önhitető:
fél, s fut a gyík, a bogár is, kapkod a szélben az ág is,
sápad a zöld, lila-rőt: féli a fürge Időt;
rejti a gazdag a pénzét, félti a lány a szemérmét,
férfi a büszke nyarát, nyár a színét-sugarát;
rejti jegyét, ami múló, őszi avarba lehulló,
 s csalva-emésztve magát, rejti a szív a halált.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október