Az élet lassú érés a halálra
s a te életed oly korán kihullt, -
anyám, a szemed szomorú volt, bágyadt,
de néha mint az őszi nap kigyúlt.
Lelked volt ez az égő fénysugár,
melegítette fázó szívemet,
visszfény vagyok én, halavány tükörkép, -
te voltál a tündöklő szeretet.
Szempillád – vergődő lepkeszárnyak -
föl-fölrebbentek csókom melegén:
szemed még egyszer sugarasra gyulladt
s kihúnyt. Azóta itt didergek én.
Forrás: Új idők 53. évf. 4. sz. 1947. jan. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése