Kiss József (1843-1921): A naphoz

 
Ó tűzz le forrón az én szép hazámra,
Legizzóbb lángod, te nap! Ide vesd;
Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,
S kétszer piruljon a szőlőgerezd.
Delelő fényed, nyugvásod harmatja
A mi ezüstünk, a mi aranyunk -
S ha a föld egyszer tejét le nem adja,
Mi oly ínséges szegének vagyunk.

Tápláló anyja más népnek a tenger,
Sós habja drága, apadatlan kincs,
Mi kulcslyukon át nézzük sóvár szemmel,
De a karunknak hozzá köze nincs.
Hatalmas rajban járnak a hajók kinn:
Visszatérőben ide egy se tart -
Az Óceánok nagy végtelenségin
Ki is ösmerné a szegény magyart?

Hol évmilliók ősvetése hűlt le:
Gyémántmezőkön ásónk nem kutat.
Másé a Dél – rejtelmesen terülve,
S művészetével a gőgös Nyugat.
Lomhán gomolyg a gyárkéményünk füstje,
Versenyre brittel, frankkal nem kelünk -
A hármas hegy – a négy folyam ezüstje -
Oly szűk világ, de nekünk mindenünk!

És miénk vagy te örök nap az égen!
Oly éltetőn nem sütsz te sehova, 
És lángod lüktet a férfi szívében
S fényedtől édes a nő mosolya.
Nem vág oly rendet, mint minálunk senki,
rendet a réten, rendet a csatán,
És könnyű vérrel úgy gondot temetni,
Sírva vigadni sem tud senki ám!

Kelet pusztáin már téged imádtunk
És pogány sorban neked áldozánk,
A termő róna napsütötte álmunk:
E föld élt bennünk sejtelem gyanánt.
Sokszor lehunytál véres alkonyatban,
Sokszor kerestünk: nem voltál sehol!
Mint a szerelmes, ki búvik, felbukkan
S párjával végül mégis egybeforr.

Ó tűzz le forrón az én szép hazámra,
Legizzóbb lángod, te nap! Ide vesd;
Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,
S kétszer piruljon a szőlőgerezd.
Forrald merész nagy tettekre a vérünk,
Ha lankad a hit s csügged a remény -
És aranyozd be a i szegénységünk,
Te arany nap, az égbolt tetején!

Forrás: Új idők 53. évf. 2. sz. 1947. jan. 11.