Kalidásza: AZ ESŐS ÉVSZAK

 

 KALIDÁSZA a klasszikus ind irodalom egyik legtündöklőbb alakja, lírikus és epikus költő és drámaíró. Az érzelem hatalmas áradása, roppant formai könnyedség és erotikusan túlfűtött nyelv jellemzi. Neki tulajdonítják az „Évszakok” című, hat részből álló, fantáziadús elbeszélő költeményt is, amely az indiai hat évszakot írja le s amelynek második részét, az esős idény költői rajzát alább közöljük. A nagy vers tipikusan indiai természeti képeket feset, mindamellett inkább a perzselő trópikus nyarat követő esős időszaknak az emberekre, elsősorban a szerelmesekre tett hatását írja le. Kalidásza a krisztus utáni V. században élt, tehát abban az időben, amikor Európában a barbárok rohamai alatt összeomlott a római birodalom.

Kalidásza: AZ ESŐS ÉVSZAK

Óriás felhő-elefántja hátán
királyként jön az Eső Évszaka:
zászlaja villám, dörgő menny a dobja
s örömöt hirdet kiáltó szava.

Mint a sötét lótusz kék ragyogása,
töltik a levegőt a fellegek,
most mint áldott nők keble tündökölnek,
majd roppant szörnyekként sötétlenek.

Terhük roskad, messziről hívva-hozva
az eltikkadt madárcsapatokat,
és gyönyörűség hallani, hogy indul,
hogy nő a lassú áldás, hogy szakad.

De mikor Indra szivárványa zengő
lángként átcsap az égen s fekete
záporban zúg a sok éles esőcsepp,
sajdul a fáradt zarándok szive.

Csírákkal, drágakövekkel, a friss föld
gombákkal koszorúzta már magát,
s fénybogarak ékszere ékesíti,
mint szikrázó gyöngy a kedves nyakát.

Sugaras farkát szélesen kitárva
kezdi vidám táncát a pávahad
és hű társának a nászban a nőstény
gyönyört és csókot megkettőzve ad.

A vad folyamok, mint részeg leányok,
sóváran csapnak szét mindenüvé
a partokon, az ingó, kicsavart fák
velük vágtatnak a tenger felé.

Arany bimbókba öltöznek az erdők,
hogy szemet üdít, szikrát vet a szín:
oly hegyesen búvik elő az új fű,
hogy puha szájt megsebzi a gím.

Mikor az erdőkoszorúzta parton
megjelennek remegő szemeik
nagy lótuszával a félénk gazellák,
csakúgy ujjong az emberben a szív.

Mikor harsányan dördül a magasság
s fekete ködbe rejtőzik az éj,
csak a villámfény vezeti a nőket,
kiket urukhoz hajt a szenvedély.

S mikor egyetlen ropogás az égbolt,
minden civódást felejt a szegény
szerető és még bensőségesebben
nyugszik kiválasztottja kebelén.

De koszorút, díszt, kenetet kerül a
bús nő, aki férjétől elszakadt;
ajkának bimba–gyümölcsére lótusz-
szeméből nehéz könnyek hullanak.

Fakó vizével bogarat, ocsút, port
túrva, kígyóként kanyarogva megy,
ront le az erdei folyó a völgybe,
hogy fut előle a békasereg.

A még vígan zümmögve cserben hagyja
a liliom telt nektárserlegét,
hogy a páva széttárt farkára szálljon,
mely lótuszként részegíti szemét,

majd az elefánt lótusz-homlokára
telepszik át a méz-sóvár csapat:
a mennydörgéstől izgatott halánték
mirigyéből oly kéjes nedv fakad.

Gyönyörűek a hegyek, mikor ormuk
csókolják a vonuló fellegek
s a pávák a sok lezúgó pataknak
tiszteletére táncot lejtenek.

Szellő zsong át a fák sziromegén és
lehűl és langy párákkal permetez,
majd édesen és halkan ágakat ráz
s virágok új fűszerével legyez.

Fürtökkel, melyek csípőig omolnak,
virággal, mely a fü l mögött virít,
illatos szájjal s koszorús kebellel
szítják ilyenkor ifjak vágyait.

De a távoli vándor lelke búsul,
ha esőt lát az ég arculatán
s ág-bog villámot, s látja Indra ívét,
s elébe tűnik egy-egy szép leány.

Friss keszara, keták és kadamba koszorúit
fonják ilyenkor omló csigáikba a nők, és
fülük alatt az édes ardsúna fürtje bókol,
jószagú fityegőként a cimpára akasztva:

szép szantáltól ragyogva és sötét aloétól,
dús sörényük a fül-dísz illatában fürösztve:
látni, hogyan sietnek a szülei szobából,
mihelyt dördül a felhő, a háló-kamarába.

De lótusz-kékben, s hordva levágyó terheit,
ring a szélben a fehő és egyre közelít
s alázúg, - s Indra íve gyönyörűen kigyúl,
s az utas felesége sóhajt s elkomorúl.

A fák virágözönétől ujjong az egész liget,
ágaival a szélben táncol és integet,
játszik s mosolygva súg-búg a keták bimbaival:
láza hűlt az esőtől s ő megint fiatal.

Hajában bakula-szirmok és fehér jázminok,
és bimbók, melyeket már az új évszak nyitott,
s kadamba-levelet-ágat gyűrűzve füle mögé:
az ifjú, szép menyasszony most lép oltár elé.

Bimbózó gyöngyszalagot hord dagadó kebelén,
csípőiről ruha omlik, fátyolként, könnyedén,
sötét haján kenetek s friss olajok cseppjei,
és a gyönyörű testet ráncolt öv öleli.

Nyugat szele részegíti az árva zarándokot,
üde erdő üdíti: már szinte tántorog:
táncosként rázza a fák dús sziromterhét-havát,
virágporral keverve a kateki illatát.

És szól a fáradt felhő: Itt fent megpihenek!
S langyos esővel hinti a Vinghya-hegyeket;
leveti terhe gondját, s ahol elnyugodott puhán,
zölden ragyognak az ormok az aszú hő után.

Aki a nők szívéből elűzi a gondokat,
aki vigasztalja, őrzi a fákat, bokrokat,
hozzon neked is áldást a Megelevenítő,
minden élet királya, a szép Esős Idő.

Fordította: Szabó Lőrinc

Forrás: Új idők 53. évf. 6. sz. 1947. febr. 8.