Jékely Zoltán (1913-1982): Rezeda Kázmér búcsúja

 

Krúdy emlékének

Függönyeink lassan mind leeresztik,
mint kicsi színpadok, az ablakok;
vajon hányadszor érem itt az estét?
De ma hideg van, s régesrég halott
fülkagylócskák porára gondolok,
kik, életükben, minden este lesték,
hogy gombolós cipellőm hol kopog,
s lüktettek bennük rózsaszín erecskék.

Függöny lebbent, s fehér rózsát dobott
egy láthatatlan kéz; erkélyen állva,
hol lepketáncban kis láng lobogott,
csókot lehelt egy drága fruska szája
és suttogott az őszi éjszakába –
Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog,
alusznak mélyen budai határban
- vagy,  ami még rosszabb: vénasszonyok.

S én is csak rossz kaleidoszkóp vagyok,
rendezgetem reszketve szürke-kék
odvamban, mit az idő itthagyott:
emlékeim csillámló szemetét.
S az éjszak mind kékebb, feketébb,
elüszkösödnek mind az ablakok
- és éjféltájban én is meghalok,
mint a baglyok, vagy mint a remeték.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.