Jékely Zoltán (1913-1982): Átok

 

Ady szellemének

Segesvár s Csucsa közt hajolj ki,
ha tilos is, a vonatablakon;
tisztás szélén, ezüst nyírfáknak alján,
szemedbe tűnik egy horpadt halom.
(Éppen ilyent szántunk mi is magunknak
halálrakacsintós fiatalon.)

Ki itt alussza örök álmát,
a fejedelmi kék-drabant,
térde közt tartja koponyáját
s nem temeté szegényt harang.
Melyet vitt volt a tarsolyában,
nem ért Urához a parancs.

Ahogy poroszkált jó lovával
egy rönkből rótt, rossz hídon át,
vad hegyi rablók rárohantak,
kettétörték a kardvasát,
megölték és gödörbe dobták;
nagy kő nyomtatja mellkasát.

A fejedelem várta-várta,
hiába volt fohász, ima,
jöttét csak nem jelzé a várta,
hiába könny és kabala,
még az éjjel ősz lett szakálla
s bajusza (haja nem vala).

A jóvátehetetlenen ne rágódj.
Ne kérdd, a parancs mire szólt;
célhoz nem ért, hát megfogant az átok,
s hazánk azóta nem az, ami volt.
Csonkák lettünk, megváltó hírre várók,
hazugság-hívők és nagyálmodók.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.