Hegedüs István (1848-1925): Egy új angol költőből

I.
Az élet terhe

Nehéz az élet terhe és ha bár
Áldás vagy átok, kell azt hordanunk,
Kéj árnya bú, remény kételyre vál,
ÜRÖMCSÖPPET rejt  ÖRÖM poharunk.

Tavasz,  hő vágyad, derült eged, e nyár;
Ősz, méla kedved, immár bennetek
Borong láthatlan, mély örök homály
S a csönd, a mely minden dalt eltemet.

Honnét ez érzés túl érzékeken,
Mit nem látva, nem hallva érezünk?
Onnét talán, hol forg, fut sebesen
A sors-kerék, egy sugárt vet nekünk?

Ködlő világ kietlen mélyiből,
Hol álom elhal, míg lejut ide,
Miként félig nyitott ajtó mögül
Tán messzi illat árja tévede?

Te adtad-e, rejtélyes fényvilág,
Hol a zene lakik tul az Időn
És a szülemlő létnek hangot ád
Dal, röpke, öszhang zengve lüktetőn?

Avagy te gondolat végetlene,
A hol testetlen álmok nyugszanak,
Adád ez érzést, mely hévvel tele
Epesztve titkos világba ragad?

II.
E r o s

Hajnalra virradott az É l e t,
Mint szellő szárnyalt a R e m é n y,
A lét boruja messze széledt,
A  S z é p s é g  kelt a hab ölén.
E reggel a föld titka, kéje
Virágok keblén nyugoda,
Mint a jövőnek lángja, fénye
Eros is  e k k o r  támada.

Mult a jelennek lőn a rabja,
S a mának karján álmodott,
A zord Halál visszariadva,
Az Élet játszin mulatott, -
És egyesült a föld az éggel,
Fohásza forrón tört elő,
Rózsaillattól szerte széllyel
Balzsamos volt a levegő.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 3. sz. 1884. jan. 13.