Hallama Erzsébet (1937-1991): Ne kérdezz, szél…

Ne kérdezd, szél, hogy mért ujjongok  most,
s mért tombol bennem az aranyvillámú kék vihar,
mikor éjente felpattant szemmel és megbizsergő lábujjakkal
ugorni szeretnék s kifutni távoli tompa árnyékok karjaiba,
mikor reszkető orral szívnám a csillagok hűvös-jó szagát,
vagy mikor kitárt testem fürdik az ezüstszín levegőben.

Ne kérdezz, szél! Szerelmem, mint beömlő napfény
csíkokat fest a világra, ameddig ellátsz,
zöld rétekre, habzó vizekre, nyújtózó barna földekre, bólintó fákra,
füst kicsi, fodrozó kúpjaira, potrohos felhőkre és a virágra,
amelyen lustán motoszkálgat egy jóllakott darázs -
mert szeretem a fák halk őrködését meghitt padok fölött,
szeretem anyám szemét és minden jó szót,
szeretek egy kedves nagy fiút és az alkonyi csókokat,
szeretem a poharak koccanását, a mosolyt és a ritmust,
körmeim holdját, a kalácsot meg a mézet,
szeretem a fényt és az árnyat, a nappalt és az éjt,

szél, ne faggass, nem tudom, mindez miért,
s ha néha eltünődöm ezen a testetlen, furcsa ujjongáson,
szégyenkezőn huszonegy évem hívom mentőtanúmnak.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október