Arató Károly (1939-1992): Hajnal

 
Az utcán még alig hajnalodott,
indulta már az álmos kubikusok
arccal a nyomuló szürkületnek.
Mögöttük míg inogtak a házak,
összeborulva emeltek sátrat
a fénybe övig merülő menetnek.

Lassan a szűkülő utcatorok
előtt jelképpé nőttek az alakok
s már óriás árnyaik lobogtak.
Őrlődő mélyből kékeres kar nyúlt,
villogó vasakkal zúgva, földúlt
világosságban csapágyak morogtak.

Feszül testek, lapát nyeléhez
ragadó vasmarkok! Didergő kékes
pocsolyába kőként darab ég hullt;
fürge dömperesek szitkozódva
ugrottak a fullasztó porba,
széles nyomuk nehéz iszapba szorult.

A konok fal omlott, lenn a part alatt
vödrök kongtak,hangzottak vezényszavak -
fehér habarcsok szálltak égre!
Szomjas ajkakba merült a bögre,
téglák zuhantak s a szíjak üvöltve
tapadtak a szisszenő lendkerékre.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október