E. Kovács Gyula (1839-1899): Ragyogásból esni sirba

Csak egy hüvös, kurta éjjel,
S mennyi pompa hullott széjjel.
Tegnap fénybe fürdött még fenn,
És ma nincs fenn egy levél sem.
Im, az én fám drága lombja
Leomolva egy halomba…

Régi kép; de úgy fáj látni,
Úgy szorongok: vajon hát mi?
S mintha már is égbe vesznék,
Jönnek a bús, régi eszmék.
Pedig e gyors elmulásban
Fönséges szép tanuság van.

Lám, ama lomb még fenn ágán,
De mi öröm van az árván?
Csak vonaglik, teng-leng, sáppad,
Rimánkodik a halálnak:
Még egy órát, még egy perczet!
S végre is csak – holttá reszket.

Ez nem; ezt nem látta ember
Halálkinnal, gyötrelemmel.
Ez csak eltünt; volt, nincs. Itt-ott
Csak leperdült, csak lesiklott.
Nem remegett sárgán sirva,
Ragyogásból esett sirba.

El amazzal a bús rajzzal,
Az lever, ez fölmagasztal.
E mosolygó friss halomrul
Derült lelkem égre fordul
S büszke bátor vággyal kéri:
Ég, ily véget adj majd néki.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 10. sz. 1884. márc. 2.