- Az Eperjesi Széchenyi-Kör 1899. október 29-én Petőfi-ünnepén előadott művek. Írta és előadta: Dr. Berzeviczy Albert V. B. T. T., a Kör védnöke. -
MEG VAN szentelve az a föld, a melyen a nemzetükre fényt árasztó nagy szellemek életükben jártak és időztek. Ők maguk sokszor nem is sejtik, hogy minden léptök örökre szóló nyomokat hagy hátra, hogy a helyen, a melyet elhagynak, világító árnyékuk marad vissza; de múlnak az évek, nemzedéket nemzedék vált föl, a élők visszaemlékezésének örökét átveszi a hagyomány és a történelem és íme: emlékké válik minden tárgy, a melyet azok a nagyon érintettek, oltárrá minden hely, a melyen munkálkodtak; mint a hitrege Deukalionjának hátravetett köveiből emberek, úgy támadnak rég elhangzott lépteik nyomában őket hívó, őket dicsőítő, követésükre buzdító érzelmek, - és jönnek a fiak, az unokák, megkoszorúzzák a szent emlékhelyeket, s az emlékezet, a kegyelet és lelkesedés mindig megújuló felbuzdulásában élő valósággá lesz a halhatatlanok síron túli élete a földön.
Ebben az esztendőben az egész magyar haza a Petőfi halálnak félszázados fordulóját ünnepli. Az ünneplésből ki akarta venni a maga részét Széchenyi-körünk is; mert mi is feladatunknak tartjuk a legnemzetibb költő szellemi hagyományának ápolását és mert ezen a helyen is élnek a Petőfi alakjához fűződő emlékek. Hálás örömmel látjuk, hogy szerény ünnepünk díszét emelni megjelentek köztünk kitűnő tudósok és költők, azoknak méltó képviselői, a kik nemzetünk szellemi munkáját vezetik és irányozzák; nem magunknak tulajdoníthatjuk ezt, de a névnek, melynek jelében összejöttünk s mely iránti kegyeletünkben osztozik velünk a szellemi nagyságnak minden csodálója, a nemzeti eszmének minden híve.
Petőfi eperjesi időzése, a melynek ünnepélyünkön külön megemlékezés lesz szenelve, csak egy kis epizód volt a költő sokat hányatott életében; de derült epizód, mint itt írt költeményei tanúsítják, derült a természet szépségeinek varázsa, a barátság melege és a költő géniuszáért már akkor lelkesülő közönség, különösen a fiatalság hódolata által. A mit Eperjes és környéke a költőnek nyújtott, azt bőkezűen viszonozta verseivel; azok legmaradandóbb emlékei ittlétének, de emléket állítottunk Petőfi látogatásának mi is. Eperjes mindig meg fogja őrizni a Petőfi emlékét, s hisszük hogy a költő is szívesen őrizte míg élt, emlékezetében az itt nyert nyájas benyomást, bármily egyszerű és futólagos is volt az, - mint egy lehaló parti virág,mely a költő életének rohanó árját megcsókolta.
Mert rohanó ár volt az ő élete, mely fájdalom, hamar lefutott, s tőle mégis tengerré dagadt a magyar nemzet költői érzelmeinek és eszméinek világa. Alig több mint huszonhat v ez az egész élet és belőle alig több mint hét év az az idő, a mely alatt Petőfi költői pályáját befutotta.
Úgy látszik, a természetnek néha tetszése telik abban, hogy kiragad egy embert a milliók közül, benne és általa adományainak csodaszerűségét akarná bizonyítani. Az ilyen ember szinte öntudatlanul tesz és alkot emberfölötti dolgokat. Azután a természet megsajnálni látszik pazarlását és hirtelen, idő előtt összetöri kedvenc alkotását. Nagy Sándor, Ráfael, Correggio, Lord Byron, Puschkin, Petőfi – életök virágában költöznek el, azt a nagy kérdőjelet hagyva hátra: hogy mit tehettek, mivé fejlődhettek volna még, ha tovább élnek? Ámde arról is gondoskodik a természet, hogy az ilyen kivételes, rendkívüli emberek rövid életök alatt is hosszú életet éljenek át. Ők a mesebeli hétmérföldes csizmával járák az élet útját, szemök egyetlen pillantásával – mint egy Petőfivel rokonszellemű költő mondta – többet látnak, éreznek és élveznek, mint mások egész életökön át; sőt megsejtenek, eltalálnak olyan igazságokat, olyan érzelmeket is, a melyekkel tapasztalatilag megismerkedni sem idejük, sem alkalmuk nem volt.
Ilyen tüneményes, csodaszerű jelenség volt a mi Petőfinek is. Feltűnése, élete folyása, korai halála mind a végzettől elrendeltnek látszik; végzetszerűnek annál inkább, mert ő maga teljes, tiszta tudatával látszott bírni kezdettől fogva úgy hivatásának,m int végső sorsának.
Egy a Pozsony-megyei tótságból a magyar Alföldre elszakadt kurtanemes család sarja, egy Petrovics Sándor lesz a legmagyarabb költővé. Épen olyan időben kell születnie, hogy ifjúkora, a rajongás kora, beléessék a nemzet ébredésének nagy napjaiba és hogy a katasztrófa, mely azután a nemzetet éri,alkalmat nyújtson neki az eszméi mellett való vértanúskodásra. Mialatt szüleivel meghasonolva, atyjától kitagadva, egy batyuval a vállán, vándorbottal a kezében, nehány garassal a zsebében, kimondhatatlan nélkülözések között, gyalog járta keresztül-kasul az országot, futva
„árván, mint a hulló csillag,
Melyet magából kilökött az ég”;
mialatt mint közkatona a kaszárnyában nyomorog, a hol egy cigányfiúval egy ágyban kell feküdnie, mialatt betegen a kórházban sínylődik, vagy debreceni fűtetlen szobájában pipáján melengeti ujjait: soha egy percig sem veszti el nagy jövőjébe, rendeltetésébe vetett hitét. Azt a hitét, hogy „a hazának mily kincsest hagy hátra”, hogy – mint anyjához írja:
„dicső neve költőfiadnak soká, örökkön él!”
és azt a hitét sem, hogy a míg az ember egyszer boldog nem volt, addig meg nem halhat. Folyton költi, zengi gyöngybetűkkel leírt, vándortarisznyájában őrzött dalait, melyekben soha az emberi érzelmek egész skálája ilyen teljességgel kifejezését nem találta volna ha kedélyét épen a szenvedések és örömök váltakozása annyira csapongóvá nem teszi. De a „divinatio”, mint a régiek nevezték, a jövőbe belátás isteni adománya, megnyilatkozik más irányban is, a mennyiben a költővel mint Kassandrával előre tudatja korai és tragikus végét is. Már 20 éves korában azt énekli:
„Hiába biztattok,
Hiába beszéltek,
Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek.”
És hogy ezt nemcsak az érzelgős fiataloknál előfordulni szokott pillanatnyi pesszimizmus, meggondolatlan vágy a halál után mondatta vele, azt tanúsítja, hogy két évvel később, 1845-ben, a mikor még senki sejtelmével sem bírhatott a bekövetkezendő véres eseményeknek,ő megálmodja, hogy „háborúba hítták a magyart”, és hogy neki menyegzője napján kellett elhagynia hitvesét, hogy meghaljon a honért. „És – ha rá kerülne a sor – úgymond – úgy tennék, mint álmomban tevék.” Később pedig azt írja egy versében, hogy ha az Isten megengedné neki, úgy halni meg, a hogy ő kívánja, azt kívánná, hogy a szabadságért vívott harcban az ő szívéből is „nőjjön egy halálos vérvirág.” Ugyanaz a jóslatszerű óhajtás, a mely utóbb „Egy gondolat bánt engemet” című jól ismert költeményében is megszólal.
S a mikor végre elérkezett az óra, melyben beváltania kellett ígéretét, melyet a hazának tett:
„Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed,
TE állj, s ha kell a templomot
Eldöntöm érted.”
akkor a halál is mint egy mystikus rejtély jelenik meg életútján s úgy ragadja el tőlünk, mintha igazán „elevenen égbe szállt” volna, a hogy jókedvében kívánta egyszer. Meghalni nem látta senki, ravatala fölött nem állottunk, sírja helyét nem ismerjük; soká azt sem hittük, hogy meghalt. Mintha lényében semmi sem volna mulandó, egyszerre tűnik el az élet színpadáról s átlépve az örökkévalóságba, mythikus alakká változik; mint Hellas istenei magukhoz emelték kedveltjeiket az Olympusra, mint az ó-szövetség Jehováhja tüzes-szekeren ragadta prófétáját az égbe, úgy vált meg tőlünk, örökségül hagyva honszeretetét, lelkesedését a szabadságért és halhatatlan dalait.
Lehet-e mindez a véletlen játéka: nem-e inkább egy a szívbe beírt végzet teljesedése?
És Petőfinek ez a rövid élete mégis milyen teljes emberélet volt! Ő sírt és örült, szenvedett és boldog volt, gyűlölve volt és szeretve, elhagyatott földönfutó volt, hogy azután pajzsra emelje egy nemzet rajongása, bejárta az élet legszomorúbb mélységeit és fölhágott a dicsőség napsugaras magaslataira, nevét halhatatlanná tette és betöltve rendeltetését, meghalt azért az eszméért, a melynek életénél többet, még szerelmét is feláldozni kész volt.
Valóban rá is illik az, a mit a franciáknak egy kalandos életű poétájáról mondott egy újabb költőjük:
„Ne le plaignez pas trop: ill a vécu sans pactes,
Libre dans sa pensée autant que dans ses actes”.
Ennek a tüneményes életnek a történetét pedig megírta ő maga, Petőfi, a maga költeményeiben. Ebben a tekintetben ő a legszubjektívebb költő mert ha költeményeit megíratásuk időrendjében elolvassuk, végigvonul egész élete minden hányattatásaival előttünk.
A háttér természetesen mindig az alföldi síkság, a puszta, a mely őt szülte, nevelte, a melyhez visszatér mindig, a hol magát „igazán szabadnak” érzi, a mely iránti szerelmétől a hegyvidék semmi szépsége sem tudja őt eltántorítani. Sem előtte, sem utána senki hívebb, életteljesebb, megragadóbb színekkel festeni nem tudta az alföld rónáját, mint ő, ennek a festésénél érvényesül legjobban egyszerűségében hatalmas képbeszéde. Gyakran vágyott utazni, a tengert látni, de körülményei mindig meghiúsították tervét; úgy látszik az is hozzátartozott rendeltetéséhez, hogy ő csak a magyar föld, a hazai természet költője maradjon.
A magyar Alföld talaján költészete a magyar nép nyelvén szeret megszólalni; sohasem tagadta meg eredetét, eltűrte, hogy a kritikusoknak egy egész serege póriasnak nevezze sokáig költészetét; pedig nem volt igazuk! Nem szállította ő le a poesist a porba, hanem a nép érzelemvilágát emelte föl a Parnasszusra; a magyar nép nyelvét, a magyar nép költészetét irodalmi nyelvvé, magyar költészetté emelte, és az egész világ sietett a maga nyelvébe ültetni át ennek a magyar költészetnek a virágait. De legelső volt a magyar köznép, a mely őt megértette és népdalait énekelni kezdte, mikor még a hír szárnyaira sem emelte a költőt.
A Petőfi életében és költészetében megnyilatkozó egyéni érzelemvilágnak talán legrokonszenvesebb, mindenesetre leggyöngédebb vonása a szülői, különösen anyja iránti odaadó szeretet. Tizenhat éves koráig szülei jó módban éltek és iskolai előmenetelével meg voltak elégedve;idáig a költő gyermek- és serdülő évei is gondtalan boldogságban teltek el. Ezután egyszerre következnek be: az atya vagyoni bukása és a fiú selmeci rossz bizonyítványa. Az értelmes, nyugtalan természetű, szigorú és makacs jellemű apa végképp eltaszítani látszik magától fiát, kire most nehezednek sanyarú vándorévei: a megkezdett katonáskodás, a háromszor és mindannyiszor sikertelenül megpróbált színészkedés s végre a nagy küzdelmek közt újra folytatott iskolai tanulás; de a szelíd, jóságos anyai szív, az sohasem pártolt el igazán tőle s az lett szószólója újra meg újra az apjánál, mikor már a fiú jobb útra tért. Költészetének legszebb gyöngyei közül valók azok, a melyeket fiúi szeretetének szentelt, különösen az anyja irántinak, kiről azt énekelte:
„Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!”
S alig hogy némileg javulnak viszonyai, keresményéből előbb segélyezi, majd egészen fenntartja szüleit, kiknek gyors egymásutánban bekövetkezett elhunyta a szívszaggató fájdalom hangján szólaltatja meg a költő lantját akkor, mikor már bömbölnek az ágyúk s rá nézve is közeledik a „próba, az utolsó nagy próba”.
A kinek a természete ilyen gyengédségre volt képes, az a fennhéjázásnak, arroganciának, barátai felett való zsarnokoskodásnak a vádjait, melyekkel a költőt rosszakarói elhalmozták, talán mégsem érdemelte meg egészen. Bizony, nehéz természetű ember volt ő, a ki önmagát „a természet tövises vadvirágának nevezte, de azzá tette a »sors, életének haragos dajkája,… ki rá zavarta fergeteg módjára a csendriasztó szenvedélyeket.« A ki olyan hivatás tudatában olyan sanyarúságokat volt kénytelen a sorstól elszenvedni, abban szinte természetszerűen fejlődik ki egy neme a dacnak, mely képes ridegen utasítani vissza még a nyájasságot is, mihelyt abban a szánalomnak vagy a leereszkedésnek árnyékát véli látni. Mindenekfölött szeretvén a szabadságot s a »koldusbot és függetlenség« jelszava alatt haladván útján, melyen, mint mondá: »inkább betöri fejét, semhogy meghajtsa derekát«, Petőfinek szükségkép sokakkal kellett összeütközésbe jönnie; de hogy a tulajdonképpeni fennhéjázástól mily idegen volt, s hogy a jobb sors mily kevéssé tette őt elbizakodóvá, mennyire megóvva maradt mindig a porból felemelkedett közönséges embereknek attól a szokott önzéséről, mely a maga emelkedését valami természetesnek tekintve, saját múltjáról hamar megfeledkezve, lenézi az alant maradottakat, azt legjobban bizonyítja az a költeménye, melyet házassága elő, boldog, csendes telében Pesten írt, a mikor a maga erejéből kivívott szerény jobb módban első gondolata azoké, akik nem kényelmes szobában időznek "a meleg kemencze közelén”, de kik „künn bolyongnak – a viharban szabad ég alatt”.
Az érzékeny, lágy szív - ez a kétféle értékű adománya a gondviselésnek, mely nélkül az ember sem nagyon boldoggá, sem nagyon boldogtalanná nem lehet –, Petőfi életében a szerelmi fájdalmak és szerelmi örömök számtalan változatait idézte föl, melyek mind közkincsünkké lettek dalai által. Első komolyabb szerelme úgy látszik az a szőke Csapó Etelke volt, kinek hirtelen halála oly mélyen meghatotta, egy időre szinte mélabússá tette s akinek a „Czipruslombok” címe alatt kiadott bánatos költeményeit szentelte. Ezután a csapás, után egy ideig azt hiszi, hogy csak szőke leány kárpótolhatja őt Etelke elvesztéséért, s többször is lobbot vet szerelme, mert – mint maga mondja egyszer vidáman:
„Szívem még ép virág, a melynek
Féreg nem bántja gyökerit.
Elhervad minden ősszel, ámde
Minden tavasszal kivirít.”
A nagy, életre szóló fordulat 1846 szeptemberében áll be; Nagy-Károlyban a megyegyűlés és bál alkalmával két nap alatt ismerkedik meg a költő azzal az emberrel, aki utóbb legáldozatkészebb barátjává, és azzal a leánnyal, aki utóbb hitvesévé lett. Gróf Teleki Sándor volt az egyik, Szendrey Júlia a másik.
Egyszerre azt érzi, hogy
„Költői ábránd volt, mit eddig érzék,
Költői ábránd és nem szerelem”
csak most lett igazán szerelmes:
„Egy barna kis leány
Hófehér lelkibe!”
Ennek a barna kislánynak mondja az „Ereszkedik le a felhő” kezdetű dalában:
„Barna kis lány, ha nem alszol,
Hallgasd mit e madár dalol,
e madár az én szerelmem,
Az én elsóhajtott lelkem…”
és máskor megint:
„Te vagy, te vagy barna kis lány
Szemem, lelkem fénye…”
„És szerelmem… és szerelmem…
Óh ez véghetetlen!”
Valóban, a szerelemnek egy új világa nyílik meg Petőfi előtt; ilyen lángoló szenvedély még nem szállotta meg szívét, ilyen mohó epedéssel még nem vágyott soha bírni szerelme tárgyát. És szerelme viszonzásra talál, de azért mindkettejöknek a keservek egész poklán kell keresztülmenniök, míg végre egy évvel később bírhatják egymást. A szülők ellenzése, barátok és barátnők besúgása, Petőfi indulatossága, Júlia érzékenysége ezerszer eltávolítják őket egymástól, úgy, hogy a költő alig néhány héttel a nagykárolyi és erdődi szép napok után Debrecenben Prielle Cornéliát akarja nőül vennie s őt – csupa dacból Júlia iránt – egy ideig menyasszonyának nevezi. Végre le van küzdve minden akadály és ő elmondhatja, hogy:
„Elértem, a mit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig a kebel!”
Nem mondható ugyan minden borútól mentnek az olyan házasságnak az ege, amelyet úgy kötöttek meg, hogy a leánynak választani kellett férje és atyja között, s hogy ez utóbbi búcsúzáskor egy szóra sem méltatta vejét. De azért a költői kastélyban ha gondtalan boldog hetet élt át a szerelmes fiatal házaspár és csak abban a remek kis költeményében, amelynek „Szeptember végén” a címe, árulja el Petőfi, hogy az a megtagadhatatlan jóserő, ott keble mélyében, megint egy árnyékot vetett örömei és ábrándjai világára. Rövid, alig két éves házasélete alatt a költő megérte azt az örömet is, hogy fia született.
„Iparkodni fogsz túlteni rajtam
Vagy betöltőd legalább helyem?
Ilyen kérdésekkel ölei keblére a csecsemőt, akinek bölcsőjétől csakhamar elszólítja őt a háború zaja…
Mert az ő életének legnagyobb hatalmassága, amely végre is mindig győzedelmeskedett minden más felett: haza- és szabadságszeretete volt.
A Petőfi honszeretete nem annak a büszke szerelemnek a fajából való volt, amellyel szépségtől sugárzó kedvesére néz a boldog, az irigyelt szerelmes; az ilyen szerelembe mindig vegyül valami önhittség és valami önzés. Az ő rajongása a hazáért ahhoz a szeretethez volt hasonló, amellyel az anya öleli keblére szenvedő, vagy a természet mostohaságától sújtott gyermekét, akit e forró szeretetével akarna kárpótolni mindenért, amit a sors megvont tőle.
Ő dicsőnek, hatalmasnak kívánná látni hazáját, amilyen egykor volt, de ha vágya teljesülne, nem szerethetné jobban, mint most, mikor „szégyenlenie kell, hogy magyar”:
„Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet”.
Házassága mézesheteiben, amikor „oly boldog, hogy reménye sincs”, elgondolja:
„Mi volna könnyebb, int lemondanom
Mostan te rólad honfi-aggalom…
De le nem hagylak, hazám tégedet!…
Veled sóhajtok, hazám, mint elébb…
Veled sirok, ha fájnak sebeid…
S érted teszek majd, hogyha tenni kell!”
A Petőfi hazafiúi reményei és aggodalmai az 1844-ik évvel kezdenek nyilvánulni, de csak 1848ban lesz az ő költészetében is a haza ügye teljesen uralkodóvá s avatja őt, a szerelem költőjét, egészen e szabadság s végül a harcok dalnokává. És szabadságszeretetének is van egy igazán az ő nagy lelkére valló vonása: ő nemcsak a magyarnak a szabadságáért rajong, ő nem akarja csak a maga nemzetét emelni naggyá a szabadság által; forró fajszeretete dacára ő a szabadságért mint az „emberiség javáért” a „szent világszabadságért” akar meghalni.
Ezekben az években költeményei nemcsak az ő saját, de a nemzet életének is valódi krónikájává lesznek. Már 1846-ban hirdeti, hogy „a csalogányt, az alkony madarát” fel kell váltania a pacsirtának, mert „a hajnal közeleg”. Érzi a nagy korszak közeledését:
„A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élethalálnak vészes napjai.”
„Véres napokról” álmodik, „mik a világot romba döntik” és „az új világot megteremtik”; úgy érzi, mintha lelke már egyszer, más korban és más alakban, átélt volna ilyen napokat:
„Rómában Cassius valék,
Helvétiában Tell Vilmos,
Párisban Desmoulins Kamill,…
Itt is leszek tán valami.”
*
Ez a vonatkozás Desmoulins Camillere különösen jelentősnek látszik, ha későbbi, márciusi szereplésére gondolunk.
De a hajnal késik és ő felrázni igyekszik a nemzetet tétlenségéből, keserű szemrehányással, ostorozó korholással:
„Csak a magyar büszkeséget,
Csak azt ne emlegessétek!”
És másutt: „Meddig alszol még hazám?” Ki is mondja nyíltan:
„Addig ostorozlak, nemzetem, míg végre
Feldobog szived, vagy szívem megszakad.”
Korholja a nem eléggé lelkes ifjúságot és kérdezi:
„Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?”
Majd jogot követel a népnek, mert „Haza csak ott van, hol jog is van”, és inti a törvényhozókat, hogy „még kér a nép: most adjatok neki!”
1848 elején már így énekel:
„Drága árú a szabadság,
Nem ingyen, de pénzen adják,
Drága pénzen, piros véren,
varr meg azt a zászlót, feleségem!”
Szereplése a márciusi napokban eléggé ismeretes, de különösen jellemző az a vallomása, mit március 15-ike után írt le:
„Egy ilyen nap vezérsége,
S dijazva van az élet…
Napoleon dicsősége,
Te veled sem cserélek!”
Ebben egy pszichológiai momentum van, amely világot vet életének legközelebbi fejleményeire. Ő tényleg - és talán némi joggal – vezérszerepre számított a nemzet további mozgalmaiban, de a márciusi törvények meghozván mindazt, amit nemzeti és szabadelvűségi szempontból kívánni lehetett, rövid időre a hazai közügyek menete ismét a mérséklet, az elért eredmények megőrzése és a viszonyokkal való higgadt számolás útjára tért. Ezen a téren a költőnek nem jutott szerep és mikor szolgálatait a törvényhozás termében is föl akarta ajánlani a hazának az ő kedves Kunságában, egy jelentéktelen ellenjelölttel szemben megbukott. Ehhez járult a személyes sérelem, melyet Kossuthtól elszenvedni vélt és a kedvezőtlen megítélés, mellyel a barátja és jótevője, Vörösmarty ellen, ennek az újonctörvény ügyében követett képviselői magatartása ügyében támadása részesült, amely miatt még kebelbarátja Jókai és meghasonlott vele, úgy hogy Petőfi mindinkább háttérbe szorítottnak és elszigeteltnek érezte magát, ami fölötti elégedetlensége költeményeiben is megnyilatkozott.
De az események, fájdalom, csakhamar igazat adtak a költő ama jóslatának, hogy:
„Gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa”.
És ő maga sem tudott ellenállni annak az önszemrehányásnak:
„Egész világ a harczmezőn,
Csak én nem vagyok ottan”.
Egy párszor úgy látszott, mintha mégis sikerülne elkerülnie végzetét. A katonai fegyelemmel megbarátkozni sehogy sem tudó természete egymás után két hadügyminiszterrel hozta összeütközésbe és kétszer indította lemondásra tiszti rangjáról. Bem, akiért rajongott, akinek győzelmében vakon hitt és aki őt fiaként szerette, ismételve, mindenféle gyöngéd ürügyekkel igyekezett őt eltávolítani a veszélytől. De ő, mintegy igézettől vonva, feltartóztathatatlanul ment – egyenesen a halálba…
Van valami megindító abban a hitben, amellyel a magyar nép várta, sokáig várta, hogy az ő dalnoka még egyszer visszatér…
A költő pályatársa és barátja, Jókai, így szólott hozzánk, mikor a Petőfi szobrát avattuk fel: „Ne várjátok őt vissza, - csillag az már régen!”
Az a csillag, amellyé Petőfi változott át, a magyar nemzet egén nemcsak akkor tündöklött, amikor éj borult reánk, de tisztán, világosan, talán még világosabban látjuk ragyogni, mióta ismét felderült a hajnal, amelyet ő emberi alakjában már meg nem láthatott.
A nemzeteket boldogító és nemesítő nagy eszmék győzelméhez mindig súlyos áldozatok fűződnek; nekünk a nemzeti újjászületésnek annyi nemes lelkesedéssel megkezdett, de szerencsétlen események által vérbe borított korszakában mindamaz áldozatokon felül, amelyeket a balvégzet követelt tőlünk, még legnagyobb költőnket is el kellett veszítenünk. Akkor jelent meg, mikor legnagyobb szükség volt szavára, de nem érhette meg többé azoknak az eszméknek végleges diadalát, amelyekért korának legjobbjai vele együtt lelkesedtek; sivatagban vezérlő tűzoszlop volt, mely fényével megmutatta utunkat a szabadság, ígéret földjére s azután letűnt. Ő elesett halhatatlan eszmék szolgálatában s most ezeknek sírja fölött virulóélete példázza az ő halhatatlanságát is.
Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése