Oh éj, magános, mély és érthetetlen,
Az alkotás látható szendere,
Mely nyugszol villám-sujtott bérceken fen,
S leszállsz az emberek vetésire.
S ti szüzi fények ott fön, valamennyen,
s te csendes égbolt, csillaggal tele,
Ti büvös formák, miket fenn a mennyben
Egyforma, titkos végzet köte le;
S te hold, mely ott fön oly rég jársz magadba’,
Víg és bus kebelnek egyformán hullatva
Korongod hideg ezüst sugarát:
Mi borzalom, mi rejtély e világ?
Oh mi az ember nyomorult fajzatja?
… S te meg sem mozdulsz, átkos némaság!
Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. márc. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése