Sáros, zöld pocsolyák, szürke nehéz egek.
Foszlik már a kemény bunda a tél nyakán.
Kéken villan a víg este a fák között.
Szökne – nem tud a tél: fogoly.
Zörgő ágakon és hajló bokrok alatt,
szikrázik a tavaszt-áhítozó mosoly -
szét-nem-nyílt nevetés, földszagú, gyors szelek
bimbót hívnak a rét fölé…
Így álltam nevető szívvel a táj felett,
láttam: bomlok a rügy, sorvad a tél, a nyers!
Ujjongtam – szerelem! És ma ablakon át
nézem: port visz a déli szél.
Forrás: Új idők 52. évf. 18. sz. 1946. máj. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése