Szegedi István: Sirató

 
Nem úgy zuhant a nyögő völgy ölébe,
nem dörgő garral, mint a görgeteg,
a pusztulás nem hajbókolt elébe,
hullását nem előzte fergeteg,
aggódó orvosarc hajolt fölébe
s párnák közt, ágyban halt meg a beteg.

De szikla volt és hős nagy életében
és őrtorony volt, ami most ledűl,
sírjunk a gyász nagy önkivületében,
amely fölénk az égre feketül:
sokan maradtunk a magyar, az ében
sötét nagy éjszakában egyedül.

A kálvinista templom nagy hajója
rémülten ébred: jaj, mi ez a csend?!
Üres a szószék, az egyházfi rója
magányos útját némán odabent;
egy hang, egy hang, csak Isten a tudója,
egy dördülő hang fel a mennybe ment.

A dördülő hang és a harsanó szív,
a széles, fujtató és hív kebel
nem döbben immár, ünnepelni nem hív,
már örök ünnepnapot ünnepel,
őt ölelik, mert igaz volt és mert hív
és nincs már, aki minket megölel.

S míg franciás nevét a föld, a puszta
magyarra gyúrja, s szökken, mint a szár,
magyar neve, magyar hite, a tiszta
Jézushit, amit a szivébe zár…
Magyar: mondjuk majd s mondjuk: kálvinista,
ha emlékezve mondjuk: Baltazár!

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 7-9. sz. 1936. júl.-szept.