Jékely Zoltán (1813-1982): Gyilkos tavasz

 
Már béka ül  künn a kövön,
langyos a szél este.
Meglestem: most a tavaszt
három holló kezdte.

Szántóföldön rét aludt
lelke fellegen szállt,
buján buggyant a patak,
levelekkel tréfált.

Holló vitte énekét,
holló itta kedvét,
régi árku bú dalolt,
király fogta testét.

Súlyos árnnyal, mint a mult,
holló hullt a mélybe
és a hold, mint drága folt,
ráfagyott az égre.

Holló vágta két szemem,
bánat ette testem,
súlyos árnnyal, mint a mult,
én is: mélybe estem.

A szívemen átnyilalt,
tünt tavasz kanyargott,
bennem iszonyu madár
rikoltása sajgott.

Hasította koponyám
mély ütésü átok
és a bánat, mint a vér,
feketén szivárgott.

És a sors is vészesen
gyűrüzött szemembe
s mint az átok feketén
csapott rám az este!

Április szólt: ibolyám
halált virágozzon.
Haljon meg, ha lány szakít,
haljon meg, ha asszony.

Egy táncos jött, a halál,
jaj, akivel táncba kap!
A két karja csupa csont
és a haja csak iszap.

Halál és felhőárny
száguld át a völgyön,
megőrjítem a vizet,
hogy ártatlant öljön.

Megátkozom: az arany
tapadjon a vérhez,
a földet, hogy sár legyen
s ne férjen az éghez!

Csókot patakzott a vér,
kiszállt az első denevér,
a holdban kerestem apám
s akasztott ember függ a fán.

És kuvikszárnyon száll a hír,
vért virágzik a gólyahír,
a fény hiába tör elő,
vért szop a kecskefejő.

Nyitott istállóban lakott,
halott borjakat szoptatott,
bőgött az ég, hideg tehén,
mert úgy nőtt fel a hold tején.

Csepp lábakon az eresz alatt
úgy indult el,
hegyek zuhogtak
s az eresz szakadt, szakadt.

Ruhák szagán illant illata,
ernyőkön zengett, tetőkön zengett
s a kosaras hóvirágos leányra,
aranyat pazarolt a fákra.

Cigányra, kútra, kéményre, háztetőre,
ekék vasára, rigókra, temetőre,
papokra csiklandozva ráhajolt,
sötét medrű árkokban dalolt.

Nap ijját rég elpattintotta,
elpattant a jég,
a szajkó szárnyát megsimogatta,
azóta tolla kék.

Az erdők alján vizbe lépett,
ibolya lett a sár,
és ment megbűvölte a rétet.
Tükör lett a mocsár.

Bomlik a barkák színezüstje,
rőzsefüst: új tavasz pipafüstje;
új varjakként száll ki a vetésre
kizendülni új földre, új égre!

Romboló építő szent lelke a szél,
megárad a víz és megárad a vér,
a fűz eleven fűzfasíp,
vadlúd daláról álmodik.

A temető már nem temető,
csigahéjból csiga jön elő -
kinyitod s a tenyeredbe száll
a hétpettyes katicabogár!

Ő mártotta meg a napot
meleggel, hogy meleg legyen,
szólott, hogy minden ághegyen
arany legyen!

Ő akarta, hogy úgy legyen,
hogy újra pillangókat fogjak
s, mint leány-kelyhű hóvirág,
reá fehéren mosolyogjak.

Ég az élet, fényben éghet!
Újra nő, mi semmivé lett,
ha föld, ha füst, ha por, ha csont,
ha mélybe száll, emel, ha ront.

Ég az élet, rongyot éget!
Újra nő, mi semmivé lett,
mint a rózsa, ha elalszom,
kivirít egy gyermekarcon.

Kanca hátra pattan föl,
öl és koponyát csókol!
Iszik a vérből: részeges,
iszik az ősi borból!

Patakba árad, óriás!
Lefut: a mélybe csenget,
láttam: mikor öreg szívekből
ellopott minden kedvet.

Láttam! Kevély legény elől
hogy elszökött kevélyen,
láttam, amikor lelket ölt,
betört egy tűnyi résen.

Mikor a véremből ivott,
kutakba kevert mérget!
Hét kövön hét hófehér,
halott lány-test fehérlett.

Mikor a vázához osont,
kilenc virágot elvett,
a halállal torzott gazul,
törött üvegek mellett!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám