Tompa Mihály (1817-1868): Arany lakodalmon

Hol a násznép, a mely ma ötven éve
Körülfogá az ifju mátkapárt?
S hol a sziv, mely vágyban dobogva, égve,
Az esküszó- s a szent áldásra várt?
A vendégek lassan mind szétoszoltak,
Nyugatva rég a néma temetők…
S megvan java a régi vonzalomnak
Tinálatok, hűn aggott szeretők!

Még akkor a sziv csak remélt, sovárgott,
Sejdítve ment a távol czél után;
Fakadt a lomb, hozott az ág virágot,
S bár üde volt is az: - virág csupán.
Most a leélt, gazdagmult néz felétek,
Remény, várás kétsége nincsen itt; -
Omolhat a levél! Ti már szedétek
Ama termő fának gyümölcseit.

És mily nap ez! Minden cseng és sugárzik…
Örömit a percz ontja pazaron;
Itt vannak a fiak, s itt unokái,
Öreg s ifju, sok ölben és karon;
S úgy, mint ki félig alva, félig ébren,
Tudalma két világ között lebeg:
Látjátok a boldogság szenderében
Mind azt, mi történik körületek!

És annyi szép emlék titkon előjön,
Hogy sok felejtettről tanú legyen;
Nem fekszik súly az elöltött időkön,
Nincs szemrehányás a nagy életen;
Oh, e csalárd vizen kik így hajóznak:
A sors-kegyeltek száma oly kevés!
Mig a sivár ut vége: millióknak
Nem partra-szállás – partra-vettetés.

Itt ülnek ők, - a tél fehér havával, -
Bizalmasan fogván egymás kezét;
Alig szólnak – s egy-egy tekintet által
Foly köztük a szives, titkos beszéd.
Kedvök dereng, borong… könnyen mosolygnak,
S előbb, mint a futó köd elrepült, -
- Szakadt felhők között bujkálva a nap:
Egyszerre látni árnyat és derüt.

Oh ez magasztos kép, ez ritka látvány…
Merengni lelkünk rajta úgy szeret!
A homlok fensége- s sziv tisztaságán
Előtünik a felsőbb eredet.
Érzés, kedély: nyugodt, mély, tiszta tenger,
Mely fölzavart, sekélyes volt elébb.
- Az életben kétszer legjobb az ember:
Midőn idejön és innen kilép.

A kegyelet hű érzetével állva
Körületek, ti fáradt vándorok!
Elménk e dús e hosszu földi pálya
Áldásain, küzdelmein forog.
S ha szivünk kész hogy érzelmit kiöntse:
Ajkaink az igaz szót keresik,
Mert számos év, világi jó, szerencse
Nektek kivánva: - visszásan esik.

És míg magunk felett mélyen sohajtunk
Állván az ut s forgószél közepén:
Rövid s minden, mit nektek mondhat ajkunk,
Az élet e szép, boldog ünnepén:
Rátok, - kiket a zajgó élet árja
El nem szakaszthatott, - együtt ragadt:
Egyszerre jőjön a vég, mely lezárja
Szelid álomra a szemhéjakat!

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 1. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv : Akad. Nyomdájánál 1863.