M o t t o: Késő ősszel száll a fecske messzire,
De tavasszal vissza tér a fészkire.
Így dalol a magyar ember a madárkáról, melynek híre, mint költözködő madár már az ó-világban is el volt terjedve, s ez okból közönségesen a tavasz postájának neveztetik. Megtalálja ő az utat régi fészkéhez sivatagon, tengeren s a havasokon keresztül is, s jóval előbb ér oda, int többi szárnyaz útitársai, noha sokkal messzebb távoznak, mint valamennyien, mert ők lemennek egész a Senegal partjaira. De épp ezért örvendünk oly nagyon visszatérőknek. Már görög és római írók, int a „Tavasz hírnök”-ét éneklék meg, s még ma is számos népdal forog a nép ajkain, melyben ő a főszereplő. Azonban hírnöksége nem mindig csalhatatlan. Gyakran kiválnak egyes csatárok a seregből, s természetesen a tél utolsó lehe még utoléri őket, s megtörténik, hogy áldozatul is esnek vakmerőségüknek.
Amit a fecskénél leginkább kedvelünk, az repülése. Ő röptében vadász, iszik, fürdik, néha gyorsan elröppen fészke mellett, miközben fiait mégis megéteti. A fecske valóban hasonlíthatatlan vitorlás, habár talán a galamb által kitartásra felül is múlatik. Ki ne bámulta volna már meg e madárka tolljátékának hirtelenségét és gyorserejét? Most tomboló zeg-zugban szeldeli át a fellegeket, majd nyílsebességgel vág át a tengeren, most,m int a gyermekek, zagyva tolongásban űzik egymást, lecsapja villámgyorsaságban, majd ismét felemelkedve a felhők közé, ha pedig közelg a vihar, hosszú egyenes vonalokban szeldesik nesz nélkül a földszintet, hogy elkapkodják a legyeket, a vízipókokat, táncolva, szaladgálva. A fecske repülése mindig változatos gyönyörű kép, egy légi labyrinth, melynek útja ezer és ezer bonyolulatban szeldesi át egymást, s még a legélesebb szemet is zavarba hozza. Alig tollasodnak meg a kicsikék, az öregek azonnal oktatni kezdik e művészetben. Egy-két fal közé szorított keskeny utcában, vagy máshol, ahol biztosan korlátolt légfolyás van, kezdődnek a gyakorlatok. Az anya először egyenes vonalban úszik tova, a fiatalok félénken követik, majd gyorsabban és gyorsabban, míg a tanítónő egyszerre elkezd ide-oda kanyarogni, s a levegőt keresztül-kasul szeldesni. A tanulók most már biztosabbak lesznek, s ha elfárad vagy eltéved is némelyik, a próba mégis három nap alatt be van fejezve. E makacs szárnyas nyugalmat nem ismer, ő a megtestesült perpetuum mobile, a szabad csapat, a madárvilág beduinja.
S mily szépen és bölcsen alakította a természet keze e madarat. A gyönyörű testhez csak a lábak majdnem tehetetlen rövidsége áll némi ellentétben, melyek alig látszanak képeseknek arra, hogy a testet elbírják, jeléül annak, hogy nem a földön, hanem a fellegekben van a fecskének útja és bölcsője.
Megszoktuk a fecskét úgy tekinteni, mint jóllétet hozó madarat. Gyöngéd szeretete fiai iránt, bizalmas fészkelése a házereszek alatt, rajongó játéka a levegőben, jövetele és távozása a nyár közelgő és távozó örömeivel, mindez barátunkká tevé őt, s mintegy megszentesíttetett ezáltal. Ez okból a kedélyes Humphrey Davy joggal nevezi őt a „csalogány vetélytársának”, és Shakespeare egyikét teremté a legmeghatóbb jeleneteknek, midőn – Macbeth első felvonásában – egy megärai szenvedélynek irtóztató kitörése után egyszerre egy pillantást vet a fecske csendes fészkére. Lady Macbeth királygyilkolásra fegyverkezve, szól:
„Jöszte, sürü éj,
Burkold magad pokol füstjébe, hogy
Késem ne lássa a sebet, mit üt,
s a vak sötétség kárpitján az ég,
Se lásson át, hogy rám kiáltson: „Állj meg!”,
Szász Károly
Most ellép, gyanútlanul, Duncan és Banquo, s megkezdődik ama rövid beszéd, mellyel egyszerre az örök-tiszta természet legbájolóbb képében áll a megrázkódott lélek elé. - - Ím, - mond Banquo:
„Ím e nyári vendég,
A házi fecske, gondos épités
Által mutatja, hogy az ég lehe
Édesdeden fuvall itt; nincsen egy
Párkány, sarok, zug, oszlop, a hová
Ne rakta volna függő nyoszolyáját
S kicsinyjei bölcsőjét. A hol pedig
Szeret fészkelni: úgy tapasztalán
Ott tiszta lég van.”
Szász Károly
És épp ezen tulajdonainál fogva fűződik a fecskéhez számos ájtatos hiedelem. Az arab a „paradicsom madarának” nevezi őt, mert ők a Cherub lángpallosa mellett elröppentek, hogy az eltaszított embert az édenből a nyomorba kövessék. Örömmel üdvözli a fecskét, midőn ez fészkét kunyhója gerendájához erősíti, mert úgy tekinti őt, mint minden égi javak kezesét. De nemcsak az arabok, nemcsak minden nemzet a világon, hanem mi magyarok is hasonló jelentséggel ruháztuk fel őt. A néphit szerint, ahova a fecske fészket rak, oda nem üt a villám, ahonnan ő elköltözik, oda a halál vonul be, s ki fészkét lerontja, az saját szerencséjét rombolja szét, áldás kíséri azonban vendégszerető oltalmazóját. A fecske hangja, mely a rómaiak és héberek előtt oly sajátságosnak tűnt fel, fogékonytalanabb fülnek mint zűrzavaros csiripölés tűnhet fel, azonban a költőnek és népnek mélyebb érzésű hallása az ártatlan öröm, a megelégedés édes hangját, sőt gyakran vidor, jókedvű csevegés hangját hallja abban. Gyakran kivehető a fecske énekétől a földi boldogság vándorlásáróli panasz. Az ókor is egyhangúlag szól a fecske sóhajtásáról, s a görög mythos Proquet, ki öntudatlanul megölte gyermekét, s nyughatatlan madárrá változtatja át, ki a vérfolttal keblén, jajgatva röpdesi körül az emberek hajlékait. Így nyújtják egymásnak kezeiket a múlt és jelen népei a költészet és való hiedelmével.
Ha elkövetkezik az ősz, ekkor látjuk a fecskéket gyűlés tartani. Sorban gyülekeznek a házak födelére, a tavak partjaira, s nagy csoportokban tömörülve vonulnak tova. Mindenki tudja ekkor, hogy már költözködésre készülnek, azután eltűnnek, s újra visszatérnek, mintha az elválás nehezükre esnék, míg végre, bár fájdalommal, felkerekednek, hogy túl a tengereken, egy más hazába költözzenek.
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése