Dömötör János (1843-1877): A távolból (Edinburg, január 5. 1865.)

 
Mint a tenger minden áradatkor
Átkarolja a szép partokat:
Kis falunkhoz, csendes tüzhelyünkhöz
Lelkem gyakran haza látogat.

Átölelni kik otthon maradtak
S köztük lenni mily áldó vigasz,
Oh, mert náluk minden, a mi egykor
Rég időn volt, most is mindig az!

Más a gazda, új a gazdasszony,
De a régi mégis mindenik,
Tiszta, csöndes, egyszerü cselédek,
És egymást szeretvén tisztelik.

Két család lett az egyből azóta,
Hogy elhagytam őket s eljövén
Sorsom, éltem, minden boldogságom
Bizonytalan csillaghoz kötém.

S tüzhelyéhez elvár pihenésre,
Vigan nyújtja étkét, italát,
Imájába, énekébe foglal
És szivébe mind a két család.

S fölkel a vád, a kérdés szivemben,
Hogy mindezért én mit adhatok?
Bezárt ajak, félig  t a k a r t  érzés!…
Jaj, hogy tőlem elszakadtatok!!

Szeret e szív most is titeket még,
De az ész már nem az, a ki volt
S lángjából, mely hozzátok ragasztott -
A szent együgyűség rég kiholt.

A  d i c s é r e t  égi szárnyalása
Meghatja még most is szivemet,
De gyermeteg, angyali beszédü
Szövegében már nem hihetek.

Oda van az ártatlanság fénye,
Az imának csekély balzsama;
Pedig az a  r é g i  mintha most is
Szivem- és fülemben zsongana.

S míg másoknak a vezér ködoszlop
Ha  s ö t é t ü l: mindig lángra gyúl,
Én mindig az eltévelyedéstől
Félek, hogyha egem alkonyul.

Óh, ha soha el nem hagytam volna
Azt a csöndes kis szerény lakot!
Óh, hogy soha, soha vissza többé
Olyan ésszel már nem juthatok!

S megered a könyzápor szememből,
Nem szégyenlem, hulljon szabadon,
Egy egész menny van itt romba dőlve,
Ki szólhat meg, hogy elsiratom?

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.