Vahot Sándor (1818-1861): A külföld rabja – 1843 -

Még látod a hon vég határait,
Az est elönti rajtok bájait,
Még bérce ormán látsz pásztortüzet,
Folyója partján látod a füzet.
Ó még az édes léget szivhatod;
Mitől e föld oly szép, oly áldatott.
Jól megtekintsd!… Midőn hajnal hasad,
Hazád az éjben tőled elmarad.
Ne kérdd: ha jösz még vissza vagy soha?
Sorsnál a válasz – s sorsod mostoha!
Vesztvén szülőket, jó testvéreid,
Hü lányt, barátot, kebled híveit,
Kiket miattad fájdalom viraszt:
Szegény rab ifju,  m e l y i k e t  sirasd?
Ők nem gyanitjá éji útadat,
Rég nics felőled biztos hiradat.
S most, a midőn e szép honból kimégy,
Hogy ismeretlen ország rabja légy:
Most, a midőn elmégy örökre tán,
S nem jösz, ha jösz, csak számos év után:
Bucsútlanúl kell tőlök válni meg,
Ez fáj – ezért vagy oly igen beteg.
És nincs, kitől egy jó szót küldenél,
Ha ezt sem, úgy hát kebled mit remél?
Nincs egy betűcske, nincs egy puszta jel,
Mely hirül adná, merre vittek el. -
Ki már a sirban tölti éjjelét,
Tudják a holtnak is nyugvó helyét.
Te élni fogsz, s nem tudják: merre, hol?
Bár azt se tudnák, hogy kinoztatol!
Könnyit e perczben mély fájdalmidon,
Hogy most veled, még itt a drága hon.
Ó itt a hon még, legtovább hive
Annak, kinek leghűbb hozzád szive.
Tőled bucsúzik, búsan nézve rád,
Értsd meg fiadnak néma búcsuját,
Te, kit szerelme mindig hőn ölelt!
Ki rólad annyi jó reményt növelt,
El messze rabnak éretted megy ő,
Tőled bucsúzik a hű szenvedő. -
S tovább, tovább visz a gyötrelmes ut,
Nézd, nézd hazádnak a végső falut.
Bús csöndesen szól ott az estharang,
Átrázza bágyadt idegét e hang:
Fut a szekér bár és gyorsan viszi,
Mintha temetni vinnék, azt hiszi.
És sirni tudna, búban sirni jó,
Gyakran beszélőbb a köny, mint a szó,
De a szekéren ülnek őrei,
S szivébe visszafolynak könyei.
Azok ne lássák őt, siralmiban,
Kiknek bajosztó részvét tiltva van.
Ne bánd, ha nem sirsz4 foghatsz sirni még,
A nagy magányban lesz időd elég. -
S fölkél a hajnal. Fénye ünnepi
Sugárral a zöld tájat ellepi.
Az éjben eltünt szép hazája már,
A merre lát, néz, idegen határ.
Ki azt hiszi, hogy egy nap fénye süt
A terjedelmes földre mindenütt,
Honán kívül tán kételkedni fog:
Vajjon honott nem más, szebb nap ragyog?
S hogy van fajunknak önnön istene,
Ha messze járnál, hinned kellene.
Ó bár te vallhasd egykor e hitet,
Kit majd a börtön gyászhomálya fed.
Neked lehet még tiszta kék egen,
A felkelő nap méltán idegen.
Miként az égő háznak lángjait,
Búsan tekinted tűzsugárait.
Sugárival, hogy most még rád veti,
Nem arczodat, de lelked égeti.
S a mint tovább visz a gyötrelmes ut,
Mindig kopárabb, pusztább tájra jut.
De ő a tájra nem sokat tekint,
Alig tudá, hogy vészes alkony int.
Egy nagy ború lőn a vidék ege,
El szétterülvén sűrű fellege.
Lezúg a zápor, minden oly setét,
Tükrözve látja ő gyászéletét.
Kivűl a várat megsem nézheté,
Hová setét ut vészben vezeté;
Melynek rideg, mint a sír belseje,
Hol annyi átkot látand bús feje!
És ottan áll ő, a négy fal között,
Borzadva látja, milyen helyre jött -
De borzadás még inkább szálla rá,
Midőn az ajtót őre rá csuká.
És ottan áll ő, némán és merőn,
Mély kínja is megállapodva lőn,
Miként a tőr, hahogy mélyen talál,
Az átdöföttnek keblében megáll.
Kitépve őt ég föld áldásiból,
A zord ítélet számos évre szól.
E gondolatra fölreng kebele,
S ismét tolongó kinnal van tele.
Egy rája ömlő tenger, a sok év,
Melyből menekni hol van békerév?
Volnál idő, ó volnál éltesebb,
Oly égetőn nem fájna tán a seb;
De a remény s a tett legszebb korát,
Élő halottként, hogy húzd itten át? -
Mely szüle téged, szép de bús hon az:
Kevés az enyh, sok benne a panasz.
Örök viszongás, tétlen ősi dölyf,
Mely hő szivén rág, a kártékony ölyv.
Kicsiny a részvét nemzete üdv iránt;
Ha ád, leginkább sors ád jó irányt.
Sok őszül ott meg s van fényes neve,
Ki szent javáért lépést sem teve.
Téged korán és hiven meghata
Sinylő hazádnak esdő szózata -
Fiúi bánat és a hiv remény,
Hogy még derül az árva népre fény:
Szilárd hatásra birtanak vala,
S lelked, miként sas, fennen szárnyala.
Dicsők valának kebled álmai,
Dicsők a bátor homlok gondjai.
Hol ifju ajkad szótól hangozott,
Vén is gyönyörrel elnémúla ott.
S föl kell-e tárnom még több bünödet?
Ez, a mi téged börtönéjbe vet!
Az éj körűled sűrű, úgy-e bár?
Ott künn a hold, ki tudja merre jár?
Benn mit se látnak a nyitott szemek,
Habár merően széttekintenek,
Kicsiny a börtönablak és magas,
Kevés üveg van rajta, több a vas.
Ki lakta elsőbb e zordon tanyát?
Gyilkos talán, kiölt testvért, anyát,
S kit, hosszu rabság mulva, e helyen
Holtan találtak egyik reggelen?
S az ő helyén fogsz hát szenvedni te?
Neked hasonló végzet jutna-e?
Mily gondolat! S nincs rá vigasztalás.
Egy rém eloszlik s kél utána más,
Eljő a reggel. Megvirad belől.
Több szolga lép be. Őre lép elől,
Szőrből raböltönyt hoztanak neki -
Ruháit ő bú közt cserélte ki:
Mi volt honából úgy is egyebe,
Mint a ruha, mely testét födte be?
S midőn a rabköntös már rajta volt,
’Le kell fekünni!’ Börtön-őre szólt.
És ő ijedve a vén őrre néz,
Egész valója rettegésbe vész,
Elgondolá, hogy itt a hatalom,
S oly messze tőle minden oltalom!
De nem, ne rettegd a gyalázatot!
Amott van a lánc, ime láthatod -
Lábadra láncot fognak verni fel,
Terülj le bizvást! Fojtsd félelmed el.
S fölverve már a lánc. Testén csörög.
Ajkin hatalmas szózat menydörög,
Mely szózat el nem foghat hangzani,
Mely szózat égbe fog felszállani! -
S amint oszolni kezd a szolga nép,
Némán közölök egy melléje lép.
Fejére durva föveget nyoma,
Mit ismeretlen kéz szőrből fona.
Haragra gyúlt; és négy hó elhaladt,
Hogy fövegéhez ne nyúlt az alatt. -
Bár lassan is, de múlnak a napok.
Nincs perc, midőn ne volna búra ok.
Mi haszna minden szép emlékezet,
Ha mindenik csak búval fog kezet?
Dicső azonban azt éreznie,
Hogy mily ügyért kell ennyit türnie.
E gondolatra gyakran büszke lesz,
De büszkesége is csak búba vesz.
Olykor ha kissé csöndesül a kín,
Bosszankodásra kél unalmain.
Mindent kigondol, a mi lehető,
S időt veszítni nem lel módot ő.
S holott beáll a télnek évszaka,
Sokkal homályosb lőn rideg laka.
A dél alig múl, már a este jön.
Magába nyelné őt az éjözön,
De meghajolt az őr, kérelmein,
És mécsvilág ég hosszu éjein.
Órákig elvan a mécsen szeme,
Mulatja őt a kék láng kelleme.
Sőt többre vitte még az unalom:
Éjjel, ha álma késik, a falon,
Hová a mécs fényt vet sugárival,
Gyakorta játszik újja árnyival.
Hisz gyermek ő, a kínnak gyermeke,
Játékra mért ne volna érdeke?
Majd nagy beteg lőn. Rég sorvadt a test,
Végkép pihenni fogna örömest.
Ki ágya szélén fölvirasztana,
Oly messze mért vagy, ó szülőanya!
Szülötted im itt fekszik, mint a váz.
Szörnyű, midőn elfutja őt a láz,
S a keskeny ágyból talpra vánszorog.
És bús lakában, rémként, tántorog,
Mintha keresni járna a halált;
De azt talán  más, boldogabb talált;
Őt ifjusága megvédelmezi,
S lázát naponként múlni érezi.
Ekkor, hogy lenne mit forgatnia,
Könyvet kapott, s e könyv a biblia.
Látván a könyvet, rá öröm derült,
s a szent igékbe mélyen elmerült.
Olvasva tölt el éj és napokat,
A gyönge testtel nem gondol sokat.
Majd megszünék. A könyvet leteszi;
El-elmereng, majd ismét fölveszi,
Agyában a hiteszmék harca kél.
Nem boldogúl az észnek fényinél;
Forr, küzd az elme, küzd haszontalan,
Minél tovább, mind inkább nyugtalan.
Testében a vér lázasan kereng,
Fény és homály a fejben összereng.
Majd mintha égne minden gondolat:
Lelkébe vakhit őrjöngése hat.
S jár kel lakában, míg nem térdre hull,
S ajka csöndes mély fohászra gyúl.
Fohásza hosszu. Egy éj telt belé.
Térdén aludt el virradat felé.
Hallgasd meg isten, a mit ajka kért,
Talán könyörgött a kedves honért!
Azóta sok nap, sok hó eltünék,
Buzgón könyörgni ő meg nem szünék.
Az őr naponként térdein leli,
S vállat vonitva el-elnézdeli. -
Egyik nap, a mint így imádkozik,
Felé: ’szabad vagy!’ e szó hangozik.
Embernek e szó édesben zeneg,
Mint hogy az őrült is ne értse meg.
Megrezzen ő e szónak általa,
Fölnéz, s előtte őre állt vala.
És hinni nem tud őre ajkinak,
Azt hitte, gúnyt űz s ámitgatja csak…
Több szolga jött. Elhozták a ruhát,
Melyet cserébe vettek egykor át.
A rég pihent ó köntöst fölvevé:
Bő volt a köntös… El-belé tevé
A fakanált és villát, mellyel ett,
Emlékül innen nem visz egyebet.
Aztán szekérre lép. Melléje ül
Egy éltes őrtiszt, kisérőjeül,
És elhagyá a zordon elmesirt;
Hogy annyi kínról maga hozna hírt.
**
Honába ér. Szent földén szállva le,
Zavart örömnek volt arcán jele.
Szikrája volt már alvó lángnak ez,
Mely hamviban még föl-föléledez.
Új élet, új zaj hatja meg fülét,
de ő a zajban mélán néze szét.
Ó nincs a földnek semmi oly kegye,
Mi már az ifjat boldoggá tegye!
Körötte sűrűn állnak társai,
Az árva honnak lelkes fiai;
Hévvel fogadják a hű szenvedőt,
Örvend is, sír is mind, ki látja őt,
S közöttök áll ő, testi lelki rom,
S kitör belőle a tűrt fájdalom.
Ajkán a megnyilt szó eláradoz,
Tartalma elmét, szivet gyászba hoz.
Mi volt – s mivé lőn! Felsohajtanak,
Kik ajkiról bús szókat hallanak.
A kórbeszédnek egy ép része van,
Az, mit honáról mond fájdalmiban.
Majd a szülői házba érkezett;
Hangos sirással a ház telve lett.
Hol a cseléd is váltig sira mind:
Ki festené le a szülői kínt?
Reá e házban sem várt lelki bék’,
Meg sem pihent, már elkivánkozék:
Magányt ohajta, hol térdére hullt,
S imádkozásban éje, napja múlt. -
Történik olykor tollat vesz elő -
Hagyjátok el! Hadd irjon csendben ő;
Mely oly sokáig hordta lánczait,
Jegyezze a kéz, tenger kínait.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.