Kisfaludy Károly (1788-1830): Erzsébet

 
Gyászravatal készül, a nép gyül, tompa harangszó
Zúg, s keseregve hazánk bércei visszanyögik.
Meghalt Endre király! Vele Árpád törzsöke dőlt ki,
Melynek négy század látta csodálta diszét;
Mely rab-utált szivvel hintó törvényi malasztit,
A szabados népnek nagyra emelve hirté;
És ellenhadakat tanodó fejedelmi erőben
Büszke hatalma jelét messze időkre füzé.
Elhúnyt a hősvér! De miként a bús döledék közt
Néha tenyész egy bájillatozásu virág;
S nyitva szerény kelyhét az örömlét harmatit issza,
Mig a fergeteg őt kegytelen összetöri:
Igy maradott egyedül Erzsébet puszta tetőjén,
Pártos lelkü felek durva csapatja között.
S atyjának vesztén siratá a nemzet ügyét is,
Mely önnön fiain edzi dühödve vasát.
Így leve tömlőccé elődei fénypalotája:
Ő maga árva, szegény: párthive nincsen azért,
Ótalmára hevült idegen bár; ah de magyar nem,
Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát.
S elhidegülve hagyá nagy hőse szelid unokáját
Válni örökjétől, mely nem örökje tovább.
„Hunnia, légy boldog! S bár nincs maradásom öledben,
Mig piheg e sziv, csak – csak teutánad eped.
Hiv leszek és hozzád, ha te bár elhagyva feledtél:
Csak te lehess boldog, szép haza! Szenvedek én.+
Ezt rebegé a szüz, nemzője porára borúlva,
Nagy koronázottink hajdani békehelyén;
És ott hol komorán barnúltak az ősi koporsók,
Honjától ott vőn sziv-szakadozva bucsút,
Érzi, miként hasad el bús élete minden örömtől
S könnyén népének lassu halála remeg.
Elvált! A kit nem rég ezerek tömjéne magasztalt,
Most távol rejtek néma homálya fedi.
A vigadók zajait s a kény szabad ömledezésit
Most halaványszinnel váltja monostori csend.
Rettentő csere! Mily türelem múlhatja fel e súlyt,
Mely a vétlen szűz lágy kebelére rohant!
Távol kedvesitől, részvétlenül, élve temetten:
Léte kies tavaszát zárja halotti magány.
Sikra kiszállani már nem látja vitézei rendét,
Harsány tárogatók nyers riadalmi között,
S bajnoki játékban diadalra hevülve szemétől,
Csengni acélon acélt, vivni erővel erőt.
Nem, nem a délceg inú paripák nyilröptü szökésit
Párducos ifjaknak verseny iramtok alatt:
Nem, soha nem többé! Mindennek vége szakadt már,
A gyönyörü létnek kelleme, szépe, oda!
A győztes seregek dalait most váltja karének,
Mely remegő ajkin hosszu fohászba vegyül;
Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében,
Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát.
Nem mosolyog neki a viszonérzés égi sugára,
Mely lágyvonattal hű szerelemre hevit;
S hintve reánk a lét bájlóbb tartalmu világát,
Minden földi öröm kéjözönébe merit.
A gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme,
És rokonúlt lélek őt nem enyelgi körül.
Sejti malasztit bár, de lemondás átka felette!
S álma derültében kélpe alélva letün.
Így hervad szomorún örökös gyászkörbe szorúlva,
Így a forró sziv a hideg élet alatt.
Mindenek elhagyták: egyedül fájdalma maradt hiv,
Nyújtva töviskoszorút bibora éke helyett,
Vér gőzölg azalatt Magyarország térein: a vak
Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét;
Mig Rozgony mezején Károlynak fegyere győzvén,
Méreg-, tőr- s cseleken nyert urasága megállt:
S miglen az új fénynek hódolt s örvendeze a nép -
Messze vidéken szép csillaga éjbe borúlt.
Mint a nyári lebel sivatag közt, húnyt el az élet,
Vég jele áldás volt, vég rebegése: haza!
Így hala Erzsébet, nagy szerzőnk hiv unokája,
És hidegült hamvát nem fedi honul virág.
Nyúgodj, áldott sziv! Emlékedet élteti a köny.
Melyet drága hazánk egykori képe fakaszt.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.