Garay János (1812-1853): A költő avattatása – 1792.

Ki az, ki két hazánknak választó őrkövét
Ne tudná, a hatalmas Királyhágó hegyét?
Oh nemhiába kő az, a két ország között;
Mert annyi honfivágynak utjába ütközött!

Erdély szózatja hozzánk miatta nem jön el,
Erdélyhez a miénket még innen fogja fel;
S a honfinak, ki ott jár, borusan nézve szét,
Két országnak reményi törik meg könyüjét.

Ott járt egy ifju dalnok, ott ő is hajdanán,
Magasztos érzeménnyel elnézvén két hazán;
Emettől bucsuzóban, amabba menni kész,
De szive mint soh’sem volt oly megtelt, oly nehéz.

S még egyszer könnyebbülni a földre leborúl,
(Még szive a hazában, -már vándor lába túl)
Ott mély buját kisirja, mert ah sem itt, sem ott
Nem olyan a magyar már, minőt ő álmodott!

S még ott feküdt a bércen, még folytak a könyei,
Fölötte elvonultak az égnek fellegi:
S im, mint ki szent varázsnak büvétől éretik,
Szivében és fejében szent ihlettel telik.

Magasztos érzeményre ébred borúibul,
Föláll és szent hevében meg újra térdre hull,
S az ég felé, a fényes csillagsátor felé
Kezét szent esküvésre ily szókkal emelé.

„Fogadd, nagy Isten és te, imádott drága hon;
Mit esküvel fogadtam e szirtoltárodon,
Hogy im e pillanattól, a melyben érezem,
Hogy  v a n  számodra mentség, veszendő nemzetem!

Szivem piros véréből, a hányszor s mennyi kell,
Minden kicsinke cseppet te érted ontok el;
Vagy mint selyembogárka keblemből szált fonok,
A sülyedő hajón e szál is segitni fog.

Lantot veszek kezembe s ha lészen énekem,
Csak nyelveden fog zengni, veszendő nemzetem!
Csak nyelveden fog zengni hogy megfoghasd szavát,
Csak sziveket keresni, hogy érezhesd dalát.”

Szólt ihletett kebellel; száradvák könyei,
Fölötte elvonulvák az égnek fellegi;
Helyette hő keblében a hazaszeretet
Tart diadalmi fénnyel győzelmi ünnepet.

S tovább nyilik pályája, - vágy és reményteli
Az ifju, csillagának futását kémlelni,…
Egy Aethna ég szivében, szent vágytól forr ere,
Magasztos ihletése tettszomjnak tengere.

De merre ennyi lánggal, mivé lesz e kebel,
Ha benn a néma szivben a vágy némán vesz el?
Ha nincs, mi rejtekéből előidézze azt,
Ha nincs, mi a bimbóból virágokat fakaszt?

S im Badacsony szüretjén új csillag int felé,
Vágyát a sziv, gyúpontját a hő láng meglelé,
A gondolat nyilást lel, az érzelem szavat,
S a régi ihletésböl tett hajnala fakad.

Az ifju csattogánynak bű-nyele oldva van,
S ég föld gyönyörrel úszik dalának hangiban;
S mert nyelvén szólt a honnak, felfogta az szavát,
S mert szivekben beszéle, átérezé dalát.

A dalt, mely a Bakonytól a Kárpátig hatolt,
S a nagy Királyhágón túl Erdélyben meghonolt;
Mely két testvér hazára örömtavaszt hoza,
Mert benne két isten szólt, a szerelem s haza.

Most, egy kifáradt útas nagy útnak terhitül,
Tövében ős tölgyének az őszült dalnok ül;
Lantját, nincs mért emelje, nincs mért dalolnia,
Mindennap visszazengi azt néki Hunnia.

A nagy Királyhágóra sincs szükség mennie,
Nagyob a hegytetőn sem lehetne már hire;
Követ se rakjon senki nevének emlékül,
Mig a Királyhágója ott áll emlékkövül.

Mig Badacsony, Csobáncz áll, Somló és Tátika,
Emlékben nem fogyand meg a két hon dalnoka,
Mert élni fog hirében, míg él e hon fija,
A tündér Balatonnal megőszült hattyuja!

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.