Váradi Antal (1854-1923): A magyar dal

Zengő dicsőség, magyar nóta,
Danába öntött szerelem!
Melynek malasztja bölcsőnk óta
Sirunkig kisér szüntelen,
Melynek oltára fényben áll itt:
Magyar dal, téged áldalak!
Zendülj s borúnk derűre válik
Az édes-bús varázs alatt.

Te zúgtad át Árpád csatáit,
Te lelkesítéd táborát,
Te tetted szebbé, édesebbé
Tündér földjét, arany borát,
A harczba indulót tüzelted,
A küzdőt megaczélozád!
Lelkökbe öntve égő lelked,
Teremtni keltek új hazát!

Magyar királyok trónja mellett
Az ünnep disze te valál.
Derítni – vagy siratni kellett:
A hegedő hangoltan áll!
S mit Nagy Lajos s Mátyás tevének
S a mit teremt döntő Hunyad:
Rivallva zengi hősi ének,
Győzelmes lobogók alatt!

Mohács búját, Buda keservét
Tinódi lantja sirja el,
S kik a magyart rablánczra verték,
Az ősi hirt tiporva el,
Békót rakának két kezére,
S míg permetezve hullott vére
Síró dalát hallá az ég!

S szomorú volt a magyar nóta
Három siralmas századig
S háromszáz bús esztendő óta
A negyvennyolczas hajnalig,
De akkor megvirradt s viharban
a trombitákkal versenyez
A „Talpra magyar” hősi karban!
A nemzet zengő lelke ez!

Sirva vigadtunk soká aztán,
A serlegünkbe köny pereg.
És keserű danát fakasztván,
Nótánk is sirva kesereg.
És „Temetésre szól az ének”
S lemondás reszket a dalon,
Siralma népünk bús lelkének
A dalba öntött fájdalom…

S mikor pirkadt a hosszú éjben,
Ti, dalosok, ti keltetek
A hajnali pacsirtaképen
S danára egyesültetek!
Tudtátok, hogy e dalra ébred,
E dalban eszmél nemzetünk
S a szürkület gyásza közepett
Nektek jobb kort köszönhetünk!

És hazaszerte szólt az ének
És megszólalt a sziv vele!
Együtt zenegtek ifjak, vének
S tágult a nemzet kebele
S a virradat himnusaképen
Imádságkép, szünetlenül
Az „Isten áldd meg” zenge szépen
S „Hazádnak rendületlenül!”

Oh magyar dalosoknak serge!
Légy áldva e szent hangokért
S a melynek hangjain keserge
E bús nemzet a multakért:
E himnus hangjain örüljön
Általatok, tivéletek
Győzelmet ünnepelni gyüljön,
Kezdvén ujabb, szebb életet!

S bár vén Európa koszoruzzon
S földjén babérral egy világ:
Főtökre szentebb koszorút fon
Az édes honi mirtuság!
S müveljetek bár idegen dalt,
Müvészi szépen fényesen;
Melynek viszhangja még ki nem halt,
Legszebb a magyar dal leszen!

Azért tárt szivvel, égő ajkkal
Danára fel, dalos sereg!
Varázserőd lesz a magyar dasl,
A míg csak magyar lant zeneg.
S az ünnepségnek koronája,
Melynek fénye ragyogva tart:
A „Szózat” vihar-orgonája
S az „Isten áldd meg a magyart”!

Zengő dicsőség, magyar nóta,
Danába öntött szerelem.
Melynek malasztja bölcsőnk óta
Sirunkig kisér szüntelen:
Melynek oltára fényben áll itt,
Magyar dal, téged áldalak!
Zendülj! S borúnk derüre válik,
Csodás harmoniád alatt!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 18.szám, 1896. máj. 3.