Udvardy Géza (1842-1876): A virágok boszuja

- Freiligrath után -

Lágy vánkosokra nyugton dülve
Pihent a lány elszenderülve:
Pillái zárva éjszemének,
Arczái bíborfényben égnek. 

Ragyogva kisded szalmaszéken
Pohárka van czifrázva szépen,
És a pohárba rakva állnak
Üdén tépett himes virágok.

Gonddal bezárva minden ablak,
Hüvös lég, szellő künn maradnak
S titkon tenyészve lanyha, kába
Meleg terült a kis szobába’. 

Körülte minden hallgatásban; -
De hallga! Milyen suttogás van!
- Virágocskák sugó beszéde,
Ág suttogása, vágyva, égve…

Virágkehelyből szellemekként
Illatparányok lengenek szét,
Kisded paizst, fej-éket hordva
Ruhájok, a köd gyenge fodra.

A rózsa pirkadó öléből
Magát nyulánk hölgy emelé föl;
Hajfürte lengő, játszi, röpke,
Gyöngyül harmat rezeg fölötte.

Kelyhében a sisakvirágnak
- Közötte a zöld, lombog ágnak -
Áll egy lovag, kihíni készen
Fején sisak van, kard kezében;

Sisakján leng meg-meghajolva
Ezüstös-szürke kócsagtolla;
És pókszövetnél szebb leplével
A liljomból egy lányka lép fel.

A turbánvirág kebelében
Egy néger áll büszkén, kevélyen,
Zöldes sisakja fénybe szédül,
Félholdja szép ezüst ivétül.

A császárkoronábalépdel
Egy kis királyka vesszejével,
S a kék iriszben -mint kisértet -
Láthatni kardos vadásznépet.

Nárczisz-levélről nagy mogorván
Egy kis fiucska elrobogván
Az ágyhoz lép, a kis leányka
Arczára forró csókot hányva.

A többi is most összeröppen,
Kerengve, lejtve, szökve körben,
És ott lebegnek járva-kelve
A szunnyadónak énekelve:

„Leány, leány, földrül letépve
Miért zártál e szép edénybe?
Hogy itt nekünk, te kis kegyetlen!
Epedni, fogyni, halni kelljen!?

Oh mind pihentünk boldogságba,
Anyaföldünk keblére zárva,
Hol zöld hegy ormán megtörötten
Ajkunkra a nap csókja röppent.

Hol, derekunkat átölelvén,
Enyelgtünk lanyha szellők keblén,
Hol villi-játék járta éjjel
Virágházunkból járva széjjel.

Körülfolyt eső, harmat csöppje,
S most állott vízbe így lekötve
Nem meghalunk, de elvirágzunk…
Érjen miatta, érjen átkunk!”

Az ének elhal, lehajolnak
Föléje a szép szunnyadónak,
S aztán a hosszu hallgatásra
Megjő megint a lassu lárma.

- Mi suttogás? Vajon mi zúghat?
A lányka arcza tüzbe gyuladŧ;
Az illat röppen, leng a pára,
S rá-rálehel az arcz havára.

A nap csillogva bókol ottbenn,
Fényétül az árnyék kilebben;
Nyugvó helyén édesden alva
Ott fekszik a leányka halva.

Hervadt virág maga is épen,
Az arcza még pirulva szépen;
Pihen letört testvéri mellett:
Megölte a viráglehelet.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 13. szám, 1895. márc. 31.