Schier Aladár (19. sz.): A vigasz

 
Rideg, komor nap, künn az őszi szél
Fütyülve fújja zordon énekét,
Zörögve hullong sárguló levél
S bús szemfödőként elterül eléd.
Öreg karszékbe dőlve élvezet
Bámulni égő kandalló tüzét,
A láng, sziporka biztosan vezet
Emlékezetnek útján szerteszét.

Mert hisz mi volna ifju életünk?!
Gyorsan elégő könnyü kis szövet,
Ha lángra lobban, annyit érezünk,
Oh annyi kincset, annyi édeset,
De ha lobogva ég a szenvedély
S ki lángra gyújtá, megcsal és… nevet,
Az ige szól: Higyj. Nem lehet? Remélj!
Higyjed, reméljed, hogy a „szív feled”.

Az ifjuságnak fényes álmai,
Hirnév, dicsőség: légvár, képzelet,
Rendeltetésök; tünni, szállani
S a szivben hagyni üres,nagy hegyet.
E bús üregcse, e piczinyke sir
Oly óriásnak látszik akkoron,
A megcsalt lélek felzokogva sír -
Muló reményen, füstölő romon.

Oh annyi nagy, szent, annyi szép, nemes
A zord valón mind összetörve hull
S a sziv, ha vérzik, balzsamot keres,
A búra fátyol, feledés borul.
Oh csak kövessed a kebel szavát
S küzdelmeidben tűzd ki jelszavul,
Ki a hazának szentelé magát,
Önérzetét az birja vigaszul.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 12. szám 1896. márc. 22.