Kun Béla (1886-1938): Honvédek sirján*

E sirhalom mélyén nincsenek halottak,
Apostolok, hősök csak álmodni szoktak.
Ha hozzájok szólunk, felébrednek, élnek,
A honszerelemnek tűz-nyelvén beszélnek.
Megdobban a vén föld, nyílik a sír szája,
Szól a hősi harczok harsány trombitája,
Robognak, mint villám, csata-sorba állnak,
És szemébe néznek újra a halálnak!

Halljátok a jelszót? – éljen a szabadság!
Bár az érte küzdők véröket hullassák.
Termőbb a szülőföld, hogyha vér a harmat,
Vérrel öntözött fa soha ki nem halhat!
A mi fejünk felett fölgyújták a házat,
Mégis hogy elzúgott egy nehéz félszázad,
Virul a szabadság terebélyes fája,
Honvéd-vér táplálta, gyűlhetünk alája!

Halljátok a jelszót? – halni a hazáért!
Vért, életet, mindent az édes anyáért!
Az ifjú menyasszony maradjon pártába,
Boruljon a hitves éjfélsötét gyászba,
Veszítse el apját az ártatlan gyermek,
Mint a kiket örök, de szent bánat ver meg,
Milliók álljanak a temető-szélen,
Temessen mindenki. Csak a haza éljen!

Halljátok a jelszót? – honvédek előre!
Mámorlázba jön a hősök szive tőle.
Háromszínű zászló előttök, utánok,
S erejük óriás, bár kevés a számok.
Csak hevül a lelkök izzó csatatűzbe,
S mintha zúgó szélvész felleghadat űzne,
Tépett foszlányokra úgy szakad az ellen,
Honvéd űzi és a honvéd győzhetetlen!

Halljátok a jelszót? – értitek-e őket,
Véditek-e ésszel, a miért ledőltek?
Valljátok-e ti is, hogy az élet semmi,
Szívben és lélekben ha rabnak kell lenni?
Rabiga nyűgében tesped z önérzet,
Elfásul a szív is, mely lángolva érzett,
Hitet tesztek-e hát az ő szent nevökre:
Szabadok maradtok most és mindörökre!

S így kik itt alusznak, el azok sem buktak,
Tenger-tömeg ellen megállni nem tudtak,
Sirba dőlve győztek; e nép boldogsága,
A magyar szabadság: szivük vérvirága!
Hős lelkök tüzétől mi, unokák égünk,
Vértanú-bukások győzelem mi nékünk,
Hajónk már sülyedett s künn vagyunk a parton,
Ily sirokon épült az erős Magyarhon!

Félre hát a gyásszal! Tépő fájdalomba’
Ne zokogjon senki, az itt hiú pompa.
Ne hulljon itt más könny, csak a hála könnye,
Nemzeti erőnek ez a drágagyöngye.
Kőszikla az élő, öntudatos hála,
Földrázó orkán sem hatalmasabb nála,
Mellette a zsarnok, a nyers erő törpe,
S vele győzünk, ha a félvilág ránk törne!

Itt a régi zászló! Ez az örökségünk,
Dúsgazdagok vagyunk, nem kell több kincs nékünk:
Őszbe borult hősök állanak alatta,
… Velök a holtaknak feltámadt csapatja.
A régi bajtársak összeölelkeznek,
Harczi kürt ha harsan, vezetőnk lesznek,
Dicsőségünk fénye az eget befutja,
S újra szól a világ: ez a hadak útja!

(* A debreceni csata évfordulóján, augusztus 2-án Debrecenben, a honvéd-temetőben szavalta a szerző.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 33. szám, 1898. aug. 14.