Az okos és boldogságra vágyó ember elvonul csendes lakába, hol a milliók szenvedésének jajja nem zavarja csendes nyugalmát, ahova a világeseményeknek még csak hullámverése sem hat el, túl a világ szenvedésein, a szív viharain az arany középszernek, a nyárspolgárok ideáljának áldozva él:
Boldog, ki messze a világ zajától
Földét mimelve önkedvére él,
A gazdagság és szegénységtől távol,
Arany középszer! Benned hisz, remél.
(Beatus ille, qui procul negotiis…)
A magasban könnyebben ér villám, kimagasló embert dárda, nyíl könnyebben talál, Ikarus égi útjában lelte halálát, a magasból könnyű a bukás; de ki látja a férget,mely földön kúszva éli napjait, napsugár ritkán ér a barlangba, de villám is ritkán sújt belé, a hegy ormát megtépik a viharok, darabokra tépi a bolygó, magasan járó felleget, a zúgó zivatar, melynek csak utolsó, elhaló gyönge ereje ér el a völgye s míg fenn bömböl, lenn csendes zefírré válik, mely sejtelmes zúgásba hozza a nyárfa ezüstös leveleit; ne törj a magasba, mert:
A bérczoromra sujt inkább a villám,
A szél a legmagasb fát dönti meg,
De minden oly ép Tibur völgye táján,
a virágon, bokron lágy szellő lebeg.
De hiszen sem alkalmunk, sem időnk nincs, hogy másra gondoljunk, hogy lelkünk sasszárnyakkal emelkedjék az ideál felé, hogy olyas felé szárnyaljon, minek élvezetével sohasem lehet betelni; hiszen lépten-nyomon kínálnak az élet szépségei, a természet csodái, a művészet alkotásai is, ha már nem elégszünk meg az élettel, amint előttünk van; élvezni mindig,élni napról-napra, a gyönyörűség kelyhét mindig fenékig üríteni, a tűnő percet megragadni, íme az élet legfőbb tartalma, ez a kívánatos jó, melyért egyedül érdemes küzdeni, ez az ember életének célja, tartalma, eszménye:
A természet, művészet annyi bája
Köszönt és kinál minden lépteden,
S ha éjjel üt a légyott várt órája,
Mi édesen suttog a szerelem!
Kit kedvelsz jobba, Chloét-é vagy Pyrrhát?
De az idő fut, csak beszélve így:
„Szakítsd le minden órádnak virágát,
És a jövőbe kevésbé se higy!”
Íme így beszél Horatius. Feltárja lelkét és szívét előttünk s amint beszél, meglátszik rajta, hogy korának gyermeke. Az idealizmusnak csekély mértéke, az erkölcsi felfogás alacsony színvonala, az emberi élet nemesebb céljainak és magasztosabb tartalmának nem ismerése, s középszerűvel megelégedő, nagyra, nemesre nem törekvő ember, ha szabad azt mondanom: a nyúzott ideál.
Ez az, amit Horatius a maga élete vezérfonalául elismer, s ő, aki ott küzdött Brutussal és Cassiussal a régi erkölcsöké s az új erkölcstelenség nagy csatájában, aki a szabadság zászlójára esküdött, most Augustusra ír dicséneket. S az a hang, melyen Horatius elveit hirdeti, oly édes, szavai oly megejtőek, hogy szinte követjük, de íme tilalomfa gyanánt állanak előttünk nemzeti hagyományaink, küzdelmeinké és szenvedéseink emléke, melyek e költemény keletkezésekor, a szabadságharc után ólomsúllyal szálltak meg minden szívet, tartottak fogva minden gondolatot és hogy ezektől szabaduljon, kereste fel a költő Horatius világát, hol az élvezet és megalkuvás uralkodnak! De hiába, csak percnyi feledést talál, hazafi fájdalmát csak pillanatokra tudja elhallgattatni, mihelyt eszmél, tisztán gondolkozik, megjelenik előtte a gyászruhás, sok sebből vérző haza:
Oh édes hang, oh gyönyör nagy költője,
Ne bájold el borongó lelkemet!
Nekünk is ott áll Phillippi mezője,
Hol annyi sok, hol minden elveszett.
Hamlet mondja, rothad valami Dániában, s tán összedől a mi világunk is, mint a Horatiusé:
Korunk talán hasonló a tiedhez,
Ez új világ is már rothadni kezd,
de mi nem az érzéki élvezethez, a közönyösségben, a mulandónak való hódolásban keressük a vigasztalást, hanem érezzük mind a fájdalmat, mely édesanyánk szívét eltölti, vérzünk mi is a sebektől, melyeknek sajgása elrabolja arca rózsáit; s ezért nemesebbek is vagyunk:
De fáj nekünk, de szivünk mély bút érez,
Hitünk jelképe szenvedés, kereszt.
Életünk küzdés és szenvedés, de minden szenvedést megédesít a gondolat, hogy igazinkért szenvedünk, a harcban erőt és vigasztalást ad a gondolat, hogy a jog velünk, s amíg ez így leszen, lehet reményünk a nemzeti élet megújhodásához:
Szenvedve, küzdve és lemondva élni,
Nem legnagyobb rossz börtön és halál;
Az igazságban ne szünjünk remélni:
Egy-egy nagy eszme még utat talál.
S ha minden elhágy, ha a kétségbeesés borzasztó éjszakája a legutolsó megtört sugarat is elnyeli, ha az elborulás nagy éjjele ráborítja árnyát az egész világra, akkor sincs okunk lemondani, mert:
A költészet, bár törve égi szárnya,
Még fönnen száll, még folyvást tenni hív;
Ha ijeszt is a kétség rémes árnya,
Szenvedj, remélj, higgy, lelkesülj te szív!
Íme, így találja meg a költő a kivezető fonalat, így tölti el lelkünket némi reménységgel, s így jut el az ódai lelkesedésen át az összhangig, mely minden igazi művészi alkotásnak próbaköve. Egységes, bevégzett műszerkezetű s önként kínálkozik a felosztás, az első két versszak, mely a Horatius keltette benyomásokról számol be, a bevezetés; ezt követi tárgyalásképpen Horatius világnézetének költői ismertetése négy versszakban, s befejezésül hazafias érzése nyilatkozik meg s így a megadás és reménység az a két fonál, melyből a költemény alapeszméje fonódik, s amely egyúttal, mint a zongora utolsó akkordja, soká és mélyen hangzik ki.
A szerkezete szép arányosságot tüntet fel, s ehhez képest a bevezető és befejező versszakok lírai tartalmúak, míg a középső négy strófa elbeszélő tartalmú.
A költői szépségeken, az eszmék emelkedettségén kívül két egyaránt érdekes és tanulságos dolgot látunk egy ódában. Érthetőleg és nyilvánvalólag állítja elénk az eszmetársítás, az asszociáció idearum törvényét, amely a legkülönbözőbb eszmék és érzelmek között megteremti az összekötő kapcsot, amely a költő szubjektív világából s Horatiuséba vezet bennünket s végül az abszolút idők gyászos napjaiba enged bepillantást.
A másik, nem kevésbé érdekes tanulság, hogy nincs olyan tárgy a világon, amelyet, ha a költőben megvan a nemzeti vonás, nem lehetne magyarrá tenni, a feldolgozás módjával és a költői alkotás eszközeivel. S ezt ma, mikor irodalmunkban kiveszőben van a nemzeti eszme kultusza, jó lesz megszívlelni. Mert csak az a művészi alkotás számíthat örök életre, amely az általános emberi mellett a nemzeti elemeket is kifejezésre juttatja. Ha majd ez a tudat tölti be íróinkat, akkor maradandó alkotások jönnek létre s majd bátran indulnak a harcba, mert ott lebeg előttük az égen, földön, vizekben a saját lelkükben: In hoc signo vinces!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 39. szám, 1898. szept. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése