Sohasem lesz olyan több a népek történetében, sohasem lesz több olyan kikelet, mikor a lágyan susogó szellő, a síró fuvalom – hirtelen bősz förgeteggé, vad zivatarrá változik, mikor a szelíd fájdalmat nem enyhíti a mosolygó napsugár, hanem a keblekből bánatos sóhaj helyett szilaj szenvedély tör elé!
Sohasem születnek tán többé olyan kimagasló szellemóriások, mint aminők akkor voltak a nemzet vezérférfiai, sohasem lesz olyan szívet megrendítő mozzanat népek történetében, hogy a költő méla merengés, csendes borongás helyett „a velőket megrázó hurokba markoljon!”
A nemzet apraja-nagyja, még az is, akiben az érzésnek csak parányi szikrája honol, szabadság! Kiáltással ébred föl mosollyal ajkán születik újjá, - mert hiszen elérkezett végre ama forrón várt pillanat, midőn a rab gondolat felszabadulhat, midőn a rég elfojtott honfiúi érzemény kitörhet, mert
„Nincs többé láncz a léleknek sas szárnyán.
Nincs többé láncz a költő énekén!”
A költő édes éneke bejárhatja az országot, hogy enyhet, jótékony balzsamírt csepegtessen az égő sebekre, hogy felszárítsa a fájdalom miatt sűrűn lepergő könnyeket. A költőnek szabadságáért rajongó dalát hallhatja mindenki az országban szerteszét; dala viruló tavaszt, meleg napsugarat visz magával, hogy a szolgaföldből kikeljen a szabadság szent magva. Az isten hangja szól,m időn a régi kínsóhajok helyett a szent szabadság mennydörög a nép ajkán, mint egy biztató előjele, bátorító zaja az ébredésnek, melynek hangja legszebb legvarázslóbb szabadságdal.
„Mit valaha csak költő énekelt!”
Szent honszerelem, rajongó szabadságszeretet fakasztja e dalra Gyulait. Keble hő érzelmeit szabad szárnyakra eresztheti már, mert az ébredés legelső vívmánya a „Szabad sajtó”. Hazafias hangja, buzdító szózata a nemzet fennkölt fiává avatják őt, aki együtt érez a bilincseit lerázni készülő nemzettel…
… És kitört a harc! Csatába sietett a nemzet minden egyes tajga, … aki már tudott érezni, … akinek keblében még érző szív dobogott, … hogy megvédjék az édes szülőföldet, a drága hazát, a szép szabadságot… hogy elvérezzenek a csatamezőn….
A költő végigkísérte a borzasztó harcot, megörökítette azt forradalmi költeményeiben.
Sírt a költő,… s ha szemében nem is ragyogott bánatkönny, de szíve a fájdalom sújtó hatása alatt bizonyára vérzett…
Ott van mindjárt „Hadnagy uram” jellemzetes alakja.
Mély halálos sebében vérzik a hadnagy, mentéje piroslik már… a vérveszteség miatt alig támolyog… majd égető sebében összeroskad. Sajnálkozik fölötte a honvéd, de a haldokló honfi erélyesen biztatja őt:
„Szegezz szuronyt és előre!!”
És midőn már a halállal vívódik a hadnagy… teste vonaglik… a bánatos keservében feljajduló katonának vonagló ajakkal, a haldokló végsóhajával kiáltja oda:
„Csak előre édes fiam!!”
Fájdalom tölti el keblünket, szívünk megrendül! Mert csak a zsarnoki önkény túlsúlya sújthatta porba azt a nemzetet, melynek fiai még a haláltusában is segíteni akarnak a hazán – ha fájdalom –, már nem is tettleg, de legalább buzdítással; hisz a haldoklónak végső óhaja a szent szabadság megvédésére irányul!!
Bátorságban, vakmerőségben honvéd a huszárt, huszár a honvédet iparkodik felülmúlni…
… Dühöng a harc Budavárnál; dicsőségtől égő kebellel, szabadságdallal ajkán s tán még kedvesétől csákójára tűzött bokrétával indul rohamra a honvéd; a vár alatt büszke huszár nézi a vakmerő rohamot. Bámulat tölti el merész keblét, majd sír mérgében, mért nem mehet ő is oda? Mért nem vehet részt a hősi harcban, a vármászásban?
.. Elkeseredésében szidja az istent, káromolja széles e világot…
S a honvéd bátran, vakmerőn küzd, majd visszanéz egy percre. Arca égő tűz, szeméből villám lövell, kebléből vérpatak sugárzik. Sajnálkozva szól a huszárhoz, szívéből sajnálja, mert hisz lovával nem jöhet fel létrán…
„Néz a huszár s reszket minden tagja
És látja azt, amit még nem látott;
Lova tombol; ő majd sir mérgében…
… És káromol istent és világot!!
(Honvéd és huszár)
Hiábavaló volt a kétségbeesett harc, a megfeszített küzdelem hiába adta minden tettében kialudhatatlan honszerelmének jelét a küzdő honfi: a magyarok istene új, kemény megpróbáltatásnak tette ki a nemzetet, hogy a magyar hazafi még kimagaslóbbá emelje jellemét, még inkább fokozza nemes önérzetét.
… Már közeledett a gyászos bukás! Aki még életben maradt, az szent lelkesedéssel küzdött a „szabadság istenasszonyá”-ért! Hisz mily fenséges gondolat az „égi lények legdicsőbbiké”-t védelmezve elporlani a csatamezőn.
De fájdalom! Nagy volt az elfogottak száma, akik nem küzdhettek már a hazáért, akiknek szíve vérkönnyeket sírt a lesújtó kétségbeesés miatt!
Egy ilyen elfogott hazafi siralmas helyzetével ismeretet meg bennünket a költő a „Fogoly honvéd” című költeményében.
Elfogták a megsebzett honvédet, arca halvány s ijesztő a rászáradt piros vérfoltok miatt. Az ellenség sajnálkozik rajta, de a büszke honvéd visszautasítja a szánalmat:
„Ne engem szánj… bajtársaidat szánjad,
Arczomon még piros vérök szárad.”
Majd ijesztésre fogják a dolgot: főbe lövik, vagy felakasztják,de halála biztos: ámda egy útja a menekülésnek még fennmaradt számára: legyen az ő katonájuk.
A visszautasítás és lenézés megvető hangján felel erre a fogoly honvéd:
„Szabadságod ha aranyból volna,
S gyémánt ajkkal ezüst hangon szólna,
S száz koronát tennél még reája,
Mégsem lennék német katonája!!”
Véget ért a kétségbeesett ellenállás. Porba hullott a nemzet! Nyögve sírdogál „A haldokló huszár”. Mint lassú csermely, úgy foly vére a domb pázsitján… Kísértetesen süt a hold, csöndes a táj…
Nincs már senkije… az édes szülőföld füstölgő rom, a drága haza bitorló idegen hatalmában; csak tört kardja maradt meg és síró hangon nyerítő paripája.
Nem tud megválni hű lovától; egyedül a sírban se pihenhet, mert attól tart, hogy arra a ménre, melyet szellő és villám nemzett huszár alá még valami hitvány német rá talál ülni. S e gondolatnál régi vidám kedve gyullad fel bágyadt arcára. Hosszan simogatja hű lovát, kéri, hogy jöjjön vele a magas mennyekbe; jó dolga lesz ott. Mert ha a mennyországban van német, akkor a pokol fenekére kergetik le onnan. Ő a mennyországban is csak lovával boldogulhat.
Ezzel
„Elhallgat a tört kardját bedöfi szügyébe
Egy csermellyé olvadt saját s lova vére!
Meghajlik a virág s a fehér piros lesz
Halványan süt a hold, s az éjszaka csendes.”
Bekövetkezett a gyászos világosi katasztrófa, elbukott a nemzet, elvérzett a sok honfi, a megmaradtak pedig
„Sirva sirnak veszedelmén
A magyar nemzetnek…”
Csak egy vén huszár ül lován mozdulatlanul, némán. Arcán tátongó mély sebek, sötét búbánatai ülnek; de zászlaja még mindig lobog, mintha új csatajelre várna, mintha vért ontani akarna. Körültekint s tekintete keserűbb a rab szánalmas tekinteténél, amint az eltépett zászlókat porban látja, amint az ellen diadalát be kell látnia. Elkeseredett búval ragadja meg kardját, mintha bizony egymagában küzdhetne a sors, a világ, a vad kozákok ellen akik az ősök szent siralmait galádul tapossák. Az ő keze nem viselhet rabbilincset, az ő zászlaját saját szeme láttára nem tiporja a zsarnok, kit az úristen verjen meg mind a két kezével…
„Villog a kard, piros vér foly,
Meghajlik a zászló
És haldokló gazdájára
Búsan nyerit a ló;
S ott fekszik sirján honának…
Mozdulatlan némán,
Mély bánattal, mely sebekkel,
Keblén arczulatján…”
(Az utolsó huszár)
Ilyen megható képben tárja elénk a költő a nemzet siralmas helyzetét.
Mindenütt a halál képe int felénk, borzasztó csataképek, haláltusában vongaló testek.
Sírdogál a menyasszony, aki özvegy lett, mielőtt hitves lehetett volna; árván maradt az ártatlan gyermek, még mielőtt tudta volna, mi az atya?
Elvérzettek mindnyájan, hősies halállal a csatasíkon. Ott pihennek a délibábos rónán, Erdély regényes völgyeiben…
A még érző kebel végsóhaját elnyelte a harci lárma, … most már minden csöndes.
Borzasztó csöndesség!!
Vérfagyasztó kietlenség!!…
Összezúzta a zsarnok
Ősi szabadságunk szent oltárát!
Hazátlanul bolyong gyógyíthatlan sebében, mély keservében a honfi; szilajon kitörni akaró érzelme zokogó fájdalomba fullad, abba a fájdalomba, amely legkeservesebb s legkínzóbb.
„… a miről a szem beszél csak,
S a szem helyett a sziv könnyez bele.”
(Jókai)
A hazátlan honfi tomboló keserveit, a mélyen érző kebel megrázó fájdalmát tolmácsolja Gyulai „Karácsony éjszakáján” című költeményében.
Karácsonyéje van; sok család boldogan a meleg tűzhelynél ül. A hazátlan honfi lelkében is felélednek a boldog percek, édes emlékek. Fájdalmasan kérdi, hol az ő tűzhelye, hol az ő családja? Árva sóhajtásként hangzik el kérdése az üres szobában; búsan nézi a hamvadó gyertya lobogását és a
„Hamvadó örömök halavány viszfénye”
Az édes, feledhetetlen multat juttatja eszébe.”
Forró könny pereg le bánatos arcán. Nincs édesanya, aki lecsókolja az égő könnyeket, nincs testvér, aki enyhítő szavaival vigasztalja, nincs jó barát…
Másképp volt hajdan minden! Künn zúgott a szél; a kis család boldogan, gondtalanul ült a meleg tűzhely körül. Az ajkakon édes-bús dal … a szívben méla merengés…
A két testvér lassan suttog; ragyogó álmokról, boldog szerelemről; … csak suttog, mert nem akarja a kedves anyát édes szenderében zavarni.
Pedig nem is alszik; szelíd álmok helyett a boldogság örömkönnyei ragyognak szemében: áldást imádkozik árváinak fejére…
Oh! mily régen volt ez!!
Szívesen téved boldog emlékek közé a nem felejtő lélek. Mégis milyen fájó ez az emlék. Nem hullathat könnyeket az édes szülő, a feledhetetlen testvér sírhantjára.
… Összeomlott az ősi házikó, ajtaját nem őrzi a házi eb, idegen földön a jó barát, a szerelmes kedves elfonnyadt.
„Oh családi élet, szép családi élet!
Édes csöpp az élet keserü vizében,
Biztos rév a szivnek szélvészei között…”
Nem reméli, hogy ez a boldogság még
Valamikor visszatérjen…
Zúg a szél hah mint zúg! Mily bőszült haraggal
Özvegyek siralma, árvák sóhajtása;
Némulj el bánatom! Hisz nem egyedül vagy.
Sokan vannak veled e széles hazában;
Ablakot nyitok, szemem az égbe néz:
… Sötétebb az éjjel… jobban zúg a szélvész…”
Így jajdul fel a szerencsétlen honfi, aki csak a múlt örömeiben lel némi vigaszt, az ismeretlen jövőben pedig semmit sem bízik.
Az általános lemondást, a végleges elcsüggedést ecseteli Gyulai „Pál gazda” című költeményében.
Itt a tavasz, éled minden, csicsereg a madár; vigadni kellene a szegény Pál gazdának is.
De Pál búsul; jobb szeretne már a sírban lenni. Hisz ő nem gyönyörködhetik a fakadó bimbóban, a kinyílt virágban, mert ott pompázik az ő fiának sírján.
Reménye szállt sírba az aggnak; azóta mogorva lett, sötét arcú, kinek arckifejezésén is meglátszik, hogy kétségbe vonja az isten létezését. Az sem bizonyítja előtte, hogy zöldell a fű, virágzik a fa; mert hiszen, amikor száradt volt az ág, akkor öccse volt rá akasztva.
Tudja Pál gazda, hogy szép meghalni a hazáért, a szent szabadságot védelmezve elporlani a csatamezőn; mégse tud megnyugodni, hanem búsan,sírdogálva mondja:
„Nem is az… oh… nem egyéb bánt engemet…
Hej hiába! Hej hiába haltak meg!”
Az egész szabadságharc – „a nemzeti ébredés rövid, de tündér szép hajnalá”-tól az elnyomatás siralmas napjáig – benn van Gyulai költészetében.
Feledi e viharos napokban enyhe kedélyének szelíd fájdalmát; csupán honfiúi bánatának ad kifejezést, költeményeiben a honszerelem fénye lobog.
Hála a buzgó honfiaknak, hála a magyarok szent istenének! A közvélemény borzasztó sejtelme (Karácsony éjszakáján, Pál gazda) csak félig-meddig teljesedett. Az elnyomatás siralmas korszaka után a nemzet rohamos léptekkel közeledett a felszabadulás boldog pillanatához, a sokáig elfojtott nemzeti önérzet csakhamar kitört. A nemzet megdönthetetlen erejének tudatában csakhamar visszaszerezte függetlenségét, szabadságát, melyet ezeréves múltjában hányszor akartak tőle elrabolni, hányszor akarták azt galádul megcsúfolni!
De mindig őrködött fölötte egy szent erő, mindig éber szemekkel kísérte lépteit a magyarok istene és enyhítette a nemzet sajgó fájdalmait,
És hogy nem hiába haltak meg a haza feledhetetlen honfiai, azt megjósolta már a nemzet halhatatlan nagy fia, midőn elmerengett a zivataros múlton, midőn lázas kedélyét a küzdelmes napok foglalkoztatták!!
Phytiai átszellemülésében dörögte oda Vörösmarty a búsongó magyarnak:
„Az nem lehet, hogy annyi sziv,
Hiába onta vért!
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért!!”
Bergl Izidor
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 35. szám, 1896. aug. 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése