Franz Emanuel August Geibel (1815-1884): A czigánygyerek északon

 

Szép spanyol föld, messze délen -
Otthon én csak ott vagyok,
Hol az árnyas gesztenyésben
Ebroparti szél susog;
Forró nedvű fürtök függnek,
Pirulnak a mandolák,
Hol a rózsák vérszínűek,
Aranyosb a holdvilág.

Most itt bolygok, lantom fogva,
Búsan minden küszöbön,
Nem találok vig arczokra,
Nem fogad sehol öröm.
Egy-két fillért alig vetnek,
Rám mordúlnak: mehetek -
Szegény árva, barna gyermek,
A te búd ki értse meg!?

Ez a köd a fényt elfogva.
Elfulasztja kebelem -
Már az ócska, vig dalokra
Alig hogy emlékezem.
Mégis egy hang végigrezdül
Titkon minden dallamon,
Szőve vágybúl, sejtelembül,
Mely hazámba visszavon.

Hogy a táncz volt, hejje-hujja
Most a halász-ünnepen,
Dalra ajzva lantom húrja -
A legszebbet pengetem.
A hány pár volt, tánczra perdül,
Rájok esti fény nevet…
S két forró csepp két szemembül
Telefutja képemet.

Szivem álma újjá válva,
Bomlik róla köd, lepel:
illatárba, ohldsugárba”
Ring és tágul a kebel;
S hogy megzendül egy pár hárfa,
Minden boka tánczra rop:
És pirulva ifjú, lányka
Ellejti a „fandungo”-t…

Nem! Ha szivem vágyva dobban,
El nem fojtom nem tudom.
Legyen részem rossz napokban…
De  honi hantokon.
Messze, délre, napos tájra,
Spanyolhonba el – hamar!
Gesztenyés boruló árnya
Legyen, a mi eltakar.

Ford.: Fejes Béla

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf., 29. szám, 1898 .júl. 17.