Hogy ki volt Ő, mondják e a krónika rövidségével és fontosságával e sorok:
Erzsébet királyné, Miksa bajor herceg és Ludovika hercegnő második leánya 1837. dec. 24-én Possenhofenben, Bajorországban született. Ifjú éveit szülői körében töltötte, csöndes idillben, távol attól a ragyogó fénytől és pompától, amely a királyi udvarokat körülveszi.
Mikor elérte a tizenhatodik évét s mikor szépsége is ifjúsága teljes pompájában ragyogott, már menyasszony volt. A király Ischlben tartotta vele eljegyzését 1853. augusztus 18-án. Nem egészen egy esztendő múlva, 1854. április 24-én történt az esküvő, amely Bécsben ment végbe. A nép, amely sokat hallott Erzsébet szépségéről és sugár alakjáról, lelkesen és melegen fogadta. A fiatal királyné valóban szép és elbájoló volt. Szívének jósága, lelkének nemessége azonban túltett szépségén s nagy igazságot mondtak akkor, mikor azt állították, hogy a legjobb királyné Bécsben lakik. Az esküvő ünnepségei fényesek voltak s ha ebből a fényből Magyarországra akkor kevés jutott is, a királyné szívét mégis megérezték azok a politikai elítéltek, akik ekkor kegyelmet kaptak. Az ő jó szívére vezetik azt is vissza, hogy az országban még mindig érvényben volt ostromállapotot megszüntették.
Erzsébet királynénak négy gyermeke született. Zsófia, ki 1855-ben született és aki már 1857-ben meghalt, éspedig Budán. Második gyermeke Gizella, aki Lipót bajor herceghez ment nőül. A harmadik szülött Rudolf trónörökös volt, akinek tragédiája még mindannyiunk élénk emlékezetében van. Negyedik gyermeke Mária Valéria, aki 1868-ban Budán született s aki Ferenc Salvator főherceg felesége.
A királyné magyar földre először 1857-ben lépett, amikor a király kíséretében az ország legnagyobb részét bejárta. A magyar nép, amerre csak járt, mindenütt lelkesen, szeretettel fogadta, sejtelmében annak, hogy ez a jóságos és nagyszívű asszony áldást terjeszt maga körül. Ezért nem csoda, hogy szívének vonzalma a magyarok iránt növekedni kezdett. El is határozta, hogy magyarul megtanul Báró Eötvös József ajánlatára Falk Miksa vállalkozott arra, hogy a magyar nyelvre oktassa és megismertette vele irodalmunkat. Falk igen sokat és igen érdekes dolgokat írt a királyné szorgalmáról s a magyarok iránt érzett igaz vonzalmáról. A kiszivárgott hírek minden magyar szívet feléje fordítottak.
1866-ban az osztrák-porosz háborúidején Erzsébet királyné gyermekeivel együtt Budapestre költözött. Igen boldogan és igen egyszerűen élt itt gyermekeivel s megelégedettségén csakis a háborúról érkező rossz hírek ronthattak. Ekkoriban mondta gróf Andrássy Gyulának:
- Ha Olaszországban rosszul mennek a császár dolgai, az nekem igen fáj, de ha Magyarországon mennek a dolgai rosszul, az engem megöl.
A koronázás alkalmával, 1867. június 8-dikán olyan hatást tett a magyarokra, mint annak idején Mária Terézia. Ez a szeretet tartotta Buda várában akkor is, mikor Mária Valéria született. Már ez idő tájban sok időt töltött Gödöllőn, ahol minden udvari etikettről menten forgolódott az őt imádó nép között.
1869. április 17-én írta azt a levelet Deák Ferenchez, amely a múzeumban ma is látható, s amely szóról-szóra így hangzik: „Ámbár úgy vagyok értesülve, hogy ön nem szívesen fogad el meghívást ebédre, mégis engedje reménylenem, hogy ez alkalommal kivétel leend ön előtt tisztelője Erzsébet.” Mikor azután Deák Ferenc meghalt, a királyné a ravatalánál megjelent és hosszasan imádkozott.
Egészségi szempontból a királyné részt vett a vadászatokon is s egyiket volt a legkitűnőbb lovasoknak. Sportnak, vadászatnak egyszerre véget vetett azonban az a rettenetes csapás, amely 1889. január 3-án zúdult rá, amikor Rudolf trónörökös oly váratlanul s oly megrázó körülmények között meghalt. Egészsége ez időtől kezdve rohamosan hanyatlott. Az esztendő legnagyobb részét utazással töltötte. Különösen szeretett bolyongni a tengereken s yachtja nagy utakat tett meg vészben, viharban egyaránt. Utazásai közben, amikor a görög nyelvet is megkedvelte, különösen megtetszett neki Korfu, ahol a híres Achilleont is építtette, amelyről annyi csodás dolgot írtak. És utazásai közben, távol a hazától, távol szerette magyarjaitól, kellett őt egy aljas rajongó orgyilkos tőrének érnie…
*
Hogy mi volt ő minékünk, mondják el a szív melegével e sorok.
Horváth Mihály kultuszminiszter volt a második felelős magyar minisztériumban 1848-ban és a szabadságharc leveretése után kibujdosott. Mikor Magyarországra ismét felvirradtak az alkotmányosság napjai s a politikai menekültek amnesztiát kaptak, az 1867. év elején Horváth is visszatért. Egy napon meghívást kapott a budai várba, hogy maga Erzsébet királyné óhajt vele sürgősen beszélni. Horváth elment a királyi palotába, ahol a várkertbe vezették, melynek egyik pavilonjában ült a királyné Ferenczy Ida udvarhölggyel, felolvasónőjével. Horváth hódolattal üdvözölte a királynét, mire az az ő édes hangján azt mondta:
- Kedves püspök úr (Horváth tudvalevőleg csanádi püspök volt), éppen Magyarország újabb történelmével foglalkozom s itt sok oly részletet találok, amely bővebb magyarázatra szorul; ön, mint történetíró a legilletékesebb arra, hogy nekem a kellő felvilágosítást megadja. Kérem, tegye meg ezt nekem.
Horváth megdöbbenve látta, hogy a királynő előtt az ő munkája fekszik, melyet a magyar függetlenségi harcról írt s melyet az emigráció alatt Genfben nyomatott ki. Ez a kiadás szigorúan el volt tiltva abban az időben Magyarországon. A királyné észrevéve Horváth Mihály zavarát, így folytatta:
- Éppen a debreceni függetlenségi nyilatkozatot olvasom az ön könyvéből; ennek ön részese volt; erre nézve akarom megtudni önnek, mint azon esemény egyik előkelő faktorának a véleményét, az egész tény körülményeiről, amelyek önöket erre a határozatra indították. Én a leplezetlen történelmi igazságot keresem, azért elvárom, hogy felelete teljesen őszinte lesz – annál is inkább, mert hiszen abban az időben még nem is voltam a dinasztia tagja, férjem nevében pedig – aki úgyszólván gyermek-ifjú volt még akkor –, sok olyasmit követtek el, ami, hogy megtörtént akaratán kívül, ő fájlalja legjobban. Higgye el, ha tehetségünkben állna, férjem és én volnánk az elsők, akik Batthyány Lajost és az aradi vértanúkat életre ébresztenők.
Órák hosszat magyarázta erre Horváth a királynénak a függetlenségi harc részleteit, egész őszinteséggel tárva fel a magyarok helyzetét s cselekvésük indító okait. Ezt az előadást mutatja be képünk, a maga megkapó alakjaival: az elérzékenyült királynéval, a kis Rudolf trónörökössel és Gizella főhercegnővel; Ferenczy Idával, ki zsebkendőjével törölgeté könnyeit és a háttérben elmerengve álló Andrássyval. A királyné feszült figyelemmel hallgatta a koszorús történetíró előadását, akit a fejedelmi asszony elbűvölő, rokonszenes egyénisége annyira meghatott, hogy e kihallgatás után lelkes arccal így nyilatkozott:
- A királyné valódi isteni asszony! A királyné rokonszenvét is megnyerte Horváth, aki ettől az időtől kezdve gyakori meghívottá lőn a budai várban, úgy hogy mikor a királyné leánya, Mária Valéria főhercegnő számára magyar nevelőt keresett, Horváthot kérte fel, hogy ajánljon neki ilyet. Horváth ajánlott és be is mutatott egyet, aki tényleg a hercegnőnek nevelőjévé lett. Ez Rónay Jácint volt, Horváth emigránstársa.
*
Az általános amnesztia után Kossuth Lajoson kívül a szabadságharcnak minden szereplője hazatért.
Hazajött Klapka György tábornok is, Komárom hős védője.
Erzsébet királyasszony, amióta elolvasta Horváth Mihály történeti művét, különös érdeklődést táplált a komáromi hős iránt. Midőn a felséges asszony megtudta, hogy a tábornok is visszatért hazájába, magához rendelte.
Klapka elment a királyi várkastélyba s jelentkezett. Azt mondták neki, hogy a királyné a várkertben sétál s azt kívánja, hogy Klapka ott mutassa be magát neki.
Úgy történt. Erzsébet királyné lebilincsel szívességgel fogadta s egyenesen így szólította: Tábornok úr…
Ez a gyöngédség felette meghatotta a szabadságharc hős tábornokát. Még inkább meglepte őt, midőn a királyné csakhamar a szabadságharcra tért át, Klapkának beszélnie kellett a hősi harcokról, Komárom halált megvető védelméről. A királyné könnyes szemmel hallgatta végig a várvédő hős visszaemlékezéseit.
Búcsúzáskor így szólt hozzá:
- Megkönnyebbült a lelkem, tábornok úr, hogy annak a korszaknak egyik legnagyobb élő alakjával ismerkedhettem meg.
*
Kedves epizódokban gazdag része a gödöllői királynapok emlékének a kis Valéria főhercegnő gyermekével.
A hetvenes évek vége felé a királyi család a szokottnál is hosszasabban időzött Gödöllőn, s gondos körültekintéssel kezdték meg a kis királykisasszony komolyabb nevelését s oktatását. A magyar királynak magyar földön született lánykája, magyar nyelven ismerkedett meg a tudományokkal s mindazzal a széppel és jóval, melyeknek mindenkor valódi kincsesháza volt fogékony, nemes lelke.
Nevelőnője Korniss grófnő volt, míg oktatása Rónay Jácint püspökre, a kiváló magyar tudósra volt bízva, akit annak idején a Rudolf trónörökös mellé a minisztertanács ajánlott a magyar történelem tanárául. Különben a kis királykisasszony, vagy mint felséges szülői nevezték: „kedves magyar leánynak” egész udvartartása magyar volt.
Őfelsége kívánságára az egyes tantárgyakat is magyarul tanulta Valéria főhercegnő.
- Leányommal naponkint magyarul imádkozzék. Azt akarom, hogy vallásos, d ne vakbuzgó legyen. A vallás vigaszára az élet folyamán mindnyájunknak nagy szüksége van!
Ez volt királynénk utasítása – Rónaynak.
Milyen királynéhoz méltó szavak!
*
Gróf Ráday Pál, Gödöllőnek a hetvenes években szolgabírája, 1873 november havában hivatalos volt őfelségeikhez ebédre. Az egyik szárnysegéd folyton kínálgatta Rádayt borral, úgy, hogy a király is észrevette:
- Igyék gróf úr! Hisz egy pohár bor a hazáért meg nem árt!
Ráday meglepetve nyúlt poharához:
- Felséges Uram, engedje meg, hogy a költő szavait tovább fűzhessem: a legelső magyar ember a király! Éljen a király!
S már üríteni akarták a poharat, amidőn királynénk szólt közbe mosolyogva.
- Hadd folytassam én is: Addig éljen, míg a honnak él!
*
A nemzet könnyei hullottak, amidőn szétvitte a távíró Deák Ferenc halálát 1876. január 28-dikán. Pénteki napon sújtott le a nemzet gyásza és hétfőn délelőtt egy Váci utcai virágkereskedés kirakata előtt nagy embertömegek csoportosultak, hogy láthassák a királynénak Deák Ferenc ravatalára szánt koszorúját. A koszorú, melyet ma is kegyelettel őriznek, babérlevelekből, s pompás fehér kaméliákból van kötve s bokorra kötött két arasznyi széles nehéz fehér atlasz szalaggal. Rajta ez a felírás kihímezve arany betűkkel:
- Deák Ferencnek Erzsébet királyné.
A koszorút maga a királyné helyezte a ravatalra. Hétfőn délután 4 órakor érkezett az akadémia csarnokába, ahol a ravatal felállítva volt, a királyné. Őfelsége mély gyászba öltözve, belépett a sötét csarnokba, melynek félhomályát csak a ravatal lángjai világították meg. S ekkor történt a fönséges jelenet, melynek emléke mindenkoron fog élni e nemzet kebelében. A királyasszony kezeibe vevé az általa előre küldött gyönyörű babérkoszorút, fellépett a ravatal emelvényére s udvarhölgye által segítve, gyengéden ráhelyezte a koszorút a nagy halottra. Néhány másodpercet töltött az örökre meghidegült nemes arcvonások szemléletében. A királyné szemében az igaz fájdalom könnye csillogott, azután leszállva, több percre áhítatos imába merült el a koporsó lábainál levő imazsámolyon, melynek balján (a koporsó jobbján) a király által küldött babérkoszorú feküdt.
Minden jelenlevő szemébe könnyek tolultak, látva, hogyan koszorúzza meg a nemzet koronás uralkodónéja a ravatalán fekvő legnagyobb hazafit. Imája végeztével csendesen távozott a királyné egy nemzet gyászának szomorú helyéről. A koporsón ott maradtak a királyné s a király már előbb odahelyezett koszorúi, tanújeléül, mily gyengéden és szeretetteljesen osztozik a királyi pár a nemzet gyászában. A magyar nemzet nagyon hálásan fogadta a királyné e megható részvétét és mindenki méltán tekintette úgy, mint a magyar nép iránt érzett rajongó szeretetének jelét. A megkapó históriai jelenetet később az állam költségén Zichy Mihály gyönyörű festményben örökítette meg, mely ma a Nemzeti Múzeum képtárának egyik dísze.
Ez volt Ő minékünk, szegény magyaroknak!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 39. szám, 1898. szept. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése