Egy diák-költő - NAGY IMRE (1817-1840)

    NAGY IMRE (1817-1840) költeményei, második teljesebb kiadás, életrajzzal és jegyzetekkel ellátta Szeremley Barna.
Ára 1 frt 20 kr.

Zsönge virágokat ad a lét tavaszkor; elhulló
Zsönge virágok után érik az őszi gyümölcs.

    Soha jelszót jobban meg nem hazudtolt a sors, mint ezt, melyet szegény Nagy Imre a költeményei elé tűzött. Az ő „őszi gyümölcsét” nem engedte megtermelni a halál és huszonhárom éves korában leszakajtotta az árván, akiről manap általában csak annyit tudnak, hogy ő szerzette az „Árpád” című balladát, melyet 1840-ben a Kisfaludy-Társaság megkoszorúzott, de a jutalmul kitűzött ezüst-serleg már csak ravatalára érkezett.
    Diák-költőnek neveztük Nagy Imrét és e név jogos, mert a koránt elhalt poéta a kollégium padjain kezdte és futotta le nagyrészt rövid tartamú pályáját; a századelőnek abban az eredeti tőről szakadt magyar iskolai légkörében nevelkedett, melyet mi utódok oly nagy kegyelettel emlegetünk; maga is szívvel-lélekkel diák volt s minthogy fiatalsága miatt e környezet hatása benn gyökeredzett énjében, költészete is valóságos diák-költészet. E kitétel pedig csak a mai fogalmak szerint indíthat mosolyra; ne feledjük azonban, hogy a harmincas és negyvenes években az iskolai önképzőkör valósággal kis fiók-Parnassust alkot, melyekben később nagy íróink és költőink próbálgatják szárnyaikat.
    Nagy Imre 1817-ben született Kisújszálláson, mint egy jámbor földmíves fia és ott kezdte tanulmányait is. Tehetsége akkor kezdett nyiladozni, midőn  gimnáziumban a poéták osztályába – a mai V. osztály – jutott. Akkoriban azon ósdi szokás dívott az iskolákban, hogy hivatásszerűen kellett foglalkozni a költészettel, jobba mondva versfaragással. A tanár mindenféle műfajhoz és tárgyhoz tartozó költemények írását adogatta föl. Akár csak manapság valamely fordítás vagy mennyiségtani példa elvégzését. Nagy Imre oly kedvvel és könnyűséggel felelt meg e feladatoknak, hogy gyakran az osztály felét ő látta el írásbeli dolgozattal. A városban nagy költői hírnévre kapott: ha névnapi és lakodalmi rigmus kellett, rögtön Nagy Imrét vették elő.
    A kisújszállási gimnázium hat osztályát elvégezvén, a debreceni kollégium hallgatója lett: lassankint első diákká küzdte föl magát. Gyarapodott tudományokban, de sanyargott is sokat, mert egészen a maga erejére volt hagyatva és tanításból iparkodott megélni. Mint jótéteményes tanuló, kenyeret később az iskolából kapott, napjára egy negyedrész brúgót. Csakhogy bizony gyakran megesett, hogy a kollégium sütőasszonya, a „pisztra” (pistrix) valami ok miatt nem süthetett s ilyenkor aztán minden szobába bekiáltott egy-egy mendikáns gyerek: „Hodie non dividetur panis!” Erre céloz a Sóhajtás a szünidőhöz című versének eme része:

Zártan ajtója a panáriumnak,
Hasam korog, szemem káprázva lát.
Koplalni baj, torkig lakozni jó:
Jövel hát, várva várt vakáczió.

Jobbra fordult sorsa, mikor tanárai szorgalma jutalmául 10-12 magántanítványt bíztak gondjaira. Némelyek pénzt fizettek neki: ezek voltak a „nummisták”, mások minden héten egyszer ételfélét hoztak: „cibisták”; a kik megszabott időközben egy-egy jókora fehér cipót szállítottak, azok voltak a „panisták”; a „lótorok” szülei meg a praeceptor úr fehérmenűinek mosatásáról gondoskodtak, míg a „gratisták”  oly szegény gyermekek voltak, kiket ingyen oktatott. Mily meghitt viszonyban volt tanítványaival, bizonyítja Növendékeimhez c. kis verse, melyben megköszöni nekik föveg-ajándékukat.
    Akkoriban mozgalmas idők jártak a debreceni kollégium ó falai között. Az 1825-iki országgyűléssel megindult az újjáébredés, Széchenyi és Vörösmarty eszméi hazafiúi lelkesedésre hevítik az ifjúságot. Önképző társulatot alakítanak, mely 1832-ben kizárólag a debreceni tanulók költi és írói termékeiből Lant címen zsebkönyvet indít meg. Itt jelennek meg Nagy Imre első költeményei nyomtatásban. Költői géniuszának gyorsan híre ment a „Kálvinista Rómá”-ban is. Bizonyára művelte azon tréfás hangú, gúnyos zamatú diákköltészetet is, mely Csokonai hagyományaként nagyban virágzott. Az effajta diák-poézisnek egy 1834-ben szerzett Doromb című kéziratos gyűjteményét ma is őrzik a kollégium nagy könyvtárában. Nagy Imre előkelő helyet foglalhatott el ennek névtelen vagy álnevű poétái közt, kik ódát írnak a tubákos pikszishez, szonettet a falusi kostáról s kiknek kellett a kolbász, fánk, derelye és vakáció, meg más efféle ritkán élvezett nyalánkságoknak csak elgondolására is ihlet szállja meg.
    Ez időben még jellegzetesebb volt a régi diákélet. Szokásban volt, hogy némelyik szoba bennlakói egymás közt falut alkottak, „tanyáztak”, mint Arany mondja a Bolond Istókban. A nyolcadik számú szobában  is így járta, hol Nagy Imre kurátoroskodott. A „falu” – inkább csak télen – valamely félreeső kis korcsmában szokott ülésezni, ami abban állott, hogy hol komoly, hol víg beszélgetések, dalolgatások közt eliszogattak. Ártatlan kedvtelés volt az nagyon! Mikor aztán az esteli harangszó megkondult, ugyancsak igyekeztek, hogy hazajussanak, mielőtt a portát bezárják, vagy pedig a vizitáló jurátus diákok elcsípik őket. És bizony jó volt igyekezni, mert még érvényben voltak a kollégiumnak 1792-ben hozott szigorú fegyelmi szabályai, melyek még a szóbeli erkölcsi vétségekre is ilyenforma kemény paragrafusokat szabtak: „Aki bizony Istent mond, hét napig őrző tisztséget teljesítsen. Aki úgy segéljen mond, vagy egyéb csúnya szitkozódást és rút beszédet hallat: első ízben két napig carcerben üljön, másodízben lefokozással lakoljon, harmadízben kizárassék. Aki pedig atta-teremtettét mond, első ízben két napig kenyéren és vízen sanyarogjon a carcerben, másodízben kizárassék.”
    Nem csoda, ha ennek a diákéletnek nyomai ott vannak Nagy Imre költészetében. Sóhajtása a szünidőhöz, dévaj kitörése az  iskolai közvizsgálat után stb. eredeti, zamatos versezetek; Utazó diákja pedig – mely költemény pattogó soraiban a legációra indult fiú csalafinta gondolatainak ad kifejezést – valósággal halhatatlanná lett. Ez Árpád-ja mellett legnépszerűbb verse s a debreceni diákok, ha legációba mennek, ugyancsak énekelik:

Indul nagy utára az árva diák,
Feszítik agyát karakán ideák;
Jó bor, mibe gondja temetve leend stb.

Lugossy Józsefről, rengeteg tudományú nyelvészünkről beszélik az adomák, hogy nagyon megneheztelt Nagy Imrére, amiért e költeményében a görög szavakat „hagymaszagúaknak” nevezte s épp azért verses kötetét a könyvtár egyik legrejtekebb zugába dugta a megmételyezéstől féltett diákok elől, akik bezzeg nem neheztelnek Nagy Imrére.
    Mikor Nagy Imre a debreceni alma mater kebeléből kikerült, nevelősködni ment a vidékre; emellett folytatta tanulmányait s 1839-ben befejezte a teológiát. Tanárai nagy kitüntetésben kívánják részesíteni: a következő iskolaévre megteszik a költészeti osztály tanítójának. Csakhogy a szerencsétlen ifjút mellbaja ágyhoz szegezi. Nagy betegen várja, minő sorsra jut Árpád című balladája, melyet a Kisfaludy-Társaság pályázatára beküldött. 1840. február 6-án kihirdeti a bizottság, hogy 30 pályamunka közül az Árpád vitte el a babért. Szerzője Nagy Imre. Aki azonban már január 31-én kiszenvedett, holta előtt néhány nappal elzengvén Hattyúdal-át:

Meddig ülsz még földi kán homálya
Meddig még elhervadt arczomon?
Nyíl-e békeintő égi pálya
Túl kiszenvedett fájdalmimon?
Hajh! Rövid lét hosszú bánatoddal,
És te Isten! Sújtoló karoddal.

Meghalok; jön eljegyző halálom,
És rideg honába eltemet;
De szelíd lesz a közös nagy álom,
Testvér tesz le sírba engemet.
S míg lefordul szép korom virága;
Földerül reám a hit világa

A Kisfaludy-Társaság február 18-án vette a halálhírt, a Hattyúdal  kíséretében. Felolvasták, és nem volt szem, mely szárazon maradt volna…
    Íme, ez Nagy Imre – sajnos – rövid életpályája. Csak „zsönge virágokat” adhatott, „őszi gyümölcsöt” nem érlelhetett. Mintegy száz költemény maradt utána. Sokat nem mondhatunk róla: kevés kivétellel mindannyian az úgynevezett szobaköltészetnek  termékei, nagyobbára képzelt érzelmek szentimentális visszhangjai. Dalai, ódái és elégiái röpke érzelmeknek s a csapongó fiatal diákszívnek megnyilatkozásai; hazafias tárgyú ódái kora eszméinek és újító irányának hű kifejezői. Sorvasztó betegsége korán megtermette benne a halál sejtelmét s így lelkének legjellemzőbb és uralkodó hangulata a mélabú. Nyelvét mai napság nehéz élvezni, amennyiben Bajza és követői hatása alatt üres és édeskés szóvirágokat gyárt, idegenszerű összetételeket alkot, kifejezésmódja örökké fellengős; szóval ő is a kéj, üde, édesen, varázs, derűsugár és kínvihar poétái közé tartozik. A modern versformákat nagy szerencsével művelte. Ő maga a kötelező latin, görög, német és héber nyelveken kívül magánszorgalomból megtanulta az angol, francia, olasz nyelveket s ezek nyomán ő volt az első, ki sikerrel átplántálta magyarba a rondeau, madrigál, triolett és ritornell nehéz műformáit. Mikor az iskolai könyvek ezekről szólanak, Nagy Imréből választanak szemlevényeket. Egy madrigálja, melyet anyjához intézett, valóban bájos:

Örömjelül mit adjak én
Anyám! Nevednek ünnepén,
Mely földerült az ég ölén.
Rózsát fonnék füzérbe én,
De nincs virág völgy kebelén,
Hervadva hullt el tél szelén.
Sugárt szőnék füzérbe én,
de az fönt ég Isten egén.
A szellemlelkek édenén,
Vágytárgyúl porfiak szivén.
Fohász, - hő hála érzetén
Gyúló,mint csillag menny ürén. -
Az, mit nevednek ünnepén
Anyám! Tenéked küldök én.

Ez a madrigál, Árpád-ja, Hattyúdal-a és Utazó diák-ja fönntartják Nagy Imrének a diákköltőnek nevét.

*

SZEREMLEY BARNA kisújszállási tanár szorgalmas kutatással összegyűjtötte Nagy Imre költeményeit és kimerítő életrajzot csatolt hozzá,melynek alapján íródott ezen ismertetés. Derék és becses munkát végezett.

x. y.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 14. szám, 1898. ápr. 3.