Az istenek képeit négy-négy ember vitte a vállán az e célra készített gyaloghintóban. Emellett ezüsttel díszített kocsikat is használtak az istenek képek szállítására, melyeket pompás és drága lovak vagy öszvérek, néha elefántok vagy felszerszámozott oroszlánok húztak. Ez állatokat hosszú szíjakon vezették olyan fiúk, kiknek atyjok és anyjok még életben volt.* (* Macrobius, aki a 4. évszáz végén a a 5. elején élt, megjegyzi hogy azóta, amióta egy fiú, lakóházának emeleti helyiségéből végignézte és atyjának elbeszéle, hogy minő rendben voltak a kocsikban a szent tárgyak elhelyezve, elrendelték, hogy mindazon utcákban, amelyeken a menet átvonul, a házak felső részei eltakartassanak.)
Caesar ideje óta az uralkodó családok tagjainak a szobrait tiszteletből az istenek képe után vitték a pompa alkalmával. A körmenetet nagy néptömeg várta a cirkuszban, mely annak felső padsorai felé tódult, hogy ott helyet foglalhasson.
A cirkuszi közönség a menet közeledtének hallatára, vagy valamely hatósági személy figyelmeztetésére elcsendesedett, nehogy az istenek meghallják a közönséges beszédet s ezáltal megsértődjenek. Erre vonatkozólag mondja Ovidius:
Caesar ideje óta az uralkodó családok tagjainak a szobrait tiszteletből az istenek képe után vitték a pompa alkalmával. A körmenetet nagy néptömeg várta a cirkuszban, mely annak felső padsorai felé tódult, hogy ott helyet foglalhasson.
A cirkuszi közönség a menet közeledtének hallatára, vagy valamely hatósági személy figyelmeztetésére elcsendesedett, nehogy az istenek meghallják a közönséges beszédet s ezáltal megsértődjenek. Erre vonatkozólag mondja Ovidius:
„Lám közeleg a menet, fogadjuk csendes örömmel
Tapsra hát hiveink, az aranyos csapat itt!”
Tapsra hát hiveink, az aranyos csapat itt!”
Mihelyt az ünnepi menet a cirkuszba ért, az istenségeket tapsvihar üdvözölte. A katonák Marsnak tapsoltak, a gazdák Ceresnek, a szerelmesek pedig Venusnak és azt hitték, amint egy-egy istenség képe a kocsin megmozdulni látszott, hogy az helyeslőleg bólintott a fejével. Amint a menet szokásos útját megtette, akkor az istenségeket lerakták a maguk ékességeivel arra a spira-ra, amelyen az említett oltárok és kápolnák állottak, mégpedig hihetőleg a szokásos vánkosokra. N. Konstantin ezt a pompát teljesen beszüntette.
Voltak egyes tisztviselők, akik szigorúan felügyeltek arra, hogy az istenek felvonulásakor, vagy az áldozatnál, vagy pedig az azt követő játékokban semmi zavar ne történjék, ami az istenek haragját fölidézné. Ha ilyen eset előadná magát, akkor a játékok előadását elhalasztották.
Az aréna kiürítése után kezdetüket vették a tulajdonképpeni játékok, ló- és kocsiversennyel. Természetesen a versenyre betanított, jó lovakat használtak. Legjobban szerették a kis fejű, szép szőrű, rövid és hegyes fülű, nagy szemű, tág szügyű, hosszú farkú, nagy sörényű, erős és kerek patájú lovakat. Amellett erősek- és telivéreknek kellett lenniök, úgy, hogy nagyságuk erejükkel arányos legyen. Az egyszínű lovak a legkiválóbbak voltak.
A könnyű versenykocsi, mint azt a fokféle ábrázolatokból kivehetjük, egy aránylag hosszú tengelyen nyugodott s két alacsony kerékkel bírt. A kocsifenék egyensúlyban nyugodott a tengelyen, az oldalrészek pedig egy félhold formát képeztek, elöl párkányszerű támasztékkal, mely azonban alig ért a bennlevő térdéig. Hátulról könnyen a kocsiba ugorhatott a versenyző, ahol aztán előrehajlott állást foglalt el az illető úgy, hogy az egyik térdével a kocsi előrészéhez támaszkodott, a másik lábát pedig meghajlítva hátravetette s így a kocsi zökkenésekor biztosan megállhatta helyét. A kocsiba rendeben két vagy négy lovat fogtak. A legjobb versenyló balról legszélsőnek állott, mert ennek a gyorsaság- és biztos járásától függött a céloszlop szerencsés megkerülése. Nero és Heliogabalus négyes teve-fogatokat is kiállítottak, sőt Heliogabalus egyszer négy elefántot fogatott be.
Csodálatos, hogy a cirkuszi lóhátas versenyekről épp oly keveset tudunk, int az olympiaiakról. A verseny hihetőleg úgy folyt le, mint manapság, hogy egyszerűen megfuttatták a versenypályát s esetleg lóhátról meg is vívtak. Ha több lovat vezettek, akkor úgy tettek, mint a mai műlovasok, hogy t. i. az egymás mellett futó lovak egyikéről a másikra ugráltak föl. Néha végig feküdtek a versenylovakon.
A kocsiversenyzők ujjatlan, térdi érő tunikát viseltek, fejükön pedig kerek sisakot, mely éppen olyan színű volt, mint maga a ruházat A sisak szorosan állott a fejükön s még ún. rohamszíjjal is meg volt erősítve, hogy valamiképp le ne essék. Derekukat övvel szorították össze feszesen, amelyben egy sarló alakú kést hordtak, hogy azzal, ha esetleg leesnének, elvághassák a gyeplő szárát. A gyeplőt ugyanis nem a kezükre, hanem a testükre csavarták, úgy, hogy csak balkezükkel hajtottak jobbjukban pedig az ostort tartották.
A versenyzők több szakaszra voltak osztva, melyek ruháik színéről, a szolgákról, vagy a lovak díszítményeiről neveztettek el. Eleintén csak két szín divatozott, a fehér és vörös, a császárság első évszázában szervezték a kékek és zöldek csapatát, melyek az előbbieket lassankint háttérbe szorították. Domitianus császár ezeken kívül az arany és bíbor színeket is használta, de ez utóbbiak idővel teljesen kimentek a divatból.
Természetesen ezek a lovászok semmi köztisztséget nem viselhettek, hanem hosszú ideig tartó előkészületeket ettek a cirkuszi játékokra. Minthogy foglalkozásuk sok veszéllyel járt, azért varázsszereket és amuletteket használtak. Ilyenformák azok a 4. és 5. évszázban készített vastag szélű emlékpénzek is, melyek közül egyet bemutatunk. A köztársaság korában ezek a jockey-k mindig rabszolgák voltak s a kocsi és lótulajdonosok látták el é tartották őket is. A magisztrátusok által közköltségen rendezendő cirkuszi játékokról a cenzorok voltak hivatva gondoskodni.
A magasabb rendű egyének a magok díszes öltözetében ültek páholyaikban, a tisztviselők hivatalos jelvényeiket viselték, a polgárok ünnepi tógát öltöttek, amely fölé rossz idő esetén még egy köpenyt vetettek, melyet azonban előkelőbb állású egyének megjelenésekor le kellett vetniök. A nők, kiknek nem volt a férfiaktól elkülönített helyük, a legnagyobb fényben és pompában jelentek meg s a férfiak mellett otthonról hozott vagy a helyszínen vásárolt pamlagokon foglaltak helyet. Mindnyájan nyugtalan várakozással tekintettel a kötéllel elkerekített boltozatos kapu felé, ahol a versenyre kész, toporzékoló paripák állottak. Egyszerre az elnöklő praetor egy kendőt (mappa) dobott föl, megszólaltak a kürtök s a verseny megkezdődött. Lelkesítő kiáltások kísérték a pályázókat s a lázas érdeklődők nagy összegű fogadásokat ajánlottak egymásnak a verseny sikerére.
A kocsik a sorompótól kiindulva a spina jobb oldalára robogtak s hétszer megkerülték a pályát. A pálya egyszeri megfutásának missus volt a neve. Régente 10-12 missust csináltak, a később időben 24-et is. Ennél többszörös pályafutás csak valami kiváló látványosság alkalmával, vagy pedig akkor fordult elő, ha két ünnep esett egy napra.
A római versenypályán hasonlóképpen a céloszlop körüli megfordulás volt a legnehezebb dolog. Gyakran az oszlopba ütődtek, vagy összeütköztek a rohanó kocsik s a benn ülők kirepültek; ember és állat egymásra esett s csak úgy patakzott a vértől. Mily nagy volt azonban az ellenpárt öröme a másik fél kárán ha t. i. az ő hívők, párolgó és lihegő lovaival elérte a célt! Az volt ugyanis a győztes, aki körülbelül egy negyedórai vágtatás után elsőnek érezett be a bejárat közelében megállapított helyre, a krétával meghúzott vonalhoz. A versenybírák trombita harsogás közben adták át neki a győzelmi pálmát, ő pedig a porta triumphalison keresztül távozott el a cirkuszból.
A győzelmes római jockey-kat igen gazdagon fizették. A 27 éves korában elhunyt Scorpus lovász, Domitianus császár uralkodása alatt egy alkalommal az ujjontó cirkusz dicsőítésében s Róma gyönyörködésében részesült és elismerésül egy óra alatt 15 erszény aranyat kapott.
Némelykor a játékban ezt a fő- és lényeges részét gymnastikai versenyek is követték: ezeknek megkezdése előtt azonban a jelenlevő, tekintélyesebb családokból való asszonyok és leányok elhagyták a cirkuszt. Plinius említi, hogy az ő idejében a kitartó futóverseny még szokásban volt, általában azonban keveset tudunk róla. A görögöknél oly gyakran előforduló atlétikai versenyek Kr. e. 186 körül jutottak át Rómába, de csak lassan honosodtak ott meg, aminek az lehetett ott az oka, hogy a küzdők mezítelensége az általános ízlést legalább eleinte sértette. Minthogy az itt fellépett atléták legnagyobb részt görög származásúak voltak s a görög versenytéren gyakoroltattak be, felesleges volna e küzdelmek lefolyásáról itt újból megemlékezni. Ezenkívül azonban a köztársaság korában színleges csaták is voltak cirkuszban s más efajta katonai látványosságok, amiket ifjú polgárok és leányok adtak elő. Épp így említésre méltó az ún. Trója-játék, amelyben a római senatorok gyermekei csillogó fegyverzetben különböző csapatokra osztva lovaggyakorlatokat vittek végbe. Augustus ideje óta gyakran magok a császárok rendelték be őket s úgy látszik, hogy a császári hercegek is tevékeny részt ettek játékaikban.
Minden évben tartottak cirkuszi játékokat, bizonyos meghatározott napokon; mégpedig a köztársaság idejében a legfőbb tisztviselők, a diktátorok vagy konzulok vezetése alatt. Ha ezek nem voltak jelen, akkor helyetteseik, a többi magisztrátusok vagy papok vették át a rendezést. Kr. e. 388-tól kezdve, amidőn az első aedilis curulisokat megválasztották, ezek vették át a játékok intézésének dolgát.
Kezdetben az állam egy bizonyos pénzösszeget állapított meg a cirkuszi játékok költségeinek fedezésére. Míg a közönség nem táplált valami nagy igényeket, a szenátus által 490-en megállapított 500 mina elegendő volt a játékok céljaira.
Egyébiránt az aediliseknek teljes szabadságában állott, hogy a játékokat a saját költségükön rendezzék s minél fényesebbekké tegyék; így könnyen megszerezhették magoknak a nép kegyét, a nagyobb magistratusokra való pályázatuk sikerére. Midőn azonban a rómaiak szerencsés háborúik által a világuralom felé közeledtek s tömérdek kincset szállítottak be Ázsia, Afrika, Görögország és Hispania vidékéről az állam folyton gazdagodó kincstárába, s amidőn a nép is mindinkább elfajult, ezek a tisztviselők, akik a fényűző játékok rendezésében egymással állandó versenyre keltek, gyakran egész vagyonukat elpazarolták e célokra.
A köztársaság vége felé, de még inkább a császári korszak elején több változás állott be a játékok legfelsőbb intézésében. Így pl. egy alkalommal a néptribunok ragadták magukhoz a játékrendezés jogát. Hír szerint, Caesar diktátorsága alatt, az ő költségén különböző nagyobb magistrátusok rendezték a játékokat, mégpedig a legnagyobb pompával. Kr. e. 22-ben Augustus a praetorokra ruházta a játékok vezetését az állandó ünnepeken s e végből egy bizonyos összeget rendelt nekik az állampénztárból. Ez idő óta egyiköknek sem kellett az elődök módja szerint a saját vagyonukból áldozatokat hozni. Később ugyanez a császár háromszor akkora összeget utalványozott nekik a játékokra, mint amennyit azelőtt kaptak. Az alábbiakban még szólani fogunk a játékokra fordított óriási pénzekről.
A római császárok leginkább a magok érdekében tartották fönn ezeket a játékokat, hogy a római nép vágyait a látványosság után kielégítsék Augustus nemcsak a maga, hanem más magistrátusok nevében is rendeztetett játékokat Sohasem maradt el a cirkuszból anélkül, hogy ne igazolta volna magát. Épp úgy Caligula is, óriási költséggel a legpompásabb és legváltozatosabb játékokat rendeztette. Nero még ezt is felülmúlta. Dicsérőleg mondják Vespasianusról, hogy ő, bár a közjó érdekében nagyszerű költekezéseket tett és a cirkuszi játékokat a legnagyobb fényben tartotta meg,maga nagyon takarékosan élt s csak a legszükségesebb kiadásokra szorítkozott. A későbbi császárok nemcsak Rómában gondoskodtak bőkezűen a cirkuszi játékok fényes megtartásáról hanem kiváló figyelmet fordítottak arra is, hogy azok más városokban is hasonló módon rendeztessenek.
E versenyek a császárság korában a mértéktelen pártszenvedély kitörésére is alkalmat szolgáltattak, amennyiben t. i. azokból keletkezett a ún. zöldek és kékek harca, mely nem csupán a versenytérre terjedt ki, hanem gyakran véres utójátékot, utcai csatát, zendülést és sok emberáldozattal járó támadásokat idézett elő. Róma városát nem is képzelhetjük a cirkuszi játékok nélkül. A túlságos versenyzési buzgalom annyira ment, hogy egy praetor, Kr. u. 54-ben, midőn a pártok vezetői a díjra nézve megegyezni nem tudtak, kocsijába betanított kutyákat fogott be s azokkal lépett föl a versenytéren. Csak kevesen emeltek szót a rómaiak ily szenvedélye ellen. Bizonyos megelégedéssel mondja magáról a komoly Plinius: „Ha én ezt a tömeget, e hiú, szellemtelen és céltalan játékokon oly tehetetlenül és lomhán látom ülni, akkor bizonyos gyönyört találok abban, hogy nekem ez a kedvtöltés semmi élvezetet sem nyújt.” Még a keresztény hitszónokok sem tudták a látogatókat visszatartani a cirkusztól; ezek ugyanis a sz. írásra hivatkoztak, mely szerint Illés próféta kocsin ment az égbe.
Tolita gót király rendezte az utolsó kocsiversenyt 549-ben. Ma az a hely hol egykor százezrek, egymás fölötti padsorokban szorongva, érdeklődéssel, aggodalommal, dühvel, vagy a diadal örömével kísérték a zöldek és kékek versenyző kocsijait, a városon kívül van s a legsivárabb és legelhagyatottabb helye Rómának.
Voltak egyes tisztviselők, akik szigorúan felügyeltek arra, hogy az istenek felvonulásakor, vagy az áldozatnál, vagy pedig az azt követő játékokban semmi zavar ne történjék, ami az istenek haragját fölidézné. Ha ilyen eset előadná magát, akkor a játékok előadását elhalasztották.
Az aréna kiürítése után kezdetüket vették a tulajdonképpeni játékok, ló- és kocsiversennyel. Természetesen a versenyre betanított, jó lovakat használtak. Legjobban szerették a kis fejű, szép szőrű, rövid és hegyes fülű, nagy szemű, tág szügyű, hosszú farkú, nagy sörényű, erős és kerek patájú lovakat. Amellett erősek- és telivéreknek kellett lenniök, úgy, hogy nagyságuk erejükkel arányos legyen. Az egyszínű lovak a legkiválóbbak voltak.
A könnyű versenykocsi, mint azt a fokféle ábrázolatokból kivehetjük, egy aránylag hosszú tengelyen nyugodott s két alacsony kerékkel bírt. A kocsifenék egyensúlyban nyugodott a tengelyen, az oldalrészek pedig egy félhold formát képeztek, elöl párkányszerű támasztékkal, mely azonban alig ért a bennlevő térdéig. Hátulról könnyen a kocsiba ugorhatott a versenyző, ahol aztán előrehajlott állást foglalt el az illető úgy, hogy az egyik térdével a kocsi előrészéhez támaszkodott, a másik lábát pedig meghajlítva hátravetette s így a kocsi zökkenésekor biztosan megállhatta helyét. A kocsiba rendeben két vagy négy lovat fogtak. A legjobb versenyló balról legszélsőnek állott, mert ennek a gyorsaság- és biztos járásától függött a céloszlop szerencsés megkerülése. Nero és Heliogabalus négyes teve-fogatokat is kiállítottak, sőt Heliogabalus egyszer négy elefántot fogatott be.
Csodálatos, hogy a cirkuszi lóhátas versenyekről épp oly keveset tudunk, int az olympiaiakról. A verseny hihetőleg úgy folyt le, mint manapság, hogy egyszerűen megfuttatták a versenypályát s esetleg lóhátról meg is vívtak. Ha több lovat vezettek, akkor úgy tettek, mint a mai műlovasok, hogy t. i. az egymás mellett futó lovak egyikéről a másikra ugráltak föl. Néha végig feküdtek a versenylovakon.
A kocsiversenyzők ujjatlan, térdi érő tunikát viseltek, fejükön pedig kerek sisakot, mely éppen olyan színű volt, mint maga a ruházat A sisak szorosan állott a fejükön s még ún. rohamszíjjal is meg volt erősítve, hogy valamiképp le ne essék. Derekukat övvel szorították össze feszesen, amelyben egy sarló alakú kést hordtak, hogy azzal, ha esetleg leesnének, elvághassák a gyeplő szárát. A gyeplőt ugyanis nem a kezükre, hanem a testükre csavarták, úgy, hogy csak balkezükkel hajtottak jobbjukban pedig az ostort tartották.
A versenyzők több szakaszra voltak osztva, melyek ruháik színéről, a szolgákról, vagy a lovak díszítményeiről neveztettek el. Eleintén csak két szín divatozott, a fehér és vörös, a császárság első évszázában szervezték a kékek és zöldek csapatát, melyek az előbbieket lassankint háttérbe szorították. Domitianus császár ezeken kívül az arany és bíbor színeket is használta, de ez utóbbiak idővel teljesen kimentek a divatból.
Természetesen ezek a lovászok semmi köztisztséget nem viselhettek, hanem hosszú ideig tartó előkészületeket ettek a cirkuszi játékokra. Minthogy foglalkozásuk sok veszéllyel járt, azért varázsszereket és amuletteket használtak. Ilyenformák azok a 4. és 5. évszázban készített vastag szélű emlékpénzek is, melyek közül egyet bemutatunk. A köztársaság korában ezek a jockey-k mindig rabszolgák voltak s a kocsi és lótulajdonosok látták el é tartották őket is. A magisztrátusok által közköltségen rendezendő cirkuszi játékokról a cenzorok voltak hivatva gondoskodni.
A magasabb rendű egyének a magok díszes öltözetében ültek páholyaikban, a tisztviselők hivatalos jelvényeiket viselték, a polgárok ünnepi tógát öltöttek, amely fölé rossz idő esetén még egy köpenyt vetettek, melyet azonban előkelőbb állású egyének megjelenésekor le kellett vetniök. A nők, kiknek nem volt a férfiaktól elkülönített helyük, a legnagyobb fényben és pompában jelentek meg s a férfiak mellett otthonról hozott vagy a helyszínen vásárolt pamlagokon foglaltak helyet. Mindnyájan nyugtalan várakozással tekintettel a kötéllel elkerekített boltozatos kapu felé, ahol a versenyre kész, toporzékoló paripák állottak. Egyszerre az elnöklő praetor egy kendőt (mappa) dobott föl, megszólaltak a kürtök s a verseny megkezdődött. Lelkesítő kiáltások kísérték a pályázókat s a lázas érdeklődők nagy összegű fogadásokat ajánlottak egymásnak a verseny sikerére.
A kocsik a sorompótól kiindulva a spina jobb oldalára robogtak s hétszer megkerülték a pályát. A pálya egyszeri megfutásának missus volt a neve. Régente 10-12 missust csináltak, a később időben 24-et is. Ennél többszörös pályafutás csak valami kiváló látványosság alkalmával, vagy pedig akkor fordult elő, ha két ünnep esett egy napra.
A római versenypályán hasonlóképpen a céloszlop körüli megfordulás volt a legnehezebb dolog. Gyakran az oszlopba ütődtek, vagy összeütköztek a rohanó kocsik s a benn ülők kirepültek; ember és állat egymásra esett s csak úgy patakzott a vértől. Mily nagy volt azonban az ellenpárt öröme a másik fél kárán ha t. i. az ő hívők, párolgó és lihegő lovaival elérte a célt! Az volt ugyanis a győztes, aki körülbelül egy negyedórai vágtatás után elsőnek érezett be a bejárat közelében megállapított helyre, a krétával meghúzott vonalhoz. A versenybírák trombita harsogás közben adták át neki a győzelmi pálmát, ő pedig a porta triumphalison keresztül távozott el a cirkuszból.
A győzelmes római jockey-kat igen gazdagon fizették. A 27 éves korában elhunyt Scorpus lovász, Domitianus császár uralkodása alatt egy alkalommal az ujjontó cirkusz dicsőítésében s Róma gyönyörködésében részesült és elismerésül egy óra alatt 15 erszény aranyat kapott.
Némelykor a játékban ezt a fő- és lényeges részét gymnastikai versenyek is követték: ezeknek megkezdése előtt azonban a jelenlevő, tekintélyesebb családokból való asszonyok és leányok elhagyták a cirkuszt. Plinius említi, hogy az ő idejében a kitartó futóverseny még szokásban volt, általában azonban keveset tudunk róla. A görögöknél oly gyakran előforduló atlétikai versenyek Kr. e. 186 körül jutottak át Rómába, de csak lassan honosodtak ott meg, aminek az lehetett ott az oka, hogy a küzdők mezítelensége az általános ízlést legalább eleinte sértette. Minthogy az itt fellépett atléták legnagyobb részt görög származásúak voltak s a görög versenytéren gyakoroltattak be, felesleges volna e küzdelmek lefolyásáról itt újból megemlékezni. Ezenkívül azonban a köztársaság korában színleges csaták is voltak cirkuszban s más efajta katonai látványosságok, amiket ifjú polgárok és leányok adtak elő. Épp így említésre méltó az ún. Trója-játék, amelyben a római senatorok gyermekei csillogó fegyverzetben különböző csapatokra osztva lovaggyakorlatokat vittek végbe. Augustus ideje óta gyakran magok a császárok rendelték be őket s úgy látszik, hogy a császári hercegek is tevékeny részt ettek játékaikban.
Minden évben tartottak cirkuszi játékokat, bizonyos meghatározott napokon; mégpedig a köztársaság idejében a legfőbb tisztviselők, a diktátorok vagy konzulok vezetése alatt. Ha ezek nem voltak jelen, akkor helyetteseik, a többi magisztrátusok vagy papok vették át a rendezést. Kr. e. 388-tól kezdve, amidőn az első aedilis curulisokat megválasztották, ezek vették át a játékok intézésének dolgát.
Kezdetben az állam egy bizonyos pénzösszeget állapított meg a cirkuszi játékok költségeinek fedezésére. Míg a közönség nem táplált valami nagy igényeket, a szenátus által 490-en megállapított 500 mina elegendő volt a játékok céljaira.
Egyébiránt az aediliseknek teljes szabadságában állott, hogy a játékokat a saját költségükön rendezzék s minél fényesebbekké tegyék; így könnyen megszerezhették magoknak a nép kegyét, a nagyobb magistratusokra való pályázatuk sikerére. Midőn azonban a rómaiak szerencsés háborúik által a világuralom felé közeledtek s tömérdek kincset szállítottak be Ázsia, Afrika, Görögország és Hispania vidékéről az állam folyton gazdagodó kincstárába, s amidőn a nép is mindinkább elfajult, ezek a tisztviselők, akik a fényűző játékok rendezésében egymással állandó versenyre keltek, gyakran egész vagyonukat elpazarolták e célokra.
A köztársaság vége felé, de még inkább a császári korszak elején több változás állott be a játékok legfelsőbb intézésében. Így pl. egy alkalommal a néptribunok ragadták magukhoz a játékrendezés jogát. Hír szerint, Caesar diktátorsága alatt, az ő költségén különböző nagyobb magistrátusok rendezték a játékokat, mégpedig a legnagyobb pompával. Kr. e. 22-ben Augustus a praetorokra ruházta a játékok vezetését az állandó ünnepeken s e végből egy bizonyos összeget rendelt nekik az állampénztárból. Ez idő óta egyiköknek sem kellett az elődök módja szerint a saját vagyonukból áldozatokat hozni. Később ugyanez a császár háromszor akkora összeget utalványozott nekik a játékokra, mint amennyit azelőtt kaptak. Az alábbiakban még szólani fogunk a játékokra fordított óriási pénzekről.
A római császárok leginkább a magok érdekében tartották fönn ezeket a játékokat, hogy a római nép vágyait a látványosság után kielégítsék Augustus nemcsak a maga, hanem más magistrátusok nevében is rendeztetett játékokat Sohasem maradt el a cirkuszból anélkül, hogy ne igazolta volna magát. Épp úgy Caligula is, óriási költséggel a legpompásabb és legváltozatosabb játékokat rendeztette. Nero még ezt is felülmúlta. Dicsérőleg mondják Vespasianusról, hogy ő, bár a közjó érdekében nagyszerű költekezéseket tett és a cirkuszi játékokat a legnagyobb fényben tartotta meg,maga nagyon takarékosan élt s csak a legszükségesebb kiadásokra szorítkozott. A későbbi császárok nemcsak Rómában gondoskodtak bőkezűen a cirkuszi játékok fényes megtartásáról hanem kiváló figyelmet fordítottak arra is, hogy azok más városokban is hasonló módon rendeztessenek.
E versenyek a császárság korában a mértéktelen pártszenvedély kitörésére is alkalmat szolgáltattak, amennyiben t. i. azokból keletkezett a ún. zöldek és kékek harca, mely nem csupán a versenytérre terjedt ki, hanem gyakran véres utójátékot, utcai csatát, zendülést és sok emberáldozattal járó támadásokat idézett elő. Róma városát nem is képzelhetjük a cirkuszi játékok nélkül. A túlságos versenyzési buzgalom annyira ment, hogy egy praetor, Kr. u. 54-ben, midőn a pártok vezetői a díjra nézve megegyezni nem tudtak, kocsijába betanított kutyákat fogott be s azokkal lépett föl a versenytéren. Csak kevesen emeltek szót a rómaiak ily szenvedélye ellen. Bizonyos megelégedéssel mondja magáról a komoly Plinius: „Ha én ezt a tömeget, e hiú, szellemtelen és céltalan játékokon oly tehetetlenül és lomhán látom ülni, akkor bizonyos gyönyört találok abban, hogy nekem ez a kedvtöltés semmi élvezetet sem nyújt.” Még a keresztény hitszónokok sem tudták a látogatókat visszatartani a cirkusztól; ezek ugyanis a sz. írásra hivatkoztak, mely szerint Illés próféta kocsin ment az égbe.
Tolita gót király rendezte az utolsó kocsiversenyt 549-ben. Ma az a hely hol egykor százezrek, egymás fölötti padsorokban szorongva, érdeklődéssel, aggodalommal, dühvel, vagy a diadal örömével kísérték a zöldek és kékek versenyző kocsijait, a városon kívül van s a legsivárabb és legelhagyatottabb helye Rómának.
(Richter után)
Dr. Takács Menyhért
Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 2-3. sz., 1896. jan. 12., 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése