Mikor járni rugaszkodik, elsőt lép a gyermek,
két csöpp keze mintha riadt madár úgy repesget -
kapaszkodna s székek, asztal játszin menekednek.
Így a költő. Mint a gyermek székeb, asztallábba,
kapaszkodna rögbe, fűbe, csillagokba, ágba -
járni tudjon, ne botoljon, az egész hazába.
S fut előle minden, szalad: - Hazát könnyen lelnél,
de csak az lehet a hazád, mit szívedben leltél,
szívvel, szóval és varázzsal mit magad teremtél.
Csak az a föld, csak az az ég, csak azok a tájak,
csak az a rét, csak az a hegy, s rajtuk mind a nyájak,
mik látatlan sorakozva, intésedre várnak.
S gyűlnek köréd! Millióból egyetlenné állva,
részből egészre, nemvoltból létezőre váltva -
indulhatsz már, nem botolsz el, ráleltél hazádra!
S míg e semmiből varázsolt tájon vernéd sátrad,
ráocsudsz, hogy mégis, mégis valaha már láttad,
sovány boglyáin hevertél, útait bejártad…
Parasztjait, kik hajnalban lovuk útra verték,
s miként éhen tarisznyából kenyerük kivették:
földjüket az éj mélyéből előteregették…
Gyárait is, hol napestig falva kormot, lángot,
fejszét, kapát kalapáltak tűzből a kovácsok,
nemcsak fejszét nemcsak kapát: az egész világot!
Tőlük hát a szép varázslat, mellyel hont teremtél,
földet alád, eget föléd mégis tőlük nyertél,
sorsuk lesve a teremtés titkaira lestél…
Így a költő. Mint a gyermek, ki anyja szivére
ejti fejét s ring az álma annak ütemére,
versed is, ha zeng, ha dadog, néped szívverése!
Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése